Keresztül a Börzsönyön Kemencétől Diósjenőig

Kilátás a Csarna-völgyre és a Holló-kő gerincére a névtelen sziklaoromról

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Még a karácsonyi ünnepek között jött az ötlet, hogy a mostanában egyre vacakabb, egyre könnyebben szakadó turistatérképeim legfrissebb és viszonylag még ép 2022-es kiadásait be kellene szkennelnem és ebben a formájában kéne feltenni a mobiltelefonomra, így túra közben bármikor elővehetem és nézegethetem azt. Ráadásul azt a képet szinte korlátlanul nagyíthatom is, így a térképek bolhányi betűs szövegeit is könnyebben kisilabizálhatom. Az elgondolást tett követte, így történt a Börzsöny turistatérképe esetében is, aztán a laptopon elégedetten nézegettem az eredményt. Ekkor figyeltem fel arra, hogy a Börzsönyt Kemence és Diósjenő között átszelő zöld sáv jelzések útvonala komolyan megváltozott a 2020-as kiadású térképemhez képest: a Kemence-patak völgyéből most egy gerincen kapaszkodik fel a Magosfához számos szép kilátást nyújtó pontot kínálva.

Még nevet is adtak ennek az útszakasznak: Sas útként szerepelt a térképen. Ez aztán egyből megragadta a fantáziám: komoly szintemelkedések, ráadásul szép panorámák, mi kell más egy túrához? Ráadásul a karácsony előtt vásárolt új bakancsaim is ki kellene próbálni végre igazi középhegységi, köves, kicsit csúszós terepen, hogy az eddigi lazább, bakancsbetörő kirándulások után lássam, megérte-e kiadni értük egy szabad szemmel már messziről is jól látható összeget? Mivel az időjárási előrejelzések erős hidegfront utáni fagyos, szeles időt ígértek erre a szombati napra, nem is sokat hezitáltam, belevágtam a túrába!

Kezdő nyugdíjasként még mindig bennem él a kora reggeli pattanós felkelések gyakorlata (fél hatra jártam dolgozni órányi utazással évtizedeken keresztül), most a reggel ötórás 250-es busszal zötykölődtem le Kelenföldre, aztán a négyes, majd a Kálvin téren a hármas metróra váltva háromnegyed hatkor már meg is érkeztem a Nyugatiba. A 6:08-kor induló Stadler Kiss zónázóval kevesebb, mint egy óra alatt már Szobon voltam, itt helyközi buszra ülve utaztam tovább egészen Kemencéig.

Friss, hideg szél fújt végig Kemence főutcáján, amikor negyed kilenckor leszálltam a meleg buszról és hozzákezdtem a szokásos készülődéshez. Bár a fényképezőgépem tokját már a buszon üldögélve felfűztem az övemre, de azért ki kellett várnom, mire a GPS-em hajlandó volt elfogadható pontossággal jelezni a helyzetemet (valahogy hideg időben lassabban ébred fel, mint a nyári melegekben), ekkor aztán útnak is indultam, mivel hirtelen fázni kezdtem, mint a kutya.

A már emlegetett Cartographia Börzsöny térkép szerint itt, ebben a buszmegállóban kezdődik az egész Börzsönyön átvezető és végül a diósjenői vasútállomáson végződő zöld sáv jelzés útvonala, viszont az utcán körbepillantva egyetlen jelzés nem sok, de annyit sem láttam felpingálva a fákon, lámpaoszlopokon. Vagy száz lépés után ráfordultam a jobbra kiágazó Jókai utcára – a térkép szerint erre megy tovább a jelzés útvonala –, és elindultam rajta lefelé a Kemence-patak völgyébe. Itt tűntek fel kicsit szórványosan az első zöld sáv jelzések, aztán később örvendetesen annyira megszaporodtak, hogy az egész túrán egyetlen egyszer sem kellett sem térképes, sem pedig GPS-es segítséget igénybe vennem!

Lenn a völgyben egy kis gyaloghídon kereszteztem a félig befagyott Kemence-patakot, aztán a kisvasút még kihalt végállomása mellett ráfordultam a Kemence-völgy keskeny aszfaltútjára. Tavaly november közepén jártam utoljára errefelé, amikor egy másik túrámon végigballagtam a már évtizedekkel ezelőtt bezárt és azóta folyamatosan pusztuló Csarna-völgyi kisvasút pályáján, aztán a Holló-kő és a Jancsi-hegy gerincén tértem vissza ide, Kemencére, és most is ugyanezen az úton indultam el a hegyek felé. Akkor a legszebb színeiben pompázott még az erdő a ragyogó napsütésben, most már kopárak voltak fák és a viharos szél fújta felhőpamacsok mögött időnként elbújtak a hegytetők is. Szerencsére a völgy mélyén azonban szélcsend honolt.

Persze megcsodáltam most is, hogy az útszéli fákon és villanyoszlopokon egymás alá van pingálva a négy főjelzés, vagyis a kék, piros, sárga és zöld sáv jelzés, ugyanis kevés olyan pont van hazánkban, ahol legalább egy rövid szakaszon együtt fut a négyfajta út. Eddig én mindössze két ilyen helyet ismertem: Budapest határában a Kevély-nyerget és Sümegen a vasútállomástól induló Darnay Kálmán utcát, hát ehhez társult most hozzá a Kemence-völgy aszfaltútja is.

Aztán először a piros sáv jelzés tért le az útról, hogy nekiinduljon a Jancsi-hegyre vezető kaptatónak, később elérve az erdei strand után az Erdészeti emlékköveket én is otthagytam az aszfaltutat. Megálltam a faragott kövek előtt egy pillanatra, melyek a valaha itt dolgozott embereknek állítanak emléket, aztán a Kemence-patakot ismét keresztezve értem el a Börzsönyi geodéziai főalappontot. Manapság a GPS-ek korában már kicsit anakronisztikusnak tűnnek ezek az alappontok, hiszen azért hozták létre őket, hogy ezektől a milliméter pontosan meghatározott földrajzi helyzetű és magasságú helyektől indulva állapítsák meg hazánkban bármilyen pont paramétereit földmérő módszerekkel, vagyis szintezéssel és háromszögeléssel.

Itt ágazott ki a Csarna-völgybe bevezető keskeny és kopottas aszfalútból a zöld sáv jelzés erdei földútja, elolvastam az elágazásban álló turista tájékoztató nyilak szövegeit, az egyik 16,8 km-re és a 5 órás útra taksálta a diósjenői vasútállomásig még hátra lévő távot. Az órámra pillantottam, éppen kilenc óra volt. A pihenők idejét, a nézelődést és a fényképezést plusz egy órának számolva délután háromra lehetek akkor a diósjenői állomáson. Gyerünk hát, mert sohasem érek oda!

A földútra rátérve rögtön vége is lett a Kemencétől idáig tartó kellemes sétának, ugyanis az erdei keréknyomok azonnal belekezdtek a gerincre felvezető kaptatóba! Pár perc múlva már mélyen alattam volt a Kemence-völgy, aztán az itt még lapos hegyhátként emelkedő gerincre felérve már a Csarna-völgyre is kilátás nyílt – persze még csak a lombtalan fák között. Komótos emelkedéssel kanyargott alattam az erdei út, de ennek a csarna-völgyi Feketevölgy panzióhoz levezető zöld négyzet jelzés elágazása után vége lett. Az erdei útról letérve keskeny ösvényre fordítottak a zöld sáv jelzések, aztán a gyalogút egy rövidebb szintező szakasz után belevágott a meredek kapaszkodásba.

Egy fára festett „SAS ÚT” feliratot elhagyva egy nálam kicsit fiatalabb turistapárt értem utol. Egy percre megállva, hogy szusszanjunk egyet röviden megbeszéltük, hogy ennek a kaptatónak bizony a fele sem tréfa, aztán a picivel gyorsabb tempóm miatt lassan lemaradtak mögöttem. A sziklás hegyoldalban erősen elgondolkodtam azon, hogy felpattintsam-e a bakancsaimra a hómacskákat, vagyis a csúszásgátlókat, de aztán arra jutottam magamban, hogy tesztelni kéne a bakancsaimat is, szóval csakis akkor használom majd a stoplikat, ha tényleg szükségem lesz rá.

De mint kiderült, nem is volt szükségem rá. Persze a régi Merrell bakancsaim sarkáról már szinte lekopott a bordázat, azért is csúszott a végén már annyira, de ettől függetlenül az új cipők jelesre vizsgáztak. Még a legmeredekebb havas, köves kaptatókon sem csúsztam meg velük! Megérdemlik, hogy leírjam a márkájukat: AKU Tribute Alp GTX a becsületes nevük és remélem, sok évig a társaim lehetnek a túrákon!

Később elértem az első kilátópontot. A Godóvár oldalában álló névtelen szikla ormáról le lehetett látni a már mélyen alattam húzódó Csarna-völgybe, jól látszott a mögötte álló, Salgóvár – Holló-tető – Jancsi-hegy gerinc is, a már említett múltkori túrám hegytetőkön át futó szakasza. Miközben nézelődtem és fényképeztem, kicsit ki is fújtam magam, épp akkor indultam tovább, amikor a kaptatón elkerült házaspár megérkezett a nyomomban a sziklához.

Bár a durva emelkedő a névtelen andezittufa szirtnél véget ért, viszont elkezdődött a túra a sokszor annyira éles gerincen, hogy éppen csak elfért rajta a gyalogút keskeny, kanyargós útvonala. Habár még több sziklával is összeakadtam ezen a szakaszon, több kilátópontot nem érintettem, az erdő fái szinte minden kilátást elvettek, csak a lombtalan ágak között lehetett kitekinteni. Aztán egy időre az ösvény lesüllyedt a nyugati hegyoldalba, de ebben sem volt sok köszönet, ugyanis az új útvonalon még nem taposták ki a turisták vízszintesre a gyalogutat – ehhez kell még pár év folyamatos használat –, de szerencsére jeges sem volt az út, meg sár sem volt a hideg miatt, így ezen a szakaszon is gyorsan átjutottam.

A északnyugati szél persze állandóan megtalált a kitett gerincen, meg ahogy egyre feljebb értem, még hűlt is az idő, végül 650 méter felett már olyan hidegnek éreztem levegőt, hogy nyakig rántottam az anorákom zipzárját és még a gallért is felhajtottam, de aztán egy rövid időre átkerültem a gerinc túlsó, északkeleti oldalába és hirtelen olyan szélcsend lett, hogy komolyan meglepődtem rajta. Itt is elértem egy kilátópontot, egy végvágott erdőfolt felett leláttam észak felé a hegyek lábaiig, jól látszott a határ szlovák oldalán elterülő Ipolyság és Pereszlény, még a Barátság I. olajvezeték szlovákiai végén, Kistompán álló hatalmas, fehér olajtartályok is feltűntek a távolban.

Aztán a Miklós-tető megkerülése után újra a gerincen találtam magam és hirtelen megpillantottam a távolban a Csóványos 938 méter magas csúcsát. Még magasan fölém tornyosult, pedig oda fel kell kapaszkodnom a zöld sáv jelzéseket követve! Megint baktattam egy darabon az éles gerincen, végül a Bagoly-kút 700 méteres csúcsát magam mögött hagyva már újra az erdőben belevágtam a Magosfára felvezető hosszú, embert próbáló kaptatóba. 800 méter felett már zúzmarásak voltak a fák, a levegő is egyre csak hűlt, aztán a 915 méteres csúcsot jelző magassági pontnál megálltam egy percre kifújni magam. Innen már gyerekjáték volt felkapaszkodni az alig több, mint húsz méterrel magasabb Csóványosra!

Még a térképem is jelzi a Magosfa és a Csóványos közötti Három-hányás széles nyergében a 2014-es jégtöréskár területét, most a turistaúton épp átvágtam a közepén. Az eltelt több mint tíz év alatt még nem tért magához az erdő, a kitört-kidőlt fákat máig nem szállította el innen az erdőgazdaság, most is szanaszéjjel hevernek a fatörzsek és még az újulat sem jelent meg a kopár foltokon. Lelombozó látvány volt és kíváncsi lennék, van-e valami terve az újraerdősítésre a nemzeti parknak? Vagy már náluk is terjed a „jólvanezígy” mentalitás?

Pár perc múlva a végére értem ennek a területnek is és tényleg minimális kapaszkodással felértem már a Csóványos 938 méter magas csúcsára, a kilátóhoz. Persze azonnal felkapaszkodtam a kis átalakítással geodéziai mérőtoronyból kilátóvá avanzsált építmény legfelső szintjére a csigalépcső 133 lépcsőfokán – még csak nem is kellett számolgatnom azokat, ugyanis nagyrészt megvannak még a számok a rácsos acél lépcsőfokokon.

A vasbetontoronyból a legfelső kilátóteraszra kilépve a szélvihar még a szuszt is majdnem belém fojtotta! Orkán erejű szél tombolt odafenn, én pedig gyorsan körbefotóztam a panorámát, aztán a tokjába elsüllyesztve a fényképezőgépet és az elgémberedett ujjaimra kesztyűt húzva tettem még egy kört a teraszon, de most már csak a kilátást bámulva. Egész nap jöttek-mentek a felhők, az idő nagy részében persze a nap is sütött, de most egy nagyobb szürke felhőfolt megállt a központi csúcsok felett, ez alatt lehetett csak körbetekinteni.

Délnyugat felé jól látható volt a távolban a Nagy-Hideg-hegy, még az északi sípálya hóval borított szalagját is ki lehetett venni a fák között. Észak felé a Magosfa erdős háta tornyosult, arról érkeztem ide pár perccel ezelőtt. Északkelet felé még most is Ipolyság és a kistompai olajtartályok voltak látótérben, de kelet felé a felnövekvő fák miatt már nem látszott a Nógrádi vár. Mondjuk az is igaz, hogy a mostani kilátó legfelső szintje néhány méterrel alacsonyabban van, mint a régebben magában álló geodézia mérőtorony tetőterasza, tehát ez is az oka lehet annak, hogy már nem látszik a távolban a várhegy. De azért még feltűnt délkelet felé tekintve a magányosan álló Naszály, dél felé pedig ott csillogott a távolban a Duna szalagja. Mivel éppen csak látni lehetett a messzeségben a Mátra tömbjét, reményem sem volt arra, hogy a tényleg távoli Tátrát most megpillanthatom. Pedig már fejből tudom, hogy a Csóványosról 32 fokos irányban, észak-északkelet felé tekintve kell a Tátrát keresni. De nem mindig papsajt…

Végül visszamenekültem a csigalépcsőkön a hegytetőre és a torony szélárnyékos oldalán ültem le egy padra dobott polifoam ülőkémre pár percet pihenni. Ekkor már fél egy felé járt az idő, de volt még három órám, hogy elérjem Diósjenőn a vonatom, ami azért nem tűnt teljesíthetetlennek, főleg úgy, most már szinte csak lefelé kell mennem. Elővettem a hátizsákból egy sajtos kiflim, hogy bekapjam ebéd gyanánt de ahogy beleharaptam, jégkristályok ropogtak a fogam alatt. Hát persze, előző nap este a fagyasztóból kivéve őket egy nejlonzacsiban engedtek ki az éjszaka folyamán és kicsit befülledhettek a zárt helyen, a pára aztán belefagyott a kiflikbe a hidegben. Úgy néz ki, ebből nem lesz most ebéd…

Ittam egy keveset a jéghidegre hűlt szörpömből, aztán háromnegyed egykor elindultam lefelé a Börzsöny legmagasabb csúcsáról. A zöld sáv jelzések útvonalának ezt a részét már végigjártam 2021 januárjában, akkor Diósjenőről kutyagoltam fel rajta a kilátóig és jól megszenvedtem a frissen lehullott, bokán felül érő hóban. Most viszont a hó is sokkal kevesebb volt, a csúcson talán egy-két centi maradhatott meg az ünnepek alatt lehullott adagból, meg lejtmenetben is voltam, ráadásul átkerültem a Csóványos szélvédett keleti oldalára és még a felhők is elvonultak a nap elől.

Kimondottan élveztem a túrának ezt a szakaszát, ahogy lefelé baktattam a turistaúton, éreztem, hogy egyre melegszik is közben az idő. Először a kesztyűktől szabadultam meg, aztán az anorákom zipzárját is lehúzva élveztem a januári napsütést. Csak egy pillanatra álltam meg az Alsó-Hinta-réten megbámulni a dél felé nyíló kicsi kilátást, aztán a Hárombarát-nyereg útelágazásában ráfordultam a Kemence-patak völgyébe levezető Ételhordó útra. A Cigányvár oldalában meredekebb lett a lejtmenet, de nem kellemetlenül, csak éppen egy kicsit fékeznem kellett a tempón, nehogy túlságosan begyorsuljak. Közben egyre csak csodálkoztam a felfelé kapaszkodók seregén!

Ekkor már fél kettő felé ballagott az idő, én egy órája ereszkedtem már, tehát felfelé a kilátóhoz legalább másfélórás kapaszkodás volt nekik még hátra. Akárhogy osztok-szorzok, ezek a kirándulók háromra lehetnek fenn a Csóványoson és ha el is nézelődnek kicsit a kilátóban, már csak sötétben fognak visszaérni a Diósjenő feletti autóparkolóba! Végszóként megállított egy harmincas pár már nem sokkal a Kemence-patak előtt és kérdezték, messze van-e még a Csóványos kilátója? Kicsit meglepődtek, amikor mondtam, hogy még csak a kapaszkodó elején járnak és nekik is elmondtam a fentebbi gondolatmenetem. Egymásra néztek, aztán továbbindultak. Úgy látszik, butaság ellen nincs orvosság. Egyébként ők voltak a felfelé haladók sereghajtói.

A patak völgyébe leérve már kezdett beállni a korai alkonyat, és bár beleszámoltam a menetbe, hogy esetleg a gázlón most sem lesz híd, mint négy évvel ezelőtt, de szerencsére a palló ott feküdt keresztben a vagy nyolc-tíz lépés széles gázlón szétterülő patakon. Átegyensúlyoztam rajta, aztán kicsit belegondoltam a patak hosszú útjába. A Csóványos délkeleti oldalában fakadó bővizű források vizét gyűjti össze, majd itt Diósjenő felett az addigi keleti irányból északiba fordul, megkerüli a hegység központi csúcsait, aztán a magas hegyektől északra nyugat felé tér és a Kemence-völgyön végigcsobogva éri el Kemencét, végül az Ipolyba torkollva fejezi be hosszú útját Pereszlény határában. Így eshetett csak meg az, hogy Kemencéről indulva is a partján ballagtam egy darabig és itt a hegyek túloldalán is összeakadtam vele!

Ezen morfondírozva vágtam bele a túra utolsó, csak egészen rövid kaptatójába, fel a patakvölgyből a Csehvár és a Magas-hegy közötti nyeregbe. Több kiránduló csapatot is befogtam a kapaszkodón, ők is a Csóványosról jöttek, még néhányuk arcára is emlékeztem, ők akkor jöttek lefelé a kilátóból, amikor én felfelé kapaszkodtam a csigalépcsőn. A nyeregből levezető Dugóhúzó-völgy meredek részén a szűk ösvényen nem akartam előzgetni, beálltam hát mögéjük és még szóba is elegyedtünk pár percre.

Csodálkoztak, mikor elmondtam, hogy a hegyek túloldaláról jövök, azon viszont meglepődtek, amikor hozzátettem, nem hiszem, hogy sokkal többet kellett volna ehhez gyalogolnom! Hiszen ők is, meg én is a Börzsöny pereméről kapaszkodtunk a nagyjából a központjában álló Csóványosra, csak amíg én átvágtam a hegységen, ők most visszatérnek a kiinduló pontjukra.

Később ők letértek az Erdei Szabadidőpark parkolója felé, én pedig leballagtam a már közeli Diósjenőre. Éppen fél háromkor értem el a legfelső házakat, most indulhat a település alsó végéről, az állomásról a 14:33-as vonat, de ezt nem is volt célom elérni. Már az aszfaltozott Arany János utcán sétáltam le a Szabadság útra, a község főutcájára és jó húsz perccel a 15:33-as vonat érkezése előtt pillantottam meg a vasútállomás épületét.

A fűtött váróteremben üldögélve vártam meg a háromkocsis kis Bzmot majomringatót, amely aztán majdnem egy óra alatt csattogott-kattogott le velem a még hegesztetlen vasúti vágányok télen amúgy is óriásira növő illesztési hézagain át Vácra. Kicsit megmacskásodott lábakkal ballagtam át az aluljárón keresztül a másik peronra, ahová már jött is Szobról a zónázó Stadler Kiss, ezzel pedig háromnegyed öt után pár perccel értem a Nyugatiba. Gyorsan átmetrózva a város alatt még pont elkaptam a Kelenföldi pályaudvarnál a 17:26-kor hazafelé induló 250-es buszt és háromnegyed hat felé léptem be a lakásunkba. Végére értem a 2025-ös év első túrájának!

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!