venember83 • 8 nap
Esterházy Péter Kossuth- és József Attila-díjas magyar író Budapesten látta meg a napvilágot 1950. április 14-én. Nagyapja galántai gróf Esterházy Móric (1881–1960), édesapja galántai gróf Esterházy Mátyás Benedek (1919–1998), édesanyja rétszilasi Mányoki Irén Magdolna volt (1916–1980). A pesti Piarista Gimnáziumban érettségizett 1968-ban. Az ELTE Természettudományi Karán matematika szakon végzett 1974-ben. Négy évig alkalmazott matematikusként dolgozott a Kohó- és Gépipari Minisztérium Számítástechnikai Intézetében, majd első két könyvének sikere után (Fancsikó és Pinta, Budapest, Magvető, 1976; Pápai vizeken ne kalózkodj! Budapest, Magvető, 1977) 1978-tól szabadfoglalkozású író lett. Műveit több mint húsz nyelvre, így például angolra, spanyolra, szlovákra, románra is fordították, számos országban ismerik és sokra becsülik. A kritikusok már kezdettől fogva előszeretettel nevezték őt posztmodern írónak, noha ezt a minősítést számos alkalommal elutasította.
Esterházy Péter arcképe. Fotó: Stekovics Gáspár. A kép forrása: Wikimedia
„Maga Esterházy számos helyen utal a posztmodern minősítésre könyvei kapcsán. A Bevezetés a szépirodalomba fülszövegét ezekkel a szavakkal kezdi: »Fülszöveg, avagy a posztmodern kelgyó enfarkába harap«. Nyilvánvaló irónia a »posztmodern« címke elhárítása. Megteszi ezt Esterházy más alkalommal is. A Hahn-Hahn grófnőben a »Megbízó« távirata az utazó számára: »Ne nézzen hülyének! Ez magának BURKOLT FEJLŐDÉSREGÉNY? FELEJTÉS ELLENI HARC? Netalán ANARCHISTA ÚTIKALAUZ? Ne akarja, hogy a fejére idézzem: AZ UTAZÁS HAZUGSÁG! Hogyan fogja így demisztifikálni a posztmodernek öntetszelgését?« Ezt követi egy rövid távirat: »Maga posztmodern!« S a válasz: »Anyád«. Ugyanebben a regényben: »Behúzódván kajütöm részterébe azonnal fölfogtam a posztmodern életérzés dezintegrációs törekvéseit, azt, hogy csak kontingens, decentrált és széttartó ’rendszereket’ ismer el.« »Posztmodern stílusdiktatúra vagy hogy is: E.P.-igonok« – olvassuk az Írásokban.
...........................................................................................................
Ugyanitt [Egy kék haris] egyrészt elhatárolódik a posztmodern címkézéstől, másrészt óv attól, hogy a fogalom alá tartozó újfajta művészetet szőröstül-bőröstül »linkségnek«, »stílusterrornak« tartsuk: »Manapság például Magyarországon sokan a posztmodernt a linkség, a blöff szinonimájának tartják, stílusterrornak, művészi felelőtlenségnek, ja és persze összeesküvésnek, és ugyan nekem a posztmodern nem ingem, gatyám is alig, abban az értelemben legalábbis, hogy nem érzek vágyat őtet megvédelmezni, de ha így használtatik ez a szó, akkor gyorsan, íziben, kell találni egy újat, ha lehet, mert ez nem ilyen egyszerű, nem ilyen elhatározósdi, egy újat, mely leírná azt a sok szellemi, történeti, művészi és érzelmi mozgást, amely mégiscsak az előbbi alá tartozik.«”
Magyar Miklós: Én. Én. Én. Esterházy Péter, Budapest, Napkút Kiadó, 2021, 6–7. – Törzsgyűjtemény
Az Esterházy-életmű kritikatörténetéből leginkább azt láthatjuk, hogy az intertextualitás, a különböző korokból, kultúrákból, társadalmi körökből való személyek és írásművek érintkezésbe léptetése miatt nevezik őt posztmodernnek. Könnyen beláthatjuk ugyanakkor azt is, hogy ez a fajta intertextualitás már évszázadokkal a posztmodern kor előtt is létezett. Michel de Montaigne filozófus, a francia esszé megteremtője (1533–1592) 1580 és 1588 között megalkotott esszéiben több mint nyolcvan helyen idézi Plutarkhoszt, hogy a többi klasszikus és régi szerzőről már ne is beszéljünk. Pázmány Péter először 1613-ban megjelent Kalauzában az egyházatyák, Arisztotelész, Platón, Cicero, Seneca és a többi görög-római klasszikus szerző szövegeit lépten-nyomon idézi, nem egyszer a mai olvasó számára egészen szokatlan közvetlenséggel, családias hangnemben. Mint például ezen a helyen:
„Ebből világoson következik, hogy az Egek forgási, és az Emberek nemzési; egy szóval, a’ Világnak illyen állapattya, mint most vagyon, nem lehetet öröktűl-fogva, akár-mint habozzon ebben Aristoteles: ki, midőn a tsipát szemérűl le-törölvén, bizonyságinak töredelmes pozdorjáját meg-ismérte vólna, igazán meg-vallotta, hogy a’ Világ kezdetirűl bizonyost nem túd mondani. (Aristot. lib. 1. Topicorum, cap. 3.)”
Pázmány Péter: Hodegus. Igazságra-vezérlő Kalauz... Nagy-Szombatban, a’ Jesus Társasága Akademiai Collegiumának Betőivel, 1766, 8. – Törzsgyűjtemény
Az isteni fény kilép a Szentháromságból a teremtés kezdetén. Rézmetszet. In: Robert Fludd: Utriusque Cosmi... Historia. Tom. I., Oppenheim, 1617, Tractatus I. Lib. II. cap. III, 49. – Törzsgyűjtemény
Bevezetés a szépirodalomba. Termelési-regény. A szabadság nehéz mámora
Az Esterházy-szövegekben újra meg újra felbukkanó, fenti értelemben való intertextualitásnak a posztmodern kort jóval megelőző, régebbi hagyományokhoz való kötődését szemlélteti például az is, hogy a Bevezetés a szépirodalomba három kötetnyitó illusztrációja közül a középső, amely a bibliai teremtéstörténetből azt a mozzanatot ábrázolja, mikor az isteni fény a teremtés kezdetén kilép a Szentháromságból (Genes. 1. v. 3.), Robert Fludd (1574–1637) angol orvos, keresztény természetfilozófus Utriusque Cosmi... Historia című műve első kötetének az elejéről való (Tom. I. Tractatus I. Lib. II. cap. III, p. 49.). Mondanunk sem kell talán, hogy Fludd műveit is, a kora újkor értekező prózájára, az ún. traktátusokra jellemző módon egy igen magas fokú intertextualitás jellemzi. Esterházy első igazán átütő könyvsikere, az először 1979-ben megjelent Termelési-regény lapjain szintén különböző korok és kultúrák emberei kerülnek szokatlanul közeli kapcsolatba egymással: a névtelen vezérigazgató elvtárs, aki épp meghasonlik önmagával, Tomcsányi Imre, Gregory Peck elvtárs, Marilyn Monroe, Apponyi Albert gróf, a KISZ-titkár, a párttitkár, Frau Gitti és még sokan mások. A különböző nevek, korok és titulusok szövevénye itt főként a késő bolsevik rendszer visszásságainak, tudathasadásos állapotának ironikus ábrázolására való. Mint például ezen a helyen:
„Te leszel a mixer! Peck elvtárs felugrott, egyik tenyerünkre vettük, a másik kéz mutatóujjával derekát átöleltük, így perdültünk táncra!
Ó a mixer,
minő gikszer,
csodaszer,
csodaszer!
Gregory Peck elvtárs kikelt magából. Felállt, zsebre rakta a kezét, és hozzátámaszkodott az íróasztalon a hamutálcának. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, aztán felemelve, egészen más hangon, csendesen és nagyon komolyan azt mondta: Nem tudom, ki találta ki, és főleg azt nem tudom, hogy kinek van és kinek lesz haszna belőle! Különösen azt nem, hogy kinek lesz! Csak azt tudom... földet osztani jó voltam, pártot szervezni jó voltam, téeszt szervezni, békekölcsönt jegyeztetni, hóban, sárban gyalogolni, gyomorbajt kapni a sok hideg ételtől – jó voltam. Most – nem vagyok jó.”
Esterházy Péter: Termelési-regény (kisssregény). Harmadik kiadás, Budapest, Magvető, 1992, 118–119. – Törzsgyűjtemény. Online: Digitális Irodalmi Akadémia
Esterházy Péter: Termelési-regény (kisssregény). Harmadik kiadás, Budapest, Magvető, 1992. – Törzsgyűjtemény
A posztmodern kor előtti hagyományokhoz való kötődést bizonyítja az is, hogy Esterházy szövegeiben a keresztény vallásos eszmei horizont igen gyakran jelen van. Dobos István szerint a Bevezetés a szépirodalomba több mint száz hosszabb-rövidebb vallásos szövegrészletet tartalmaz. Ezek a textusok nem állíthatók össze egy egészen következetes, szorosan összeillő tanépületté, ennek pedig leginkább az az oka, hogy a Bevezetés igen összetett, a szerző különböző műveiből összeállított szöveggyűjteménynek is nevezhető, és ezekben a szövegekben a vallásos tematika, vallási regiszter más-más szabályrendszereknek van alávetve. (Dobos István: A vallásos horizont Esterházy Péter regényeiben. In: Jankovics József – Monok István – Nyerges Judit (szerk.): A magyar művelődés és a kereszténység. A IV. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus előadásai. Róma–Nápoly, 1996, szeptember 9–14. III. kötet, Budapest–Szeged, Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság–Scriptum Rt, 1998, 1608–1609.) Segít ezt a sajátos helyzetet felismerni és jobban megérteni Esterházy egy későbbi írása, a Godfreed Danneels belga bíboros A bocsánat című könyve kapcsán írt A megbocsátásról című eszmefuttatás. A megbocsátás az emberi erőfeszítés és az isteni kegyelem csodálatos együttese. Az ember dolgozzék magán, de hagyja azt is, hogy dolgozzék rajta az Isten. (Esterházy Péter: A megbocsátásról. In: Uő: A szabadság nehéz mámora. Válogatott esszék, cikkek 1996–2003, Budapest, Magvető, 2003, 433.) Más szóval: az érvényes bűnbocsánat előfeltétele az őszinte bűnbánat. Az őszinte bűnbánat pedig, noha ehhez is szükséges az isteni kegyelem, természete szerint mégis emberi gesztus. Ez pedig mai világunkból egyre inkább hiányzik. Hiányzik az alázat, hiányzik az, hogy erőt tudjunk venni magunkon. Ez az egyik legfőbb oka annak, hogy a pár évtizede még egységes keresztény tanépület napjainkban szétesni látszik. Ha mi nem hiszünk, az Isten attól még hű marad, magát meg nem tagadhatja. (2 Tim, 2. v. 13.) Esterházy vallásos szövegei, így a Bevezetés a szépirodalomba ide vonatkozó részletei is erre a jelenségre utalnak, és legalábbis egy helyen, történik arra is utalás e könyv lapjain, hogy jó volna a korábban elhagyott útra visszatalálni. Igaz, szintén a szétesett, posztmodern világunkra jellemzően, egy felháborodott férfi ordítja magából kikelve:
„Beszéljünk egyszer úgy, ahogy Isten akarja, ordítja az asszonynak.”
Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba. Harmadik kiadás. Budapest, Magvető, 2004, 131. – Törzsgyűjtemény. Online: Digitális Irodalmi Akadémia
Voltak írói, művészi allűrjei, mindemellett Esterházy Péter írói és emberi karakterét leginkább a csendesség, szerénység, befelé fordulás jellemezte. Sokan emlékszünk még magas termetére, gondolatteli, elmélyült tekintetére, ahogy a hétköznapokban utcán, metrón, aluljáróban lépkedve elvegyült a tömegben. Mivel nem kereste annyira mások társaságát, épp ezért nagyon sokra becsülte az igaz barátok társaságát, illetve beszélt arról is nem egyszer, mennyire fontos neki az írótársak jelenléte. Hitt az írói közösség inspiráló erejében, már az is erőt adott neki, ha tudott róla, hogy ez és ez a társa most éppen milyen művön dolgozik. Sokat beszélt és írt az írástudók felelősségéről. Szerette a kontextusok játékát, az iróniát, a különböző szövegek és metanyelvek összejátszását, de ezek az ő esetében nem a középpontról való megfeledkezést jelentették. A szabadság nehéz mámora kötet címe is erre a komoly felelősségre utal.
„Ez a könyv így is borogat (hagyom félreérthetően, meglehet, hosszú távon borogat is, enyhít: ha fölfogjuk). Kellemetlen olvasmány, arra emlékeztet, hogy emberek vagyunk, és ez jelent valamit, hogy szabadok vagyunk, és ez jelent valamit, és az derül ki belőle (megint), hogy szabad embernek lenni macerás dolog.”
Esterházy Péter: Kortársunk, Endreffy Zoltán. In: Uő: A szabadság nehéz mámora, Budapest, Magvető, 2003, 342. – Digitális Irodalmi Akadémia
Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)
