Wilkowski utazásai

Wilkowski utazásai

Kihívások kisebb távon, a Kárpátok méhében

2024. január 09. - Csellengő Wilkowski

Namaszte! Szlovák Paradicsom, Felvidéki Paradicsom és Káposztafalvi-karszt, másképp Slovenský raj. Az elnevezések az idők és érzelmek mentén változtak és változnak egyaránt. Ez a tájegység a Gömör-Szepesi-érchegység (Spišsko-gemerské rudohorie), a Sztolica- (Stolické vrchy), a Rozsnyói-hegység (Volovské vrchy) és az Alacsony-Tátra (Nízke Tatry) együttesének abroncsában foglal helyet, illetve 1988 óta nemzeti park. 
Jellemzően roppant változatos és a vándort kérdések és megoldások furcsa párosa elé állítja, akár rövid távon is. Érdemes minden lépést megfontolni, mert akár csúnya balesetek is kerekedhetnek, de minderről később...

Egy hűvös novemberi reggel kerekedtünk fel, hogy meghódítsunk egy elég rövid, de trükkös szakaszt. Míg az Alföld és a Sajó völgye Magyarországon kopár, őszies jelleget mutatott, addig Rozsnyó (Rožňava) után egyre inkább deresedett a mezők fűszálainak üstöke, míg Dobsina (Dobšiná) felett már határozottan jegesedett, míg a Dobšinský kopec, azaz Dobsinai-nyereg tetején már határozottan körültekintően kellett haladni, mivel jegesedés volt az utakon. 
Imrikfalvát (Dedinky) elérve, a járgányt leparkolva, egy csapat éhes szárnyas üdvözölt minket. A kacsák vidáman totyogtak körülöttünk, minket megörvendeztetve, nem beszélve arról, hogy az előadásukat egy-egy falat elemózsiával jutalmaztuk. Mindenki jól járt. 

Bakira fel! Irány a Zejmár-szurdok (Zejmarská roklina)! A falut elhagyva kopár sípályákon vezetett az utunk, majd megérkeztünk Hollópatakra (Biele Vody). Egészen komoly iskolai és óvodai épületegyüttesek foglalták el a központot. Ilyenkor titkon mindig örülök, hogy remélhetően olyan szapora gyermekáldást képviselhet a jelenlétük, ami a vidéki településeken manapság ritkul. Ez egy jó érzés volt.

Na, de egy fenyvesekkel övezett csalitosnál a  jelzéstől elbúcsúztunk, hogy a   útra érve a szurdokot meghódítsuk, továbbra is a Szlovák Paradicsom déli tanösvényét (Náučný chodník Slovenský raj-juh) érintve. Bár nem volt hosszú etap, ami ránk várt, de csalóka volt és itt szeretném menetközben megjegyzéseimmel elmélyíteni az óvatosságot. Eleinte a Zejmár-patak (Zejmarský potok) bal partján haladtunk, pár terepakadályt leküzdve, de hamarosan a létrás, láncos szakasz következett. 

Tovább

Zempléni zendo

Más címet keresve sem találhattam volna ennek a napnak, amikor Óhutától délre egy erdei sétát tettünk, aminek a hangulata a meg nem valósultságot tükrözte. Az emberi hatás itt is tetten érhető volt, de az érzeten mit sem változtatott, hiszen egyfajta ellobbanást idézett, amely a harmónia középszerének pályájára helyezte a tudatot. Hogy miért a zendo? Azért, mert a zen szó az indiai dhjána, a kínai csang és a koreai szong útján vert gyökeret a japán nyelvben, amit nehéz egzakt, európai jelentéssel felruházni, de az elmélyülés talán a legjobb rá. A do utat jelent, így a ,,zen útját" takarhatja, de szóösszetételként a zen buddhista szerdezetesek meditációs helységeként szolgál.

Maga Óhuta mélyen, a Zemplén szívében helyezkedik el. A három huta vagy Háromhuta részeként anno Rákóczi Ferenc telepített ide lengyel üvegműveseket, akik az idők során inkább elszlovákosodtak. Ezért is alkotják nagyjából a helyi lakosság tizedét a mai napig szlovákok. A helyi lakosság így üvegfúvással, erdőirtással foglalkozott. Az utóbbi annyira elharapódzott, hogy a Tolcsva-patak mentén még kisvasutat is építettek, hogy a faanyagot elszállítsák. 
Azóta már mindkét iparág a kisvasúttal együtt a múlté. Nem lett turisztikai célokat szolgáló vicinális, mint a Rostalló és Pálháza között közlekedő társa; bontás lett a jussa. 
Közúton, dél felől érkeztünk, a 3716-os számú főúton, ami meglepően jó minőségű volt, de egy nagyobb kanyar után már sokkal kevésbé, így hozta azt a sztereotípiát, hogy mellékút, ezért tele van kátyúval. Innen mág nem volt sok hátra, de azért kerülgetni kellett a bombatölcséreket.

Viszont hamarosan megérkeztünk a községházához, ahol leparkolva és átöltözve folytattuk a megkezdett utunkat, immáron gyalogosan. A  jelzést követve haladtunk felfelé, toronyiránt a Rókás-tető irányába. Nem volt kifejezetten vádlikímélő, de szerencsére a Kis- és Nagy-Gmböc-kőnél azért kifújtuk magunkat és indultunk is tovább a Gögeteg-sétányig, ahol egy kis szusszanást követően értünk el a Babuka-tóhoz, amit az Emőke-forrás táplál. A kék víz, a havas, lombos talajjal és a környező örökzöldekkel annyira üdítő látványt jelentett, hogy érdemes volt egy kicsit itt elidőzzünk, megcsodálni ezt a kis tüneményt. Már-már tátrai atmoszférát véltünk itt felfedezni, annyira megkapó volt, nem is átallottunk sok-sok felvételt készíteni róla. Na és persze magunkról is! :) 

Ugyanott, nem messze egy tisztás lankásodó szegletében a Nagy-Magyarország emlékhely egy kettős kereszttel kínált újabb látnivalót. Egy vaskos pad és jó pár magyar zászlós szalaggal ékesített kettőskereszt és fa árnyéka adott egy kis hűsölési lehetőséget. Csak adott volna, ha nyár lett volna, de napfénnyel aznap egy per sem sok, annyi időre sem találkoztunk. Viszont a kövekből kipakolt, kissé elnagyolt egykori határvonal, bár tudjuk, hogy nem visszacsinálható, nincs olyan magyar szív, amelyik ne dobbanna a gondolatra, hogy mi lenne, ha... 

Ilyen gondolatok közepette ettünk némi szendvicset és folytattuk a megkezdett utat, némi emelkedés után, egy kényelmes erdészeti csapáson. Meg-megálltunk egy-egy mikromomentumot lencsevégre kapni. Egy vízbe fagyott levél, egy, a fatörzsön érdekes mintázat közepén elhelyezkedő kisebb gombacsoport, ha figyelmesen járunk-kelünk, felkelti az érdeklődést. Ezen a nyugodt, majdcsak egyenes szakaszon túl egy ereszkedés következett. Igaz, kerestük, de sehol sem találtuk a jelzést és egy ágas-bogas, zegzugos, nehezebben járható etap után figyeltünk fel a  jelzésre egy kövön. Ez valószínűleg a Kocka-kő volt. Ezután már hol a  , hol a  felfestéseit láttuk, de legalább tudtuk, hogy az irány jó és hamarosan Óhutától nyugatra kötünk ki. A turistaút innentől kezdve már sokkal könnyebben abszolválhatóvá szelidült. Elhaladtunk a Nagy-kő-rét mentén, illetve egy tanya mellett, ahol több helyen hirdették a feliratok, hogy tilos a belépés. Ezzel mi sem kacérkodtunk.

Lefelé haladtunkban a Mély-patak és egy másik kisebb vízfolyás találkozásánál időztünk még. Megkapó pillanatfelvételeket készítettünk és elnézve ezt a kis torkolatot, eszembe jutott az alsó tagozatos környezetismereti óra, amikor tanultuk, hogy van a forrás, az ér, a csermely, a patak, a folyó és a folyam. Előbb-utóbb mindegyik sorsa az, hogy egy tengerben vagy óceánban végzi. Számomra a csermely szó kimondva mindig valami simogató, kellemes, elmagyarázhatatlanul szép és idilli dolgot jelölt. Valószínűleg itt álltam az illusztrációja előtt és melegség töltötte el a szívem.
Sosem lépünk kétszer ugyanabba a folyóba. Ezt Hérakleitosz mondta, ami az európai filozófia rímelése a távol-keleti buddhista elgondolásokra. A változás örök, ezért most átkelve egy vízfolyáson, öt perc múlva már nem ugyanaz. Elég egy sodort gally helyzetébe gondolni, ami már pár pillanat eltelte után nincs előttünk. Már nem ugyanaz. Visszatértünk pár hónappal később és a havas, latyakos patakpart már rügyező bokroktól van övezve. A természet nélkülünk is körforgást végez. 

Eseménytelen volt az előttünk álló szakasz, bár a Mély-patakon átkeltünk kétszer is, hol ugorva, hol egy fahídon, de azért a jeges vízben nem szívesen mártóztunk volna meg. Emberekkel itt találkoztunk közvetetten, hiszen egy karácsonyfa farm volt tőlünk balkéz felé. Láncfűrésszel vágták ki azt a példányt, aki majd pár hétig az otthon melegét élvezhette holtában, majd dicstelenül, kiszáradva komposztként végzi. Ilyenkor mindig megfogadom, hogy ha lehetőségünk lesz rá, nekünk egy élő fánk lesz, amit évente díszítünk fel. Neki nem ilyen szomorú vége lesz. Addig sajnos mi sem leszünk kivételek, hiszen évente egy-egy ilyen nevelt örökzöldet befogadunk...

Hamarosan a már említett főútra érkeztünk, ahonnan a hópaplanban szendergő Óhután haladtunk keresztül. Minimális mozgás volt, csupán két helybélivel futottunk össze. Hol füstölögtek a kéméyek, hol kutyák ugattak, míg másutt a nyaralóként funkcionáló házak várták a városi tulajdonosok érkeztét. 

Az alapvető elemre visszatérve, pár japán fogalommal zárnám eme szösszenetet. A mi kolostor szavunk japánul szóin (僧院), ami nem puszta megnevezés, hanem tartalmilag attól mélyebb, hiszen olyan erdőt takar, amelyben különféle fák élnek. Ez igaz ránk is, hiszen, amikor a sinrin-jokut, az erdőfürdőzést gyakoroljuk, hogy kilépve az emberi hangzavarból feltöltődjünk, akkor sokan érkezünk, sok helyről és sokfélék vagyunk. A szóin keretén belül is megannyi életutat bejárt novícius él egy fedél alatt. Ha pedig az erdők birodalmába lépünk, akkor azt tesszük a pusztító és önző haszon reményében, a lelki táplálékot kinyerve, esetleg fát ültetve, életet adva...

 

 

 (Forrás: mapy.cz)

 

Távolság: 4,6 km.
Szintemelkedés: 189 m.

 

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

 

Farkas Csaba Tamás

 

Képek:

 

 

 

Itt is eléred a képeimet:


vagy felveheted velem a kapcsolatot a csabatamasfarkas@gmail.com címen.

 




Medvesi csendület

Az évvégi hajrá és a karácsonyi extra falatok elkényelmesítették a szöveteket, de a lélek már vágyott az üde szabadba. Szépen eltelt az ünnep és még az óévet el szerettük volna búcsúztatni, ezért vettük az irányt kis hazánk egy eldugottabb szegletébe, ami elkerült tőlünk, később pedig visszatért, de ha furcsán is, viszont a miénk maradt a nagyja ennek a mikrotájegységnek. Erős kivételt képezve a trianoni területvesztés antanti önkényében...

Na, de két nappal szilveszter előtt felkerekedtünk, igaz Salgótarjánig vastag ködpaplanban, ugyanakkor óvatosan haladva, hogy Somoskőn megálljunk. Az egykori iparváros a rozsdaövezet és a túléléssel vetekedő kapaszkodás auráját árasztja. Egykori ipari létesítmények, hajdani bányászkolóniák és lakótelepek mellett haladtunka Salgó-patak völgyében, mivel a megyeszékhely észak-déli irányban hosszan nyúlik el a Karancs- és a Medvesvidék között. Magába olvasztott sok kisebb települést, a hézagokat pedig az ipar és a szocializmus töltötte fel üzemekkel, lakóépületekkel. Az egykori Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű R.T. bástyája ma sem találja a helyét. Az 1980-ban 46763 főt számláló város mára már alulról súrolja a harmincezret. Somoskőújfalu is kivált, így ez némiképp árnyalja a drasztikus népességcsökkenést. 

Na, de elhagyva a Kemerovó, Gorkij és Beszterce lakótelepekkel övezett Füleki utat, Somoskőújfalura érkeztünk, ahonnan Salgóbánya, Somoskő felé fordultunk, majd az utóbbin le is parkoltuk a járgányt a vár tövében. A falu még mindig Salgótarján városrésze, de egyre hangsúlyosabb az üdülőövezeti szerepe, mivel szemmel láthatóan szépen felújított nyaralókká változtak az egykori takaros parasztházak. Már-már tavaazias, napsütéses időnk volt, így azért bizakodtunk a kilátásban is. 

Gyakorlatilag az autótól 50 méterre sem állt a vár, de az már Szlovákia része. Annak idején maga Somoskő és -újfalu is Trianon következtében Csehszlovákiához került. Ugyanakkor egy pesti fül-orr-gégész nem hagyta annyiban, hogy ez így történjen, ezért akcióba lépett. Így került be a magyar történelembe dr. Krepuska Géza alakja. A birtoka ott feküdt és pont akkor érte az elcsatolás, amikor ott tartózkodott, ezért Prágába volt kénytelen hivatali ügyben menni, hogy a megmaradt országrészbe hazatérhessen. Felháborította a tény, hogy egy teljesen magyar falu idegen impérium alá volt kénytelen betagozódni, ezért elkezdett az antantdelegáció ,,nyakára járni". Ugyanakkor a beadványai folyamatos elutasítással végezték, de nem csüggedt. A sors szeszélyének köszönhetően, a bizottság angol tagja, Wilfred Leathes de Mussenden Carey budapesti tartózkodása során erős fülgyulladással került a doktorhoz. Természetesen akkurátusan ellátta és meggyógyította, ugyanakkor szóba került Somoskő és Somoskőújfalu kérdése. Kétezer holdnyi szőlőbirtok és két színmagyar falu sorsa volt a tét. 
A doktor felajánlotta, hogy abban az esetben, ha végigsétálnak az utcákon és bárkivel is szóba tudnak állni szlovákul, akkor maradhat a diktátum. Carey úriember volt és állta a szavát, ezért maga is döbbenten tapasztalta, hogy egy teljesen magyar település hogyan kerülhet más ország uralma alá. Ezért is sikerült megszavatni a visszatérést a bizottságban, így 1924. február 15-én meg is történt. Így nem lett sok ideig belőlük Šomošská Nová Ves, illetve Šomoška.

Ugyanakkor a vár maradt a szlovák oldalon, akárcsak a Macskalyuk bánya. Ilyen területi ismérvek alapján másztunk fel a várhegyre, ahol most senki sem tartózkodott a bódéban, ahol korábbi alkalommal a belépésért kellett fizetni, így ingyen léptünk be. Az elmúlt három év szignifikáns változást nem hozott, ugyanakkor legalább romlást nem tapasztaltam. Manapság már ez is valami!
Szép kilátás nyílott a falura és az Alacsony-Tátrára, északi irányba. A XIII. századból datált vár jó állapotban van. Érdekes volt, hogy a kiépített lépcső fokai a hatszögű bazaltoszlopokból készült. Gyors körséta és haladtunk tovább a bazaltorgonák felé. 

Olyan egyedülálló jelenségnek voltunk a tanúja, bár inkább annak eredményével, amelyet a Kárpát-medencében a Detonáták, Hegyestű jelenthet. És magam is ismerek. A kiömlő láva a levegővel érintkezve produkált bizonyos esetekben ilyen hatszögletű oszlopokból álló együttest. Rövid pihenőt követően a zöld jelzésen ereszkedtünk le, hogy a kőtengert szemügyre vegyük, majd a Sátormegi-patak (Šiatorský potok) mentén baktattunk, a Krúdy-forrás (Krúdyho prameň) felé. Annyira impozáns rétre érkeztünk, hogy szavakba önteni is akadályokba ütközik... Mintha A Gyűrűk Ura jelenetei elevenedtek volna meg. A sarokban szolidan csordogáló forrás több kőmedencét lát el csillogó, kékes vízzel. Érdekes ellentétet alkotott ez az eszményi víztömeg az erdő vöröses-sárgás avarrétegével. Ahol sütött a nap, ott saras volt a talaj, árnyékban viszont havas, itt-ott jeges. Az utunkat a határkövek szegélyezték és úgy követtek minket, mint a szláv mitológia veternica nevű démoni lénye, emlékeztetve minket arra, hogy az ember fogalmi keretet jelölt a természetbe, amit mi országhatárnak hívunk. Bár a vidék egységes volt, mi rendeltük hozzá ezt a formát, ezért hisszük azt, hogy a valóságot így fragmentáljuk, de valóban az egységes.

Pláne azért is furcsa, mert bár sok helyen megfordultam, olybá tűnik, mintha egy berlini fallal lett volna dolgunk. Viszont a sárga jelzésre térve már nem találkoztunk többel egy jó darabig. Egy masszív erdei baktató után értünk fel a fennsík peremére, ahonnan egy rövid szusszanást követően északnyugat felé indultunk tovább. Jött az az ikonikus hely, aminek sok európai főváros a szilárd burkolatát köszönhette egykoron, és valószínűleg ma is. A Macskalyuk bánya (Mačacia) egykoron aktív ipari létesítmény volt. Ontotta magából az utcaköveket, amit a mi nyelvünk macskakőként őriz, nyelvemlékként. A természet önmagától kezdte ezt a varosodott sebhelyet rekultiválni. A mai napig élénken látszik az egykori kitermelés, de sok helyütt már vizenyős, mocsaras lapály vette át az irányítást és sok-sok fa, természetesen. Ugyanakkor a kilátóból feltáruló panoráma önmagáért beszélt, amikor Salgó és Somoskő vára egymás mögé sorakozva uralta a déli irányt, míg északabbra már nem volt ennyire evidens a látvány. Ugyanakkor egy kis elemózsiafelvétel, némi pihengetés után ideje volt mennünk, mivel a nap már a Sátor-hegy (Šiator) mögé kezdegetett lebukni, ezért érdemes volt visszafelé venni az irányt.

Az egykori kőszállító vasút nyomvonalát jelentette a piros jel. Ezen haladtunk a szekérhez. Ugyanakkor bujkáló kísértetekként kukucskáltak utánunk az egykori bányászkolónia épületei. Igaz, nem sok maradt belőlük, mivel a tetők és a nyílászárók már régen beomlottak, elporladtak, viszont a kőfalak mementókként vannak jelen, hogy egykor itt emberi jelenlét verte fel a ma már önmagában nyugvó erdő csendjét. Iskola, bolt és sok lakóépület volt egykor itt, ami egy 1938-ban a magyar oldalról készült felvételen is látszik. Viszont, mivel a XX. század közepén megszűnt az üzem, ezért a sorsára hagyták egykori lakói a területet. A vámház (colnica) szintén ugyanilyen kondíciókkal bír, bár előtte lépcső és szemléltető rajz ábrázolja, hogy egykoron hogy nézett ki az épület és annak közvetlen környéke. Egy rövidke sínpáron itt elhelyezett csille emeli a hangulat melankólikusságát. 

A töltés egyértelmű és határozott ívet írt le a hegyoldalban, míg meg nem pillantottunk egy igazán impozáns forrást. Mint egy japánkert, úgy hatott a kis házikóból kiágazó fatörzsekből vájt csatornák látványa. A csobogó, áramló víz szemet gyönyörködtetően csillogott a naplemente fényében, annak hűvös, habzó kontrasztját nyújtva. Előkaptam hát a gépet és körbefotóztam, azokból a szögekből, amelyeket ott és akkor a legjobbnak találtam, majd hamarosan az erdőből kiérve ismét határkövekre bukkantunk, a közelükben pedig az egykori karos határsorompó lehegesztett, rozsdásodó romjára. Ez már nem az a világ, ahol a helybeliek titokban mini határkiigazításokat végeztek, áttéve a jelöléseket a saját érdekeiknek megfelelően. 

Némi élet volt a faluban, hiszen indulásra készen várakozott a buszfordulóban a távolsági járat, hogy az utasokat innen vigye tovább, de a várromnál is akadtak olyanok, akik a naplementében gyönyörködtek. Ez már a magyar oldalon volt. Mondhatni otthon, de számunkra a másik világ is a miénk volt. Azért Pagi ad Patriam reversi...


 (Forrás: mapy.cz)


Távolság: 5,8 km.
Szintemelkedés: 197 m.


Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!


Farkas Csaba Tamás



Képek:

 

 


 

Itt is eléred a képeimet:


vagy felveheted velem a kapcsolatot a csabatamasfarkas@gmail.com címen.

 

 

Alvó szerzetes és sasfészek az egykori kereskedelmi út felett

Tarkő

Namaszté! A Kedvenc Túracsapatommal már pár  hónapja nem jártam a hegyek világát, de a hétvége első napsugarait már Velük élveztem, mivel a szokásos hajnalhasadta előtti portya vette kezdetét, szombaton. A cél most a Felvidék egyik kevésbé járt vidéke, a Cssergő-hegység nyugati lejtője, ahol volt szerencsém már megfordulni. Korábban már adtam életjelet erről a vidékről, amikor a Mincsol (Minčol) csúcsát sikeresen megostromoltuk. Azzal az etappal volt némi közös útszakasz, de akkoriban ízelítőt kaptunk pár olan érdekes sziklaképződményből, amit most testközelből fedeztünk fel. 

A túránk a vár alatt elterülő Tarkő (Kamenica) községből indult ki, miután a járgányokat a templom szomszédságában hagytuk. A templom érdekessége, hogy eredetileg gótikus stílusban épült, majd a XVIII. században barokkizálták és még később klasszicista átépítésen esett át. Külső szemlélőként ezen stílusokból maximum a klasszizmus letisztultsága tűnt fel, mivel a főhajóra merőleges kereszthajó olyannyira ki lett bővítve, mintha az előbbi ténymegállapítások csupán a fikció művei lennének. Óriási, modern rózsaablakok szegélezték a mellékhajók oltár felőli oldalát, mint egy odeon szintjére emelve Isten házát. 

A falu maga a vár szolgálójaként funkcionált, hiszen a Tarca-völgy védelmére emelték a felette elterülő sasfészket, ahonnan a Kassából Krakkó felé vezető kereskedelmi utat felügyelte. Urai voltak a Berzeviczyek, a Sztárayak és a Dessewfyek. Aztán, ahogy a magyarság kiszorult innen politikai értelemben is, lett a csehszlovák impérium alá tartozó, majd harminc éve Szlovákia része. A településen az érződik, mintha a XX. század földrengető történelmi kataklizmái kikerülték volna. 

A piros jelzésen indultunk el, ami a faluból vezetett ki. Az etap a Chodník na Bukovú (Bukovára vezető út) megnevezéssel futott, amiről csak a várhegyre kaptatva tértünk el, hogy az októberi borongósság leple alatt még sötétebb fenyvesek misztikus világán át érjünk fel. A titok mit hordoznak, nehezen lefordítható a köznapi értelmezésre, de ha ki is dőlnek az idő vagy a villámcsapások kérlelhetetlensége miatt, akkor is összezárnak az örökzöldek, hogy ökölszabályként kövessék a jövőbe vetett élet hitelvét.

Közülük kilépve egy kisebb tisztás és egy liget nem sok, annyi sem szegélyezte halastó volt ott, ahol egyetlen fácska növögetett a parton. Távolabb egy kunyhó, egy fészer, ami valószínűleg kulcsosház lehetett, de nem a házikó rejtélyét megoldani érkeztünk, hanem a felette még romjaiban is impozáns vár megcsodálásáért, melyről képeket a galériában, lejjebb találsz, Kedves Olvasóm. Viszont itt egy rekonstrukciós rajz, amely szemlélteti, hogy hajdanán micsoda épületegyüttes volt:

Tarkő Kamenica


Helyette néhány toronynak az alapja sejthető, ahol tömődött kútkávaként emelkedett ki a sziklák közül, de sok helyütt már az alap is a talajig megfogatkozott. Itt-ott egy-egy ablak, egy kapu maradványa a mai napig átjárható, megtekinthető. 

Bővebb leírást, történelmet itt találsz.

A nyugati szárny bejárása után a Krížová cesta (Kereszt út) végső állomásához, a Szent Mária-szoborhoz érkeztünk, ahol a kihelyezett padok és a szlovák nyelvű Miatyánk fogadott minket. Az ormon túli hullámzó dombságot innentől kezdve a lombhullató erdők vették át, ahol a bükk volt az uralkodó fafaj. Nem kevésszer ébresztenek bennem kellemes emlékeket a kedvenc erdészem, Wohlleben mester soraiban megörökített tudományok és bölcsességek, ugyanakkor az érzés maga süt a lapokból, hogy egy ember szenvedéllyel képes szeretni nem csak a hivatását, hanem annak tárgyát. Így sajnos szomorúan láttam, hogy bizony az erdészeti munkák nehezét a gépek segítségére bízta az ember, mert az érzékeny talajtakarót a hernyó- és lánctalpak köpülték, tették azt saras ingovánnyá, néhol. 

Aztán felfelé lépkedtünk, hogy aztán lefelé tapodjunk, így kiérve a Sólyom-sziklára (Sokolia skala), ahol akár egy kővé meredt varrótű, egy lyukon keresztül tekinthessünk ki a Csergő-hegység főgerincére. Egy kis szusszanás kellett, mivel sokan egymást és önmagunkat is megörökítve vagy -örökíttetve eltöltöttünk egy kis időt, hogy a cikkcakkos lejtőn a Studnička pod Sokolovou skalou (Sólyom-szikla alatti kutacska, értsd: forrás) pontjához érkezzünk. Bevallom őszintén, nagyon meglepett, hogy vasbetonból ácsolt grillrácsot, kihegyezett szalonnasütő nyársakat találtunk, akkurátusan felstócolt hasábfákkal, rögtön a pihenőhely mellett. Itt jól esett elfogyasztani az ebédünket, majd a fahídon átkelve a januárban már megismert keresztet érintve Kijó (Kyjov) felé venni az irányt.

Egy darabon az ismerős betonúton haladtunk, de a télen már szürkületbe vesző sziklaformákra csak messziről tudtunk pillantást vetni. Most viszont A Gyűrűk Ura világába érkeztünk, ahol kövér füves legelőkön át vezetett az utunk. Tarkő ormai messziről is uralták a tájat, ugyanakkor az érdekes sziklaformációk egyikére, az Alvó szerzetesre (Spiací Mních) mi is felmerészkedtünk, ahonnan a völgyet egészen Ólublóig (Stará Ľubovňa) be lehetett látni, lenn pedig Sáros várát (Šariš) is könnyen ki lehetett venni. Nehéz volt ezzel a panorámával betelni. Így csak megpróbáltuk. Hátha... :)

Elemózsiafelvétel és fényképezkedés után szedtük a sátorfánkat, hogy induljunk visszafelé. Útközben azért a felhők is megérdemelték, hogy hosszasan elmerengjünk rajtuk. Cipó vagy UFO-formájuk többször egymásra tornyozva érdekes fotótémát jelentettek. A hullámzó dombok pedig olyan szinten elvesztek a megsárgult föveny aranyló végtelenségében, hogy igazi káprázatot jelentettek nem csak a szemnek, hanem a léleknek is. Nem feltétlenül a nagy táv, a megerőltető szint jelenti a szépséget. Ez itt is bebizonyosodott, hiszen egy könnyű túra legalább annyi töltetet jelent a pszichének, ha nem többet... Vannak olyan villanások, amikor a móksa (megszabadulás) eszménye lengi körbe a létezést, amikor minden egyes lépés elvész a flowban és nem számít sem tér, sem idő. 

Lassan elértük a falut, de ebben az eksztatikus hangulatban a magas fa tövében ácsolt feszület térített talán magához, hogy visszatérve lebaktassunk a civilizációba, ahol már a naplemente simogató narancsárnyalata vett búcsút ettől a remek naptól...

 (Forrás: mapy.cz)


Távolság: 14 km.
Szintemelkedés: 570m. (túravezetői adatok alapján, mivel a térképen szereplő útvonal és adatok kisebb mértékben eltérnek az általunk megtettektől).




Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!


Farkas Csaba Tamás



Képek:




 

Itt is eléred a képeimet:


vagy felveheted velem a kapcsolatot a csabatamasfarkas@gmail.com címen.

 

 

Újból a hegyoldalon, Putnok felett

Námászté! Egy gondolat nem sok, annyi sem kell egy tett megvalósításához. Az ihlet pedig egy remek havilap hasábján érkezett, ami részletesen ecsetelte, hogy egy feledésre ítélt völgy északi részén a dolgos kezek ismét megújították azt, ami anno a panoráma befogadását volt hivatott szolgálni, így megépült a Mátyás király-kilátó. A történeti részletekbe nem szeretnék most belemenni, aki bővebben kíváncsi a múltra, az itt megteheti. Egyébként a saját benyomásaimat örökítem itt meg.

Ami azt illeti, Putnok egy kőhajtásnyira fekszik a szlovák határtól, Miskolctól pedig 40 km-re. Neve utazót jelent szlávul (oroszul: путешественник), de mások a putton szóból vélik eredeztetni, ami magyar és szőlőművest jelent.  Ki tudja? Egykoron vára is volt, ami a török kr folyamán elpusztult, majd udvarház  (Serényi-kúria) épült a helyére. 1920 és 1923 között Gömör és Kishont vármegye székhelye volt, amit összevontak Borsoddal, mivel annyira csekély csonkja maradt a hazánk keretein belül, hogy az illetékesek úgy látták, hogy kár ezért külön vármegyei apparátust fenntartani. Volt nagyközség és 1990 óta város, bár a bányászat már a múlté, ezért a lélekszáma a régió összes településéhez hasonlóan fogy. Az ipari leépülés a megye egy tekintélyes részét egyik napról a másikra a rendszerváltást követő években rozsdaövezetté avanzsálta, ami egy kómaszerű állapot, melyre a gyógyír talán a turizmus.

Már a 26-os úton a városba megérkezve a legújabb emlékművek egyike, a Gömör kapuja felirat fogadott minket, a régebben ott dacoló egykori bányagépek kiállított darabjaival. Innen jobbra és a legutolsó utcán parkolás. Rövid sétát követően a hegyoldalban megbújó pincesorra érkeztünk. Hát igen... Ilyenkor mindig meglódul a fantáziám, hogy mi lenne, ha egy ilyen csendes kisvárosban laknánk, lenne egy ilyen pincénk, egy jó terasszal és azt csinálnánk, mint a pécsi tükék, akik kiültek a bejárat elé a barátokkal, rokonokkal és a hébérből mindenkinek jutott egy-egy pohárka siller vagy csomorika. A különbség a tájegység, illetve a tüke nyakasságot félretéve nem azt tartanánk igazi putnokinak, akinek szőlője van. Zamat, naplemente, jó társaság és a nedűk mellé bicskával kanyarított finom sajtok... Ugye milyen szép lenne? 

Sóhajjal plombált álmodozás és a kertek, szőlőlugasok között kacskaringózó makadámúton, a kék háromszögen haladtunk felfelé. A magánélet kötelességei és másutt eltöltött laza napokat követően a jóga áldásos hatását éreztem, de azt is, hogy bizony a formából kicsit kijöttem, mert voltak izzasztó kaptatók, de alibinek jó volt egy-egy állomáson megállni, amit a kihelyezett tájékoztató paravánok jelentettek. A tanulságuk szerint vulkanikus tufán és egykori ózdi kohósalakon trappoltunk. Ahogy a vulkanizmus, úgy a kohászat is a múlté... Na, de hátra-hátra tekintve kezdett a panoráma kibontakozni, ami a kilátó csúcsából terebélyesedett ki. 

Látni lehetett a Bükk masszívumát, a Vajdavár-vidéket, a Sajó szalagját egyértelműen, Rimaszombat  mellett az adótornyokat, illetve a Pozsálló dörgedelmét. Most az Alacsony-Tátra nem látszott, de azt regélik, hogy egy szeles hidegfrontot követően a téli napokon a Magas-Tátra is látszik, amit a regéci kirándulásunkon meg is tapasztaltunk. Most azonban a Tátrák hallgattak a horizont peremén. A Nagy-Magyarország-emlékműből a nyugati határszakasz, a horvát résszel felsejlett, de sajnos a méretes gaz miatt nem tudtunk úgy érkezni, hogy szemből is látni lehessen, a vele szemben lévő gömbölyded szirtről. 

Kicsit elidőztünk, majd a szekérhez megérkezve Uppony felé vettük az irányt. Egyszer jártunk már itt, így nem számolok be ebben a posztban megint, de kíváncsiságod esetén szeretettel üdvözöllek itt is! :) Akár egy jó ismerős, úgy ölelt minket körbe a zsákfalusi még-meglét. A Putnok-Szilvásvárad vonal a vidék manifeszt metaforája egyben: van, de az enyészet ostromolja, így félő, hogy egy gizgazos vadon marad itt egynap, sok-sok szegény emberrel, ahol az utak is kátyúkkal sűrűn vannak teleszórva. Elfeledve, magányosan létezik még, de a fiatalok elmentek, akik tehették. Mások ragaszkodásból vagy pénzszűke miatt maradtak. 

A Lázbérci-tavat csak megtekintve visszatértünk a faluba, mert az éhség visszahajtott minket nagyon hamar. A tervem szerint Ózd felé mentünk volna, hogy a Borsodbóta és Sajómercse között aszfaltozott elégiát ki lehessen kerülni, de Királd és Bóta között is elég hepehupás volt. Borsodbóta a falvak tipikus pédája a Borsodi-dombság, a Bükk és a Vajdavár-vidékének: óvatosan lépkedő öregek, szegény romák. Mindenki vár valamit, leginkább a reményt, hogy egy nap jobbra fordul minden. Közben szép lassan mindenki elmegy...
Királd ugyanerre rímel, hiszen a bányászathoz hasonlóan a már emlegetett vasút is a múlté. A művelődési ház előtt a múlt rendszer héroszának szobra, letámasztott légkalapáccsal hirdeti, hogy hajdanán a mélybe szálltak alá, hogy szénnel lássák el a lakosságot, de mára már csak az emlékek maradtak leginkább.

Október első napjának utolsó napsugarai napsugarai gereblyeként egyengették a kopár domboldalakat, az erdőségeket és azokat a települések, amelyek egykoron nyüzsögtek. Szívből remélem, hogy nem az lesz a jövő, hogy az utolsó lekapcsolja a villanyt... Ugyanakkor a szívembe zártam a melankólikus lüktetését ennek az elárvult tájnak.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!


Farkas Csaba Tamás

 

Képek:

 


 

Itt is eléred a képeimet:


vagy felveheted velem a kapcsolatot a csabatamasfarkas@gmail.com címen.

Ökológiai lábnyomok az Erdélyi-szigethegységben

Az Ördögmalom-vízesés

Még hajnalhasadta volt, amikor az irányt kelet felé vettük. Gomolygó kísértetekként tűntek el a sötétség foszlányai, bár a határ után már Nagyváradot követően csúnya, tépett aljú felhőkkel borított égbolt tornyosult, így kétkedve tekintettünk a túrránk elébe. Mindenképp dicséret illeti a román közutasokat, hiszen sok-sok éve immáron járjuk az erdélyi utakat, azokból az időkből még, amikor kráterek, kátyúk szaggatta felületüket bajos volt kerülgetni.  Szerencsére ez pedig a múlté, így nyugodt szívvel lehet haladni rajta, bár a román sofőrök hírhedten vakmerőek, főleg a sebesség megválasztását, illetve az előzést illetően. 

Belényestől (Beiuș) felfelé egy falut érintettünk csupán, Bondoraszót (Budureasa),  a DJ764A jelzésű országúton araszoltunk felfelé, szerpentinen, girbe-gurba szakaszokon. Nehéz volt elkülöníteni az időjárási jelenséget, hogy mi tulajdonképpen ködben vagy felhőzetben haladtunk, de egy tehéncsorda és egy mixerautó is lassított minket, viszont szerencsésen megérkeztünk a parkolóba, Biharfüredre (Stäna de Vale). Eredetileg egy csendes üdülőtelep volt, előtte pedig esztena, ahogy az a román megnevezéséből is kitűnik. A Szent Péter és Pál kolostor (Mănăstirea Sfinților Petru și Pavel) 1991-ben lett felszentelve, ami rendeltetését tekintve nem szakítja meg a harmóniát a tájjal, de sosem értettem, hogy minek kell bobpályát, dínós parkot és mindenféle urbánus értelmetlenséget egy zentípusú helyre oktrojálni. A sípályák a szememben az erdőírtás, tájépítészet egyik válfaja. Az, hogy az ember miképpen tud belerondítani a tájba, arra a későbbiekben is mesélek...

Felcihelődve vágtunk neki a mogorva időbe burkolt vidéknek. Az előző gondolatra rímelve, szintén a hely megerőszakolásának volt példája a hangosan ordító csakigazimaislágeres repertoár, hiszen a kommersz zenét itt is mindenkinek hallania kell! Na, de a Csodaforrás (Izvorul Minunilor) létesítménye nagyjából az utolsó turisztikai objektum, amit az ideérkezők derékhada felkeres, majd onnantól a bakancsosok merészkednek tovább. Így jó volt a mohás, párás, avarszaggal dúsított erdei levegőt élvezni. A sárga, kék, kék kereszt és piros háromszög jelzéssel ellátott, ennélfogva egyfajta magisztrálának is beillő ösvényen kapaszkodtunk fel a Halom-nyeregbe (Șaua Muncel). Egy gömbölyded hegyhát, ami észak-déli irányban húzódik. Válaszfal Biharfüred és a Drăgan-völgy (Valea Drăganului) között. Itt emlékezek meg azokról a kutyákról, akik a múltkori, az Istenek-havasára (Vârful Bohodei) csúcsára is követtek minket. Itt egy esztena bújt meg a fenyvesek hajlatában, ami ezen a tájékon is csak egyet jelent: kutyákat. Jöttek is, csapatostul, a nyakukban piros bojttal. Acsarkodtak a mi kísérőinkkel és nekünk is ordibálnunk kellett, hogy eliramodjanak.

Egy kicsit bal-, majd jobbkéz irányába haladva innentől ereszkedtünk. A combfeszítő izmaink visítottak, de innentől lefelé a térd, a vádli izmai kerültek használatba. Eseménytelen utunkat egy érdekes mementó szakította meg csupán. Emlékeztem, hogy volt a pataktól nem messze egy fenyő, ami kiérdemelte a Szentlélek definícióját. Robusztus törzse ugyanúgy magasodott az ég felé, mint bármelyik társának, de az út, a sok esőzés gyakorlatilag kivájta alóla a talajt, így egy párkányon kapaszkodik és dacol azzal, hogy külső szemmel nézve már  ki kellett volna dőlnie. Az élni akarás iskolapéldája. Ha valami, akkor ez az emberi motivációra is kihatással lehet...

Egy masszív hídon átkelve vegyes érzések kerítettek hatalmába. Először is egy erdőkerülő regélt arról, hogy milyen felvonót szeretne egy üzletember az Ördögmalom-vízesés (Cascada Moara Dracului) felé építeni. Na, nem a köznép kedvéért, hanem a könnyebb faszállításért. Aztán a saját szemünkkel is meggyőződtünk, hogy az erdőírtás mekkora méreteket ölt errefelé. Titáni gépekkel gyürkőznek neki a fenyveseknek, hogy a faanyagot értékesíthessék. A Cserepes menedékház (Cabana Ciripa) hátrébb feküdt az úttól. Ha felszínesen haladtunk volna el ezen a ponton, akkor a pihenő gépmonstrum mögött nem vettük volna észre a betonozott ciszternából bugyogó Eszmeralda- vagy Esztena-forrást (Izvorul Esmeralda). A mélyben egy sírkőre emlékeztető véset hirdetett egy vallásos ihletésű  üzenetet, de a fohász eléggé elnagyolt volt, kissé olvashatatlan és némelyik része le is volt törve, de a tetején ott volt a kicsi kereszt. Mellette a filagória, ami piehnőhelyként funkcionált, már az enyészeté lett. Korábban Robi barátom is ugyanúgy megpihent itt és a Turista Magazin 2016-os számában is fotóval dokumentálták. Ki tudja, hogy direkt bontották el vagy a vandalizmus áldozata lett...?

Tovább

Békési megbékülés

Egy olyan nagyon koránkelős szombatnak indult az a nap, amikor még hajnalhasadta előtt felkerekedtünk volna, hogy elmenjünk a felvidéki Polyána (Poľana) egykori vulkáni kalderájára, de az egyik jármű még az indulást követően műszaki hibával feladta a versenyt. Ezért páran maradtunk, mások mentek. Ami viszont nem jelenti azt, hogy nem fogunk oda menni!

Na, de korán hazaérve mér aludtam pár órát, így nagyjából kipihenve spontán elindultunk Vésztőre és Gyulára. Az ormokat a rónára cseréltük, a csoportot pedig privátra. Jó lett volna velük is menni, de panaszkodni nincs okom, mivel így is sok szép helyen jártunk. Ott is, ahol korábban már igen, de a markáns változásoktól ámultam-bámultam. A hullámzó búzamezők is tudnak meghitten gyönyörködtetni, mint egy-egy hegyi panoráma. Csökmő mellett ezért érdemes volt pár percre megállni és lencsevégre kapni ezt a jelenséget. Eliade Szent és profán könyvének gondolatai jutottak eszembe, hogy régen a természettel szorosabb kapcsolatot ápoló társadalmak nem lineárisan mérték az időt, hanem ciklikusan. Ezért akár egy farkába harapó kígyó ismét és ismét önmagában tért vissza, a fordulókor pedig ott is honolt. A búzamező ezt az érzést idézte fel bennem, amikor megint eljött annak az ideje, hogy beérjen, learassák és kenyér sülhessen belőle. Akárcsak a sumer vagy óeegyiptomi időkben. Misztikum...

Hullámos és már-már tajtékos hepehupákkal bíró utakon értük el a Vésztő határában lévő Csolt monostort és annak környezetét. A Mágor-puszta természeti és régészeti szempontból is kiemelkedő, hiszen a Körös-Maros Nemzeti Park része az élővilága miatt, nem beszélve a jellegzetes magyar haszonállatok kifutójáról. Egy kettős halom húzódott itt, amik egyrészt egy Árpád-kori kolostor romjait, másrészt egy kunhalmot rejtettek. Bár az utóbbi nem meglepő, mivel szerte az Alföldön több tucat van, de ezt a halomsírt feltárták és látogathatóvá tették, ami tény már sokkal magasabb prioritásként kezelendő. Igazán élvezetes lett volna bebarangolni a területet, megnézni a romokat, a pákészkunyhót is, de sajnos nem volt látogatható, mivel péntek éjszaka egy heves vihar csapott le az országra és az oottjártunkkor tartott a kárfelmérés, így a látogatás nem volt engedélyezve.

Apró csüggeddés volt csupán, de nem messze, Doboz tartogatott pár nem vált meglepetést. Dél felé haladva, a bal oldalon volt az egykori kisvasút emlékműve. Felsorolni is teher lenne, hogy hány és hány szárnyvonal szelte át egykor Békés vármegyét, de mára már pár túlélő tárgyi emléket leszámítva sok helyen már a nyomvonala is alig kivehető. 1894-ben megalapították, majd a hírhedt 1968-as közlekedéspolitikai koncepricó halálra ítélte, így 1971-ben örökre az enyészeté lett.  Sajnos. :( Doboz. Először is a Holt-Fekete-Körös girbe-gurba szalagja szelte át a falut, ahol idilli létformákat lehtetett megfigyelni. Olyan szerencsések is élnek ott, akiknek mindössze pár métert kell sétálniuk, hogy egy hosszú nap után kiülhessenek a partjára, mivel a telekhatár  egyben a víz is. Ha valamikor, hát ilyenkor elönt a sárga irigység... :) Egy megviselt, de ilyen formájában is magával ragadó, magas, boltíves épület vonta magára a figyelmemet vezetés közben. Ez bizony egy magtár volt egykor, mégpedig a megnevezése szerint az Ybl-magtár. A Wenckheim család egykori uradalmán volt, amelyet a neves építészünk, Ybl Miklós tervezett. Az út  másik oldalán pedig még egy furcsa tetőzet tűnt fel. Oda sétálva pedig a Szent Kereszt felmagasztalása-templom és a nemesi család sírkápolnája fogadott minket. Érzetre olyan volt, mintha Angliában lettünk volna, nem is Magyarország eldugott csücskében. Katartikus volt, az egyszer biztos!

Gyula felé véve az irányt a felszabadulási emlékmű még mindig ott díszelgett a falu közpoontjában, ami sajnos még mindig a vörös rémuralom ,,dicsőségét" volt hivatott hirdetni, amire akkor sem lett volna szükség, amikor kötelező volt... Bár a Kun Béláról és internaciolista pribékjeiről elnevezett közterületek neve ma már szerencsére a múlté, azért pár csákányvágás még ráfér itt-ott a helyekre. 
Ezért is volt jó azt látni, hogy az utcanévtábla szerint Károlyi Mihályról nevezték el azt a helyet, ahol Gyulán megáltunk, de szerencsére már Károly Róbertnek hívják és nem arról a gyengeelméjű szégyenfoltról nevezik ma is. Nagy piros pont! Ami pedig a várost illeti? Hatalmas dicséret jár neki! Régebben voltam itt, de azóta is nagyon sokat épült-szépült. Betértünk a hűs és melankolikus román ortodox templomba is, ahol a gyertyák fényének ünnepélyessége keretezte a bejáratot, égve jobb oldalon az élőkért, balkéz felé pedig a holtakért. Ikonok, freskók és a szépséges ikonosztáz. Káprázatos élményt jelentett.
További kellemes és nem várt fordulat volt, amikor egy kis család hölgy tagja a gyerekét szólongatta. Miközben magamban mosolyogtam, hogy ,,De jó, hogy van itt is egy druszám!", csak kitartóan szólongatta. Na, de nem is a gyeremeket, hanem egyenesen engem! :) Egy kedves volt kolléganőm volt, aki családostul érkezett egy kellemes hétvégét itt abszolválni, a szintén dicsérő szavakat érdemlő Tisza-parti Szegedről. Nagy találkozás, kellemes élmény és beszélgetés volt. Ők a Belvárosba, mi az Almásy-kastélyhoz és a várhoz igyekeztünk. 
Emlékeimben még az általános iskolai benyomások domináltak. A megmaradt mozaikokat pergetve mentális mozizásomban nem rémlett, hogy ennyire ki lett volna épülve, mint a jelenben. Akkor is vonzó volt, szép kávéházi teraszokkal, gondozott parkokkal, de most az egész esztétikája valahogy szaturáltabb, gondozottabb, igényesebb város benyomását keltette. A kastélypark kisebb tavacskákkal gazdagodott az éjszakai égi áldásnak köszönhetően, így nagyszerű fotótémákkal is. A legnagyobb örömömre! :)
Kettecskén andalogtunk a parkban, majd a nyílt terepre érve szembesültünk vele, hogy eléggé párás és nyomott az időjárás, a hőség pedig kezdett minket elnyomni. Szükségünk volt némi innivalóra, ezért a vár egyik bástyáján kialakított kávézóba telepedtünk le, ahol a limonádé a tonikkal egyetemben remek szomjoltóként szolgáltak. 
Hogy a várról mit érdemes tudni? Nos, arról akkor számolok be, ha egy hosszabb hétvégét eltöltünk itt. Békés megy, vármegye, hívjuk akárhogyan is, egy számomra olyan heterogén terület, ami a rendezettségén, kopottasságán és a sok-sok műemlékén át mutatja meg magát, hogy mennyire is éri megvisszatérni ide. Mivel hallottam már olyan vélekedést, hogy ,,a Tiszántúl sajnálatos módon szegényes műemlékekben", erre a vidékre a legkevésbé sem igaz. Míg másutt módszeresen pusztítják a múltat, ész nélkül térköveznek és fákat irtanank, addig itt építenek. Míg a térköves hőszigetre senki sem áhítozik, addig egy üde régió csábító látnivalói iránt már annál többen...!

Ezért is volt az, hogy az új benyomásokkal gazdagabban. már-már mosolyogva szálltunk be a kocsiba, hogy még utlsó állomásként Gesztet ejtsük útba. Bár Békés nem a leggazdagabb megyéink egyike, mert a trianoni országcsonkítás miatt földrajzilag szegregált területté vált és sok települése végvidékké, határzónává avanzsálódott, így a szegénység meg-megmutatkozik, de nem látható az, hogy ez az igénytelenséget is jelentené. Végig az a meglátás uralkodott bennem, hogy a kopottság, a látható elhagyatottság közepette is a gondozott gyepek, a virágok, bokrok, fák uralták az utcaképet. Sarkad is ezt demonstrálta, de Mezőgyán is úgy tűnt, hogy az ó homlokzatok, kőkerítések az utca zaját patakként vezetik el, uugyanakkor igényességről árulkodnak. Ezért csengett a fülembe dédimamám kedvenc szavajárása, hogy:

Tovább

Máramaros agyara

A Kakastaréj és a Szekatura

Korai derengésben, hajnalhasadta előtt vettük a nyakunkba azt a távot, ami a várostól a megnyugvásig húzódott. Közötte napsütéses és borongós hangulatba zárkózott falvak, kisebb városok, szántóföldek együttese váltotta egymást. A határ másik oldala már egy másik világnak hat, ahol az egykori látens módon buzog a felszín alatt, mint egy búvópatak, egy vízér, ami alámossa a terepet, amit a Dely Károly által az értelem diadalának nevezett XX. század sem tudott kikezdeni. Bár a jógáról nyilatkozott, ami 5000 éves, de az általa idézett Engels és méltatott szocializmus szerencsére a múlté. A rombolás pedig tovább folytatódik a posztmodernitás örve alatt.

Petrifeld, Großkarol, Sathmar, amik a svábság nyomait jelképezik, Mezőpetri (Petrești, Petrifeld) kultúrotthona a cămin cultural és  Kulturheim, akárcsak a községháza a primărie és a Gemeinderat feliratokat viseli. de itt a lakosság 27%-a németnek vallotta magát 2002-ben, így valószínűleg a nyelvében is élő kisebbségről lehet beszélni. Aztán Nagykárolyt elkerülve pár magyar falut (Kismajtény/Moftinu Mic, Szamosdob/Doba) érintve Paulian és Decebal településeket. Ezeket Sándormajor és Újtelep néven jegyzik a magyar földrajz világában, bár Trianon után jöttek létre, bukaresti döntés eredményeként, azzal a szándékkal, hogy a szatmári magyar tömböt fellazíthassák.  Így született Traian és Dacia is. Azóta ez már eléggé előre haladott állapotban van, mivel az olyan városok is, mint Szatmárnémeti (Satu Mare) is 2011-ben már csak 36,7%-os kisebbséget tudott felmutatni, míg Nagykároly (Carei, Großkarol) is 60-at. Erről lehetne bőven értekezni, de most nem ez a tisztem...

A megyeszékhelyet elhagyva már a horizonton az Avas-hegység (Munții Oaşului) kék sziluetje dominált, aminek kisebb-nagyobb bércei karcolták az égbolt felhős talapzatát.Útközben Apa faluban Vasile Lucaciu emlékháza mellett mentünk el, majd Szinérváralja (Seini) már a mostani Máramaros megye (Județul Maramureș) első települése volt, ugyanakkor mi még a végcélunkkor is csak a régi vármegye határát súroltuk. Így Nagybánya (Baia Mare, Neustadt) már megyeszékhellyé nőtte ki magát, a maga kecskeméti nagyságával. A nehéz- és szocialista iparnegyedek rozsdaövezeteinek voltak mementói, ahogy a város felé magasodó hajdani alumíniumkombinát kéménye hirdette ennek az égbeszökő mementóját, ami a maga 360 méteres magasságával a mostani Románia legmagasabb épülete. Ugyanakkor alakul a város maga, mivel sokfelé újítgatják. 

Érdemes még Felsőbányára kitekinteni, aminek megközelítőleg a 20%-a ma is magyar, ami egykoron abszolút többség volt. Bár adott nekünk pár jeles szülöttet, a román impérium a Strada Boczor Wolf utca formájában kedvez a magyaroknak. Boczor József, aki Wolf Ferenc néven született, a városban tanult, amíg antfasiszta ellenállóként Franciaországban ki nem végezték, 1944-ben. Kommunista aktivistáról elnevezni egy utcát, ilyenkor még a Strada Mihai Viteazul is jobb lenne... Nem is beszélve az egykori apácazárda romos, potyogó vakulatú épületéről, ami az egykori magyar hitélet tanúja. Ilyesmit szívesebben látnánk!

Na, de Felsőbányát elhagyva, in medias res, a Gutin-hágó (Pasul Gutâi) girbe-gurba szerpentinkavalkádja fogadott minket, ahol a sofőrnek még jobban észnél kell lennie. Tizenhat kilométernyi kacskaringózás után értünk fel a tetejére, ahol ki is szálltunk. Egy nagyobb parkoló és egy menedékház (Hanul Țentea) - afféle Hütte-hangulat - fogadott minket. Hamar bakancsra váltva kezdtük meg az emelkedést a Vihorlát-Gutin-hegyvidék itteni tagján. A korábban bejárt Vihorlát-hegységgel egy olyan komplexumot alkotnak, ami Nagymihálytól egészen Nagybánya északkeleti részéig húzódik. 220 kilométeres távjával egy masszív belső andezit és bazalt alapú vulkánkoszorú, ami a Kárpát-medencében párját ritkítja. Ezért is volt felemelő itt lépdelni, másrészt az időjárás is a kegyébe fogadott, mivel a hűs erdei mikroklíma után zavartalan, felhőzettel tartkított napsütés kísért minket. Egyetlen tagon szakadt meg az erdei zóna, ahol a Pârtia Doctorilor lejtője szakadt le finomabb szögben az erdei útról, a piros jelzésről, amit követtünk. A nevéből eredően valószínűleg egykoron orvosok, értelmiségiek lesikló pályája lehetett, amikor a sísport még nem lehetett olyan kiépült, mint mostanság Kapnikbányától (Cavnic) északra. 

A Poiana Boului (Ökrök mezeje) idilljét egyedül egy magasfeszültségű vezeték törte meg, de a fenyvesekkel szabdalt havasi hangulatot nem tudta megtörni, mivel a Szekatura-Kakastaréj gerince alatt folytatódó bukolikus idillt igyekeztünk magunkba szívni. Kisebb fák, facsoportok tűzdelték a legelőt, ahol patakok szabdalták a pojánát, kissé magasabbról letekintve pedig egy ideiglenes tavacska kiszáradt sziluettjére lettünk figyelmesek. A piros és a kék kereszt házasodása volt a mi kaptatónk, ami ezen a szakaszon meg-megállásra késztetett bennünket, hiszen az előtér ismeretetett panorámáját a felhők alá gyűrődött távolabbi oromcsipkék együttese emelte, ha Kisbánya (Chiuzbaia) irányába néztünk.

Innen a már-már vietnámi háborús klímát idéző erdei ösvény vezetett tovább, ahol fakorláttal szegélyezték az illetékesek a csapást. Itt-ott egy-egy ismertető késztette megállásra az érdeklődőket, de igazából most ezzel nem volt alkalmunk foglalkozni. Mentünkben egy fiatalokból álló román csoporttal találkoztunk, felérve pedig pár sziklamászóval. És a lényeg, mint mindig, a csúcso keresendő, mivel nem a legelők világát jöttünk tanulmányozni, hanem töltekezni a fentiekkel!
Nem is okozott csalódást, hiszen a Kakastaréj (Creasta Cocoșului) egy 1450 méteres tengerszintfeletti magassággal büszkélkedő, fénykorában impozáns vulkán kalderájának a maradványa. Dacolva az évszázadokkal, akár egy handzsár, úgy darabolja, hasítja az égboltot, hogy a pengéje belevesszen a talajba egy meredek letörés végeztével. Az égi energiák, a Wu Chi itt közelebb van, ha Mantak Chia soraira gondolok, de ha azt mondom, hogy isteni, akkor ugyanazt mondom. Amit a taoisták már 5000 éve tudnak, azt a buddhisták szintén érzik Tibetben, amit mi is itt. A megszenteltség fentről származik, a szattvikus energia itt áramlik, nem a bulinegyedekben. Már oly sokszor éreztem és írtam erről, de ez mind igaz, mert aki a hegyek szerelmese, az tudja, amit érzek. A távolban a Radnai-havasok (Munții Rodnei) masszívuma, a völgyekben egy-egy sejthető település, valahol a távolban Barcánfalva (Bârsana) sejthető sziluettje volt gyanítható.

Hosszabb pihenőt rendelt el a túravezetőnk, hiszen a napunk lényegi részéhez értünk, ugyanakkor a távolban a Nagy-Gutin-csúcs (Vârful Gutâiul Mare) már kapta az égiáldást és északi irányban sem ígérkezett bíztatónak a kilátás, ezért a Szekatura (Vârful Secătura) mielőbbi elérése mutatkozott a legoptimálisabb döntésnek, ami szerencsére minimális emelkedéssel járt, hiszen egy gyephavasi platón keresztül  vezetett az utunk, amit a gyalogfenyők derékig érő gyalomja, szövevénye nehezített ugyan, de nem vészes mértékben, mint egykoron a Bocsásza labirintusában. Sok éve erre járva egy kiégett erdő jelezte azt, hogy valamilyen oknál fogva tüzet fogott és porig perzselődött a terület. Akkoriban emlékszem a megpörkölődött avarra, a fekete csonkok figyelmező oszlopaira. Ezek ma már fehérre koptak és a fenyők, gyalogfenyők elefántcsontokként ékesítették a zöld gyepet. Párunkban felmerült, hogy mindez annyira szürreális, hogy nem is földi mű ez, hanem egyenesen földönkívülieké. Naivak volnánk? Nem hiszem, csak nem elégszünk meg a köznapi magyarázatok szintjével, amit a Blue Book Project FBI-os érája fémjelzett. Mindenesetre ezt a kérdést nyitva hagytuk. 

Gyors kitekintés Nagybánya irányába és indultunk is lefelé, mivel a Gutin-hágó felé tekintve egy dichotóm félig napos, félig zivataros kilátás fogadott. Ugyanez dél felé is, akárcsak egy második világháborús katlanban lettünk volna. Eljött az ideje az ereszkedésnek most vagy egy kicsivel előbb... :)
Bár a GPS egy lefelé vezető meredekebb lejtőt jelzett, hamarosan ismét vietnámi miliőbe csöppentünk, hiszen a patakot övező út hamar elenyészett, az erdő pedig roppant tömöttes sarjerdőbe torkollott, ahol elég komoly akadályt jelentettek a gallyak. És itt megemlékezek arról a sok-sok rovarról, amik eddig úgy keringtek körülöttünk, mint a hűséges elektronok, de itt már a fejbőrünkre szálltak, csiklandoztak. A talaj süppedése is meglepően olyan volt, akár egy lazább vakondtúrás, a facsemeték pedig rendesen összezártak. Ezért itt vissza is kellett forduljunk. Egy kis korrekció, nem sok, ennyire volt szükségünk, hogy egy sokkal kevésbé hadak útján gravitáljunk vissza a helyes irányba. A tisztásra kiérve pedig Nemezisz, a bosszú istennőjének haragját nem kerülhettük el, a moirák pedig a fonalakon esőt zúdítottak, így előkerült az esőkabát és óvszereknek öltözve kezdtük meg a csapadékos farsangi felvonulást. 

Szerencsére hamar kiderült és mindenki derült, ezért már napos, párás időben mentünk vissza a parkolóba. Semmilyen esemény nem zavarta meg az ereszkedésünket, mindannyian egy kicsit magunkba is fordultunk, de jó volt ez így. Még azért belefért egy kóla, kávé, üdítő, sör, attól függően, hogy az ölében tapasztalt-e volánt vagy sem a későbbiekben. Ezután pedig fejben megfogtuk egymás kezét és belesétáltunk a naplementébe...


ke_pernyo_foto_2023-06-22_9_20_00.png

 (Forrás: mapy.cz)


Távolság: 16 km. (bár a térképen nem ez szerepel, a túravezetői adatokat veszem mindig alapul).
Szintemelkedés: 660 m.


Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!


Farkas Csaba Tamás



Képek:



 

Itt is eléred a képeimet:


vagy felveheted velem a kapcsolatot a csabatamasfarkas@gmail.com címen.

 




Ismét a Cserhát déli lankáin

Buják

Közel, de eldugottan. Ez egy olyan jelenség, amely elmondható egy szürke eminenciásról, aki közel áll a rivaldafényhez, de a háttérben marad. Hamiskásan mosolyog, ismeri a titkokat, de nem avatkozik közbe. Ilyennek látom Bujákot is, ami egy zsákfalu. Az M3-as autópálya és a szintén nem csekély forgalmat bonyolító 21-es autóúttól kőhajtásnyira nyújtózik. Közel a modern világhoz, de szeliden elkülönülve attól.
Szépen karban tartott házai között néhány düledező viskó húzódik meg, de összességében szép benyomást jelentett. Gondozott gyepek, sok-sok virág uralta az utcákat és a portákat. A Bujáki-patak melletii hídnál egy méretes sárgarigó szobor is őrzi az utat. A gépesített éra sorvadásra ítélte, de a vándor itt talál értéket a dologiasodott lelketlenség közepette.

Így haladtunk a Pappenheim-barlang felé, ami szalaggal elválasztva ásított a domboldalban. Ha egyszer be van kerítve, akkor ajánlatos nem megközelíteni. Ezért csak tisztes távolságból csodáltuk meg. 
A kis pihenő után a vár felé vettük az irányt. Útközben az egykori robbanóanyag raktárát érintettük. Az épületben a bányászathoz szükséges explozív matériát helyezték el, egészen 1951-ig, amikor is egy baleset következtében óriási detonáció történt. Ottjártunkkor nem volt ennek nyoma, mivel a leírás alapján valami egészen ,,kirobbanó" látványra számítottunk, de a kis bunkerszerű pincebejárat eléggé épnek hatott. Olybá tűnt, mintha a várhoz tartozott volna, eléggé több évszázadosnak nézett ki. Rejtély...
Aztán az erdészeti útról egy enyhén emelkedő ösvényen haladtunk felfelé, átlósan a hegyoldalon, mintha spirálisan szerettünk volna felkanyarodni. Egy nyeregbe érve pedig rövid kaptatón értünk a várrom platójára, ahol többé-kevésbé kivehető volt a felső vár alapfala, ugyanakkor a történelem derekasan megviselte. Viszont a kilátás pazar volt.
Egykoron pedig fontos erődítménye a töröknek nem tudott ellenállni, így a budai pasa is bevette, 1552. július 19-én. Végvári jelentősége ekkor növekedett meg. 1606-ban, a bécsi békével ismét a Habsburgok kezébe került, majd több tulajdonoscserét követően a törökök szerezték meg, akik 1663-ban mindössze pár hónapig birtokolták, a magyarok pedig elfoglalták. Viszont a megállapodást pont mi rúgtuk fel és kaszaboltuk le a kivonulókat, illetve Balassa Imre. Ismét gazdát cserélt, ismét megállapodtak, amit Martuzán aga nem tartott be. Pár év múlva pedig felrobbantották 1666-ban. Azóta pusztuló rom. 

Körbejárva a helyet ismét leereszkedtünk az erdőbe, ahonnan a Sasbérci-kilátót jelöltük ki a következő célnak. Elhaladtunk a Honvéd Üdülő mellett, aminek később utánajárva azt tapasztaltam, hogy egy működő létesítményről van szó, ami meglepett, hiszen minden ilyen terület szinte kivétel nélkül az enyészeté lett, amik sok-sok romként alkotnak szomorú mementókat, a természet pedig visszahódítja ezeket a területeket, lassan, szívósan, ráérősen. 
Egy szerényen csordogáló patak mellett baktattunk, ahol bár alig volt víz a mederben, de mégis sejthető volt a munka, amit a folyás és az évezredek tettek a völggyel. Ki tudja? Lehet évmilliók...? Megkapó atmoszféra, madárfütty, a lombkorona által megszűrt napsütés oltalmazta a kedélyállapotunkat, míg nem egy nagyobb pihenőhelyre érkeztünk, ami egy tisztás mezsgyéjén helyezkedett el. Jókedvű falatozást engedtünk meg magunknak, hogy utána ismét nekivágjunk a terepnek. 
Néhány száz méterre az Egidus-forrás mikroklímája kínált üdítő vizet és szép látványt. 

Tovább

Az idő nyugvópontja az Erdélyi-középhegység szívében

Ha valaki örökké élne és kiállt volna arra a mellvédre, ahová mi is, akkor a magyarság történetének sokaságát látta volna. Megvetette volna a lábát azon a bizonyos a ponton, amit mi az Istenek-havasának hívunk, a románok Vârful Bohodei-nek ismerik. Ami elüt hangzásra is a miénktől, de a bog (бог) a szláv nyelvekben istent jelent. 
Szóval egy monolitként letekint és elsuhanni látja a századokat, népeket, embereket. Örök körforgásában az évszakoknak, amikor az iskolát egy impériumváltás után már a şcoală névvel illették. Megváltoztak az arányok. Eszmék tűntek fel, majd el. Szuronyok masíroztak, majd azokat visszahajlítva kaszák suhogtak a Körös-völgy búzamezein. Korábban nagy sóhajtások közepette jelent meg a vasút, hogy manapság már az enyészet részévé váljon. Sztálin szoldateszkája plántálta ide a kommunizmust, majd 1989 után, miután Nicolae és Elena az életével fizetett az eszme furcsa megvalósításáért, ismét diófaágak kerültek a kapukba pünkösdkor, szabadon lehetett a biszérikába menni. 
Az emberi világ változott, de a talapzat az orom környékén alig. Az ember adott neveket a helyeknek, vágta a fákat, taposott utakat, de a hegy akkor is hegy maradt. A kövei ugyanúgy kövek, a magassága ugyanolyan fenséges. Az erdők tömörsége ugyanaz, mint egykoron. Szívből remélem, hogy ugyanaz lesz évszázadok múltán is.

Tovább
süti beállítások módosítása