Namaszte! Akár egy régi ismerős, akit mosolyogva üdvözlünk a viszontlátáskor, aki annyira a szívünkhöz nőtt, hogy a találkozásunkkor a keblünkre öleljük. Régen nem láttuk egymást, ezért az öröm a szívünktől indulva, mint a tűz melege, elárasztja a testünket. Ha nem is egy élő emberről van szó, de a szóban forgó hely mindenképp ilyen, mivel hetedjére térek ide vissza, de az is lehet, hogy még ettől is többedjére...

A Vigyázó-hegységről (Masivul Vlădeasa) már egy korábbi bejegyzésemben értekeztem, ezért most eltekintek attól, hogy önmagamat ismételjem. Viszont a csípős februári fagyban érkeztünk az 1-es úttól délre fekvő Székelyjó (Săcuieu) község részeként nyilvántartott Havasrogoz (Rogojel) településre. Egy vegyesboltnál támasztottuk le a járgányokat, ami nem tudni, hogy nyitva volt-e, mert eléggé szegényesnek és elhagyatottnak tűnt. Onnan egy rövid emelkedőn értük el a  utat, ahonnan egy éles balkanyarral a menedékház (Cabana Vlădeasa) felé indultunk. 

Havasrogoz maga a tanyabokrok móc példáját követi, ami a szlovákoknál a laz  megnevezést takarja. Nagy területen helyezkedik el, ahol a porták egymástól akár százméterekre is lehetnek. Hol az összedőlés szélén álló fazsindelyes házikók, hol újonnan építettek jelezték, hogy a múlt észrevétlenül szívódik fel az enyészet ködpászmájában, de az élet utat is tör magának. Magyar szót a helyiektől nem hallani, de azért a románokkal el-eldiskurálva kérdezgettek minket. Hiába, ez nem a városi léleklúgozottság miliője, itt még szóba elegyednek a népek egymással...

Kutyacsaholás, birkabégetés, szikrázó napsütés kísérte haladásunkat, majd csak-csak kikopott a lépteink alól az autóval járható út, hogy a jelzésnek megfelelő, már csak turistáknak járható ösvényen kaptassunk a magasba. Búcsút intettünk a tanyáknak, hogy az erdős, mezős behavazott vadvilágon át emelkedjünk. Csend honolt a fenyőkkel tömött társulásokban, a mezőn szintén, a tűlevelűek néma tanúkként figyeltek minket, míg mi a nyakunkba szedve a lábunkat, kitartóan rugaszkodtunk el a síktól. Csupán a tengerkék égboltra rajzolták a repülők a maguk kontúros, majd szépen szertefoszló kondenzcsíkjaikat, mint amikor a vízre rajzolnak: nem tart az semeddig.

Eképpen értük el a menedékházat, ahol már pár éve nem fordultunk meg. Ki is lett bővítve, emlékeink szerint egy-két melléképület anno még nem állt, de most több embert tud kapacitálni a létesítmény. Nem sokat időztünk el, csak a keresztnél pár percet, nem sok, annyit sem töltöttünk el, hogy támadhassuk a hegység koronáját. 
Addig a sípályán kacskaringózó, onnan le-letérő   csapáson növeltük a tengerszint feletti magasságunkat. A felvonó szerkezete készen van, a felvonó alul és felül is rendelkezik egy-egy végponttal és valószínűleg műszakilag is rajtrakész, de mégsem történt az utóbbi évtizedben előrelépés. Nem mintha bajnak érzékelném, mivel a tömeget vonzaná, az pedig a bajok forrása, ami a túrázást, de főleg a tájat illeti. 

Aztán egy elágazáshoz értünk, ahonnan a  Gura Zărnii felé lehetett menni, míg a  a csúcs felé vezető irányt jelentette. Az észak-déli irányban nyújtózó vulkanikus óriás a Csalhóhoz (Ceahlău) hasonló tömböt takar, bár ez jóval lekerekedettebb gyephavas. A platón elértük a Vârful Briței csúcsát, majd hullámozva kapaszkodtunk fel a meteorológiai állomást magában foglaló Vigyázó-csúcsra (Vârful Vlădeasa).

Érdemes azért visszatekinteni, hogy honnan jövünk, mert még a célunk előtt elborzadva láttuk, hogy a Kelemen-havas (Munții Căliman), a Radnai-havasok (Munții Rodnei) és a Széples (Munții Țibleș) csúcsait leszámítva nagyjából a tengerszint feletti 1600-1700 méteres magasság alatt egy összefüggő szürke szmogtengerben leledzett minden, a horizont pedig a szürke zóna és az ég kékje között állapodott meg.

A hegyoromra
az égből hó, a földről
ember érkezik.

Cselényi Péter: A hegyre

Akkor most hogyan is állunk? Merült fel bennünk a kérdés azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán miféle világban élünk. A haiku maga egy pillanatnyi villanás megragadása, egy pillanatba sűrített örökkévaló bölcsesség, de én is gondolok valamit mögé, ahogyan a Kedves Olvasóim. Mindenki vonja le a megfelelő következtetést.

A szennyes alanti világból törekedtünk fel és hamarosan oda is értünk. Nyugatra az Erdélyi-szigethegység (Munții Apuseni), a Bocsásza csúcsával (Vârful Buteasa), a Mikó-havas (Vârful Miclău), a Bihar-hegység (Munții Bihor), a Nagy-Bihar-csúccsal (Vârful Cucurbăta Mare) és csillagnyi kisebb-nagyobb csúccsal terpeszkedett.
Az említett hegységeken kívül még látszottak a Gyalui-havasok (Munții Gilăului), azután felismerhető volt még Bánffyhunyad (Huedin), a mindent magába nyelő füstön kívül.
A maga idejében a térdig érő hóval kellett megküzdenünk, de most csupán bokáig ért. A fenyők zászlótartókként nyögték a fagyott égi áldást, de most virgoncabbak lehettek a csökkent tehernek köszönhetően. Bár az utunkat nagyban megkönnyítette, de azért ez is az aszály jele, hiszen az Alföldről a Bihar fogja fel a légtömegeket, megvámolva a kondezmagokkal dúsított csapadékot és csak úgy engedi tovább, de keleti szomszédja, a Vigyázó és bőven megkapja a maga jussát.
Anno ilyen hómennyiség a Zemplénben volt, tehát ez bizony még böjtöt fog jelenteni később...

Elemózsiánkat magunkhoz véve, kicsit megpihenve ismét szedellőzködtünk, hogy az eddigi utunkat lefelé tükrözzük, ami eddig a németeknek bergauf volt, az most bergab lett, azaz hegyre fel és le. 
A túra sok-sok pajkos bolondozás színtere a túratársakkal, ahol akár egymás kontójára is viccelődünk - természetesen a jóízlés határain belül-, de a mélyenszántó beszélgetéseknek is teret engedünk. Így a magasztos gondolatok magasztos helyeken születnek. A témánk a karrier, a vagyonszerzés, a mindenképp le kell tenni a névjegyünket szemléletének abszurditása volt. Az érvem arról szólt, hogy mennyi ember is élt eddig a Földön? (Lásd a cikket itt.)
Belegondolni is teher, hiszen bevallom őszintén, tévesen emlékeztem a 117 milliárdra, de valójában az artikulus szerint:

Approximately 108 billion people have lived, walked, and died on Earth since the dawn of humanity, azaz megközelítőleg 108 milliárd ember élt, járt és halt meg eddig a Földön az emberiség hajnala óta.

Ez egy hihetetlen mennyiség, de ha azt saccoljuk, hogy pár milliónyi emberre emlékezünk ilyen vagy olyan formában, akkor a sok-sok emberi lét a totális ismeretlenség homályába vonult az idő malmának őrlésének köszönhetően. 
Akkor felvetődik a kérdés, hogy mi az, ami maradandó? Hiszen a Buddha is azt mondta, hogy minden alá van vetve a függő keletkezésnek és az elmúlásnak, nincs olyan, hogy örök. Tehát a vagyon egy eszköz, ez nem cél. Az élet teljessége nem használati tárgyakban mérendő és nem abban, hogy azt felhalmozzuk, hiszen végső soron elenyészik és bár minket túlél, de a halotti leplen nincsen zseb...
Mit lehet hát tenni? A kézenfekvő válasz az, hogy élvezni az életet. A valóban értékes pillanatokért, a családdal, a barátokkal, illetve a hozzánk hasonlóak szerinti emlékekkel érdemes foglalkozni. A dalai láma mantrája, hogy a tartalmas élet nem a felhalmozásban rejlik, hanem az embertársainkhoz történő odafordulásban keresendő, hogy legyen egy-egy kedves szavunk, felekezettől függetlenül. Ez nekem is sokszor feladatot jelent és az összes erőmet meghaladja...

Ugyanakkor mit jelent maga Isten? Erről is elmélkedtem útközben. A vallási doktírnák lehet, hogy leírják, vissza is vezethető természetszerűleg ugyanarra, de egy ilyen helyen a panteizmus kézzel fogható, hiszen maga a hegyek világa is az emelkedettség jelenléte. Istennek a szürke zóna felett van elérhető jelenléte, alatta már csak az emberek materializmusa tombol, ami színnel különbözteti meg magát a fentitől. Ez csupán egy teologumenon, mert a személyes véleményemet tükrözi, de az aznapi benyomás alapján született. Fenn a béke, lenn a dujne ordundabi, ahogy Csingiz Ajtmatov írta, vagyis a világ kifordult a sarkából, megőrült.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette értük el a menedékházat, ahol dalolászó magyarok és a kortárs szenny,,kultúrát" képviselő manelét hallgató románsággal találkoztunk. Rövid szünetet követően az álomba szenderedő Havasrogozba értünk, ahol a hófoltos élő skanzen az utolsó napsugarakban ágyazott meg magának.

Innen a szürke zóna felé, mondhatnók hazafelé vettük az irányt. A sok építő élmény ahhoz kell, hogy ne szürküljünk, savanyodjunk el ebben az önmagát a pusztulás felé kormányzó léleklúgozdában...

(Forrás: mapy.cz)

Távolság: 15 km.
Szintemelkedés: 980 m.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: