Namaszte! Az utóbbi időben hallgattam. Mondanám, hogy szabadságra vonultam, de a tennivaló sok volt, az idő kevesebb, de a természet hív, én pedig engedelmeskedtem. Mint oly' sokszor, most is a Túracsapattal (nagy kezdőbetűvel, sic!) egy újabb etapot vettünk birtokba, ahol lezártuk a múltkori szakaszt. Akkor jobb időt fogtunk ki, de ars poeticámmá vált, hogy a túrázásra nincs rossz idő! :)

Nehéz volt egyértelműen meghatározni, hogy tulajdonképpen ködben, felhőben vagy az erdők által kilehelt párában utaztunk, amikor Mályinkáról felkapaszkodtunk. Északi irányból jöttünk egy szebb napokat is látott aszfaltúton, ami eléggé ,,bahmuti" állapotokat mutatott, ami a felületminőséget illeti. Na, de annyira nem volt vészes, mert viszonylag hamar sikerült róla letérni, mert a 2513-as jelzésű közút a Miskolc-Bánkút közötti szakaszán már sokkal jobb, így mi is így értünk el ide.

Az említett kiindulási pontunkról nem értekeznék bővebben, azt itt bárki megteheti. Az egykori síközpont engem arra emlékeztet, ahogy a májusi győzelmi napi parádékon a Szovjetunió veteránjai vonulnak végig: évről-évre egyre kevesebben, hiszen engedelmeskednek sorban annak a törvénynek, hogy megadják a lelküket a Teremtőnek, testüket az elmúlásnak. Ha hisznek benne, ha nem... A hajdani síparadicsom részben a Bükki Nemzeti Park, részben a klímaváltozás miatt került szorongatott helyzetbe, így manapság turistaközpont, de síelők nélkül, mivel nagyjából elenyésző a téli csapadékmennyiség. 

Okafogyottnak tekintem, hogy a  úton kívül bármit is említsek, mivel itt kezdtük meg és fejeztük be aznapi utunkat, így ortodox módon ragaszkodtunk hozzá a nap folyamán. A Diabáz-barlang mellett elhaladva indultunk el. A vízcseppek által pettyezett fenyők és bükkök alatt, ködös, borongós, már-már őszies időjárás közepette. Egészen misztikus életérzés volt, ahol álomszerű, Lovecraft regényeinek sötét hangulatát idézte a táj. Csupán a Faktor-rét szakította meg a fásszárú univerzumunkat, ami nevezetes arról a Faktor-réti Madonnáról. Egy olyan erdei oltárról, ahol egykoron az erdőmunkások nyertek lelki oltalomra és maradt meg az utókornak is. Egy materialista, erősen szekuláris világ közepette, amit mi Nyugatnak hívunk - és ha tetszik, ha nem, oda tartozunk-, egészen üdítő, hogy még mindig megvan, sőt karban is van tartva!

Bedő Imre gondolata jut most is eszembe, hogy technológiailag a Nyugathoz jó felzárkózni, erkölcsileg inkább leereszkedni lehet...
A Bükki-fensík domborzata, annak is a nagyobbik felén átkelve (a Garadna-völgy osztja Kis- és Nagy-Bükk-fensíkra) elmondható, hogy közel sík felületet képez. A kréta kor idején emelkedett ki és vált a terület szárazulattá. A mészköves felszín karsztjelenségei pedig a felszín alatt megbúvó barlangokat, illetve dolinákat jelent, amik félgömb alakú horpadások a felszínen. Ilyen a Mély-sár-rét és a Zsidó-rét is. Az utóbbi nevének az eredetére nem találtam magyarázatot, már a Zemplénben, Makkoshotyka után találkoztunk ugyanezzel a földrajzi névvel. Ki tudja...?

Az OKT ezen szelvénye a kövek vonulatát jelenti. Első állomásunk a Három-kő, ahonnan az első panorámát kaptuk az Alföld felé, alattunk a Vöröskő-völggyel, távolabb a Hór-völggyel, imitt-amott erdőirtásokkal szaggatott hegy- és dombhátakkal. Felismerhető volt a Tisza-tó is. Röviden időztünk itt, majd elindultunk a Tar-kő irányába, de azért a lencsevégre kívánkozott egy átlós irányba terebélyesedő fa, ami az ösvény felé nyújtózott. Olyannak hatott, mint egy gigantikus bonsai. Egyik múzsámnak tartom a zen buddhizmus világát, így a maga egyszerűségében úgy hatott, hogy egyszerűen a maga világában honolt, úgy, ahogyan van. Ettől nagyszerű! :)

Jobbkéz felől a Büszkés-hegy alatt értük el a már említett következő kilátópontot, ahol egy hosszabb pihenőt engedélyeztünk magunknak. Falatoztunk és a tekintetünkkel pásztáztuk a panorámát, amely immáron Eger és Felsőtárkány látványát is magában foglalta, távolabb pedig a Mátrát, viszont most felhőbe burkolózva lapított. 
Néhány fotó és ismét rajt! Súroltuk az Őserdő határát, amit 2000-ben nyilvánítottak erdőrezervátummá. A maga 375,3 hektáros területével egészen csöppnyi reliktum a hegység testében. Egy olyan, emberi kéz által nem érintett szeglet, ahol 180-200 éves bükkfák is vannak. Sőt, ha kidől, akkor kidől. Nem lesz elszállítva, gallyazva stb. 
Kicsit ide belógva haladt anno egy elég kacskaringós, feltehetően erdei iparvasút, ami a Virágos-sártól délre végződött, egyfajta fejvégállomásban. Erről sajnos semmit sem találtam a neten, illetve a nyomait sem sikerült felfedezni. A LÁEV-ről annál többet, azt aprólékosan dokumentálva.

Egy fokozatos ereszkedő, aztán egy combos emelkedő vezetett a Vörös-kő-bérc alá, gyakorlatilag beszorítva a Vörös-kő és az említett hely közé. Két vidám nyíregyházi túrázóval akadtunk össze, akikkel röviden le is álltam beszélgetni. Egy kis papramorgóval is megkínáltak, mivel a jelszót megadtam: ,,Mi bajunk történhet?!" :)
Kedélyesen eldiskuráltunk a családról, életről, a túrázásról. Szívesen maradtam volna még, de a nyakmba kellett vennem a lábam, hogy ne várakoztassam meg a Csapatot! :)

Egy karrmezőként, mészkövekkel borotvált domboldalban értem el a Cserepes-kői sziklaodút. Még mielőtt ismét csatlakozhattam volna, egy kicsit megálltam, mert szokatlan látványra lettem figyelmes: egy apró kis emlős ugrabugrált szikláról-sziklára, mint egy nindzsa vagy egy akrobata. Először mókusnak néztem, de hamarosan kiderült, hogy a kis erdei, bundás barátunk egy nyest. Ahogyan felbukkant, úgy el is tűnt. Viszont mivel nem vagyok zoológus, ezért engedtessék meg nekem, hogy lenyestezzem, mert szerintem ő egy nyest volt, de ha mégsem, akkor innen, a szoba melegéből esedezem a bocsánatáért! :)

A felzárkózás után ismét együtt gyalogoltunk tovább. A Pes-kövön egy gyors kilátással búcsúztunk a környező vidéktől, hogy a hegyi erdő örvénye nyeljen el minket. Az idő rendesen telt, ezért az Őr-kőre már nem maradt idő. Alatta mentünk el, a kulcsosház mellett, ami úgy állt ott, mint egy mementó. Olybá tűnt, mint egy erdei remete hajléka, aki az összeomló civilizációból menekült ide, hogy egyáltalán éljen. Furcsa, de ez az érzés nem engedett...

A Kálmán-hegyi útra kanyarodva a Katonasírok nevű elágazáshoz, ahol két német katona földi maradványa van elföldelve egy-egy sírban. 1944 decemberében lelték itt halálukat. Furcsa, mert a második világháború senkit sem hagy érintetlenül, aki a történelemmel foglalkozik. Jómagam is sokat olvastam a témáról, de mindig van új a nap alatt. Sokat kell még tanulnom, hogy mindent értsek. Ugyanakkor az lehetetlen, de érdemesnek tartom törekedni rá.
Két katona, akik a hazájuktól távol a Karola-vonal védelme közben lelték halálukat. A cél az volt, hogy a Malinovszkij vezette 2. Ukrán Front ne tudjon az Ipoly-völgyébe behatolni, mivel akkor kijáratot nyertek volna Pozsony és Bécs felé és könnyebben átkarolják Budapestet. Az OKH (Oberkommando des Heeres) ezt felismerte, de mivel emberhiánnyal küzdöttek, ezért kénytelenek voltak börtönviselteket és kommunistákat is besorozni, így az Ipolyt ilyen emberek is védték. Az utóbbiak annak rendje és módja szerint át is álltak a Vörös Hadsereghez (hivatalosan: Рабоче-крестьянская Красная армия). Az erőviszonyok különbözetek, de egy katasztrofális helyzetet próbáltak a német és a magyar haderők fenntartani, lassítani, esetlegesen visszavetni. A Tisza vonalát egy olyan sűrűségű gyalogság védte, ahol a százméterenkénti arcvonalra 4-5 katona jutott, amivel szemben Budapesttől északkeletre olyan brutális offenzívát indított Malinovszkij, ahol az arcvonalra kilométerenként 260 löveg és 64 harckocsi és 4000 gyalogos jutott! A szovjetek a darálás taktikáját alkalmazták, ahol a generalisszimusz óhajának kellett meghajolni a vezérkarnak pedig a sikert kellett felmutatni, lehetőleg folyamatosan, hogy nehogy Tuhacsevszkij sorsára jussanak...
És itt pihen két ember, akik egy brutális túlerővel szemben folytatott taktikai időhúzásnak estek áldozatul. Ha egy ekkora húsdarálóval ütközik össze egy baka, akkor mit érezhet, mennyire szorulhat össze a szíve és a gyomra? Belegondolni is lehetetlen...
A történelemről és a jövőről folytatott emelkedett beszélgetésbe merülve folytattuk az utunkat. Az utat, amit úgy követünk, mint az ekét a földműves, egy irányba, megállíthatatlanul.

Namaszte! Az időbeliséget egy kicsit felrúgva most egy olyan helyről fogok beszámolni, ahol már jártam, de most pár év elteltével ismét elvetődtem ide, pár kedves Kollégával. Sok-sok naplementével és kilométerrel később ismét egy számomra kultikus célponthoz tértem vissza, a Börzsöny rengetegeibe. 
Aznap korán indultunk, még betérve Párkányba (Štúrovo), hogy az ottani Coop Jednota üzletében a szokásos Kofola, Studentská és más nyalánkságok magunkhoz vétele után az Ipolyon átkelve, Kemencénél lefordulva érkeztünk meg a Fekete-völgy panzióhoz.

Kemence maga egy Árpád-kori település, amelynek első írásos említése 1156-ból való. Eseménytelen történetébe éket vert a török uralom, mivel a XVI. században elnéptelenedett, majd néhány évtizeddel később a XVII. században visszatelepültek a lakók. A Trianon előtti időkben Hont vármegye része volt, most Pesthez tartozik, miután az előbbi mindkét oldalon elsorvadt. A XX. század ,,izmusai" után most a demokrácia (?) keretén próbál létezni, a fáradságos megélhetési módok helyett a turizmusra próbál építeni. Egykori vármegyeszékhelyi státusza Honttal egyetemben a múlté.

Útközben pedig mellettünk pöfögött el a Kemencei Erdei Múzeumvasút egyik gőzüzemű vicinálisa, meg-megállva, sípolva, gőzt és füstöt eregetve. Maga után pár vagont is húzott, utasokkal tele. Úton-útfélen fotósok foglaltak el egy-egy állást, hiszen kuriózum, hogy egy ennyire öreg síndöcögény előgördül a remízből, ezért leparkolva, időt nyerve mi is lencsevégre kaptuk ezt a műszaki matuzsálemet. 

Lassan tovazakatolt, mi pedig a  jelzésen toronyiránt a nyakunkba vettük a lábunkat. Bizony néhány napnyi kényelmes ücsörgés és a szilaj, hirtelen emelkedő megérlelte az izzadságmirigyeimet és derekas verejtékezésre kényszerített, míg el nem értük a Godóvár-alját. Itt bizony jól esett a szusszanás. A szűk félkilométernyi etap százméternyi szintemelkedése után már nem volt ilyen kirívó szakasz. A miocén kori ősvulkán alap után mára már letisztultabb és szelidebb felszín várja az érdeklődőket, de azért borotvapengeként hasítanak rajta az olyan kitüremkedések, mint a Godó-szikla, ahonnan szép kilátás nyílik a Fekete- és Csarna-völgyek irányába, bár jelentésüket tekintve mindkettő ugyanaz (czarny,-a, -e: fekete lengyelül). 

Ahogy emelkedtünk a Miklós-tető irányában, úgy nőtt a szélerősség és bizony alaposan hajladozva nyögtek a tar lombkoronák a zord légtömegek szaggató rohamai alatt. A távolban feltűnt Ipolyság (Šahy), mivel erős légmozgás volt, ezért jó légköri viszonyok közepette lehetett messzebb is látni, így Gyügy (Dudince) fürdőkomplexuma is feltűnt, de a későbbi Magosfán - nevezik Tátralátónak is - sem tűnt fel sem az Alacsony- sem a Magas-Tátra, mert a felhők viszont megálljt parancsoltak a kilátásnak. 

Sebaj, így is szép volt, viszont a fagypontot alulról súroló hőmérséklet miatt, illetőleg az egyre erősödő széllökések miatt nem volt időnk gyönyörködni. Tekintet nélkül utasítottuk magunk mögé a Bagoly-kutat, a Dosnya-nyerget, az Esztergályossal egyetemben. A Magosfa magasságában már a bükkös volt az uralkodó fafaj. Sima törzseikkel, mint egy pajzsfal normann gyalogosai, ellenáltak a tomboló légtömegeknek. Nem tudni, hogy a vihar tépázta-e meg őket ennyire, de sokuk már ki volt dőlve. Hogy ne legyünk szemtanúja, esetleg testközeli élmény létesítve egy ilyen fásszárú óriással, miközben megadja magát a kérlelhetetlen gravitációnak, cseppet sem elmerengve, pikk-pakk elértünk a Magosfa vállához.
Hasonlíthatatlan hangulat kerített hatalmába, mintha ez a rész egy másik dimenziót hordozott volna magában. Az egész olyan szürreális volt, mintha Lovecraft álomszerű sorai elevenedtek volna meg, valami Wass Albert-féle természetleírással vegyítve. R'lyeh elsüllyed ősvárosának voltunk a tanúi vagy inkább az Őrület hegyeiből ismert antarktiszi felfedezésének, de mindez a Börzsöny rengetegében, ahol ősistenek suttogása hat paranormális orkánként.

A Magosfa vállánál a  kiegészült a  jelzésével, majd a Három-hányás nyergénél az előbbitől végleg elbúcsúzva a és a házasságából egy pihentetőbb, könnyen tempózható, szűk 900 méteres ösvény következett, hogy ezután csak a  jelzés maradjon, majd az eddig lendületet sápoló emelkedők után egy masszív ereszkedés következett a Kőkorsóig, a jelzés minőségéből adódóan is, hiszen ezek a háromszögek csúcsokhoz, kilátókhoz vezetnek. Mi pedig onnan mentünk le, így nem ért nagy traumaként, hogy a combfeszítő izmok menetfékként viselkedtek. 
A Kőkorsónál még egy nagyon kicsi ereszkedés következett, egy gázlóval és megállapodott a terep, akárcsak az idegeink. :)

A tájba innen már kezdtem belevizionálni azt, hogy milyen is lehetett vasúttal. Kezdtem állítani, hogy bizony itt, mintha vonat ment volna egykor, ami a Magashíd romjánál már egészen konkrétan látszott is, hiszen az Oltár-patakot hajdanán két sínpár is átszelte, de ma már csak a nyomuk vehető ki. A negatív csúcstámadás végső lecsengéseként már-már noktürnként hatott a  beköszönte, így Halyagosig már a nélkül tudtunk beszélgetni, hogy a csúszós hegyoldalra vagy a levegővétel nagy kortyokban történő vételére kellett volna fektetnünk a hangsúlyt. Meg-megállva nyugodtan tudtunk exponálni és innentől kezdve már nem tartogatott különösebb kihívást a terep.

Halyagos több szempontból is különleges. Egyrészt az egykori Postás Távíró Sport Klub kulcsosháza van itt, néhány melléképülettel és egy ősrégi kerekes kúttal, másrészt az eddig többé-kevésbé gyanítható sínek konkrétan itt már megjelentek. A kisvasutak történetét szépen összefoglalva itt találod, Kedves Olvasóm. Manapság ennyi kisvasút van a Börzsönyben:

A régi hálózatról sajnos nem találtam meg a térképet, pedig az lett volna döbbenetes, hogy milyen egykor és ma állapotok uralkodnak. Egykoron keresztül-kasul, mint a miceélis gombafonalak úgy szelték át a hegységet a keskeny nyomközű iparvasutak, amiből mára a fenti három maradt meg, turisztikai céllal.
A faipar a vasúttal együtt lendült fel, majd a tehergépjárművek térhódításának és a Kádár-rendszer közlekedéspolitikai koncepciójának köszönhetően beindult a vasutak sorvadása és a hálózatból sporadikus szórvány lett, majd a fakitermelésnek a nemzeti park adta meg az utolsó tőrdöfést.
A Kemencéről induló vasút a 70-es években még Halyagosig járt, de már a 90-es évekre annyira leromlott az állapota, hogy a totális megszűnés fenyegette a teljes hálózatot, viszont sikerült megmenteni és igaz a Feketevölgyi megállóig közlekedik, de még van.
Mint oly sok mindennek a mai világban, ennek a jövője is bizonytalan...

Halyagosnál már kezdett szürkülni a szelek démonai most az éjszakai fenevadaknak kezdték a stafétabotot átadni, viszont annyira sok fotótéma akadt, hogy bizony egymást túllicitálva váltottunk át fotóstúrára. A Fekete-patak és a vasút már egyértelmű iránytűkként szolgáltak, így a  csupán harmadlagos megerősítésként szolgált. a Hamuházig, ahonnan már az OKT domináns  útja. A sínek állapota nagyon erősen megviselt. A Hamuházig erősen benőtte az aljnövényzet, rádőlt fák, faágak torlaszolták el, de onnantól már nagyon látványos károsodásokat szenvedett.

Nem kell az Indóház törzsolvasói gárdájához tartozni, hogy valaki levonja a következtetést ahhoz, hogy bizony ez a vonal járhatatlan. A most szelíden csordogáló patak Smetana Moldvájához hasonlóan, bizony tud erős áradással zúzni, pusztítani. Ahogy sok-sok csepp milliárdja állt össze, ugyanannyi folyt itt le, ezért:

A sínek, mint egy aknamezőre tévedt és pórul járt alakulat végtagjai, úgy csavarodnak bele a patakvölgybe, az ég felé, mint egy disztópia megelevenedve. Így értük el már-már teljes sötétségben a kiinduló és egyben végcélunkat, a panziót. A patak északabbi végén egy vágánybak plobálja a járhatót az örök enyészetre ítélttől. Mint Dmitrij Gluhovszkij Poszt című regényében, ahol Jaroszlavl a határ, utána pedig a zöldesen gomolygó köd a Volga túlpartján...

Nem volt egy pihentető, de látnivalóban és kihívásokban gazdag napunk volt. A test és a lélek megmérettetett és szintúgy el is fáradt, de a lélek feltöltődött és várja a következő lépéseket...

(Forrás: mapy.cz)

Távolság: 13,6 km.
Szintemelkedés: 700 m.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Namaszte! Akár egy régi ismerős, akit mosolyogva üdvözlünk a viszontlátáskor, aki annyira a szívünkhöz nőtt, hogy a találkozásunkkor a keblünkre öleljük. Régen nem láttuk egymást, ezért az öröm a szívünktől indulva, mint a tűz melege, elárasztja a testünket. Ha nem is egy élő emberről van szó, de a szóban forgó hely mindenképp ilyen, mivel hetedjére térek ide vissza, de az is lehet, hogy még ettől is többedjére...

A Vigyázó-hegységről (Masivul Vlădeasa) már egy korábbi bejegyzésemben értekeztem, ezért most eltekintek attól, hogy önmagamat ismételjem. Viszont a csípős februári fagyban érkeztünk az 1-es úttól délre fekvő Székelyjó (Săcuieu) község részeként nyilvántartott Havasrogoz (Rogojel) településre. Egy vegyesboltnál támasztottuk le a járgányokat, ami nem tudni, hogy nyitva volt-e, mert eléggé szegényesnek és elhagyatottnak tűnt. Onnan egy rövid emelkedőn értük el a  utat, ahonnan egy éles balkanyarral a menedékház (Cabana Vlădeasa) felé indultunk. 

Havasrogoz maga a tanyabokrok móc példáját követi, ami a szlovákoknál a laz  megnevezést takarja. Nagy területen helyezkedik el, ahol a porták egymástól akár százméterekre is lehetnek. Hol az összedőlés szélén álló fazsindelyes házikók, hol újonnan építettek jelezték, hogy a múlt észrevétlenül szívódik fel az enyészet ködpászmájában, de az élet utat is tör magának. Magyar szót a helyiektől nem hallani, de azért a románokkal el-eldiskurálva kérdezgettek minket. Hiába, ez nem a városi léleklúgozottság miliője, itt még szóba elegyednek a népek egymással...

Kutyacsaholás, birkabégetés, szikrázó napsütés kísérte haladásunkat, majd csak-csak kikopott a lépteink alól az autóval járható út, hogy a jelzésnek megfelelő, már csak turistáknak járható ösvényen kaptassunk a magasba. Búcsút intettünk a tanyáknak, hogy az erdős, mezős behavazott vadvilágon át emelkedjünk. Csend honolt a fenyőkkel tömött társulásokban, a mezőn szintén, a tűlevelűek néma tanúkként figyeltek minket, míg mi a nyakunkba szedve a lábunkat, kitartóan rugaszkodtunk el a síktól. Csupán a tengerkék égboltra rajzolták a repülők a maguk kontúros, majd szépen szertefoszló kondenzcsíkjaikat, mint amikor a vízre rajzolnak: nem tart az semeddig.

Eképpen értük el a menedékházat, ahol már pár éve nem fordultunk meg. Ki is lett bővítve, emlékeink szerint egy-két melléképület anno még nem állt, de most több embert tud kapacitálni a létesítmény. Nem sokat időztünk el, csak a keresztnél pár percet, nem sok, annyit sem töltöttünk el, hogy támadhassuk a hegység koronáját. 
Addig a sípályán kacskaringózó, onnan le-letérő   csapáson növeltük a tengerszint feletti magasságunkat. A felvonó szerkezete készen van, a felvonó alul és felül is rendelkezik egy-egy végponttal és valószínűleg műszakilag is rajtrakész, de mégsem történt az utóbbi évtizedben előrelépés. Nem mintha bajnak érzékelném, mivel a tömeget vonzaná, az pedig a bajok forrása, ami a túrázást, de főleg a tájat illeti. 

Aztán egy elágazáshoz értünk, ahonnan a  Gura Zărnii felé lehetett menni, míg a  a csúcs felé vezető irányt jelentette. Az észak-déli irányban nyújtózó vulkanikus óriás a Csalhóhoz (Ceahlău) hasonló tömböt takar, bár ez jóval lekerekedettebb gyephavas. A platón elértük a Vârful Briței csúcsát, majd hullámozva kapaszkodtunk fel a meteorológiai állomást magában foglaló Vigyázó-csúcsra (Vârful Vlădeasa).

Érdemes azért visszatekinteni, hogy honnan jövünk, mert még a célunk előtt elborzadva láttuk, hogy a Kelemen-havas (Munții Căliman), a Radnai-havasok (Munții Rodnei) és a Széples (Munții Țibleș) csúcsait leszámítva nagyjából a tengerszint feletti 1600-1700 méteres magasság alatt egy összefüggő szürke szmogtengerben leledzett minden, a horizont pedig a szürke zóna és az ég kékje között állapodott meg.

Namaszte! Ha visszatekintek a legújabb túraélményre, nem tudok jobb címet elképzelni, amely jobban lefestené azt az életérzést, a tájnak azt a hasonlíthatatlan nyomokban derűs, de leginkább morózus életérzését, mint a Burzum 1994-ben, a Filosofem albumon felcsendülő instrumentális tétele.

Na, de egy újabb túraalkalom, amikor összegyűlt a csapat, hogy ismét egy rögös etapnak vághassunk neki. Mindannyiunk szíve dobban a gondolatra, ha a lakatlan vidéken egy jelzés mentén tudunk haladni, hogy szinteket győzhessünk le. Mindehhez a természet szépsége, hangulata adja hozzá a magáét, amely most nem az évszak jegyeit viselte igazán magán, amikor elindultunk, de a terepre megérkezve már azért volt reményünk.

Ugyanonnan vezetett utunk, ahová az utóbbi időben párszor sodort a Jóisten. Pár elsuhanó jármű nem sok, csupán annyi élet volt az apró faluban. Egy szusszanatnyi idő alatt vezetett ki utunk onnan, hogy a református templomhoz érve a külön dacoló harangtorony környékéről ráláthassunk a falura. Maga a templom a legrégebbi épület és emlékeztet a tordai megfelelőjére, azonban a helyi létesítmény a 11. századra vezethető vissza, így ez a legrégebbi épülete a településnek. Maga a körfal is lőrésszerű betoldásokkal rendelkezik, így vészterhes időkben oltalomként is szolgálhatott a lakosságnak, hiszen Isten vára erős.

A párnázott toronysisakon évszámok és monogramok sorakoznak, a legutóbbi 2022-ből. A gótika és a barokk eklektikája szépen belesimul a Kecső-völgy feletti domboldalba, ahonnan indultunk tovább a hajdani zsidó temetőn keresztül, hogy ismét egy magasabban fekvő kilátóponthoz érkezhessünk, a református temető fölé. 1944-ig Jósvafőnek mintegy 30 fős izraelita lakossága volt, akik a soát követően soha sem tértek ide vissza, így csak a sírkövek tanúskodnak a hajdani jelenlétükről. Az áldást osztó kezek a fából faragott kapu tetején is ott voltak. Bár ilyen díszítmény csak a kohénok sírját illeti meg, tehát például egy rabbi nyerhette el.

Namaszte! Mennyi egy emberöltő vajon? Erről ment már a disputa sokszor, de valószínűleg a mai világban három évtizedet lehetne mondani, amikor valakinek bekötik a fejét, már stabil állása, önálló élete van, esetleg gyereke(i). Ennyi idő telt el nagyjából azokhoz képest a békebeli évekhez képest, amikor engem a szentestén a szüleim szánkóval húztak el a Nagyihoz. Hiszen milyen is volt a karácsony? Ajándék, fenyőíllat, csillogó díszek és természetesen a hóesés. Gyermekfejjel bele tudtam feledkezni egy-egy üveggömb vagy csengő csillogó felületébe...

Ma már a dolgok varázstalanodtak, mattabbak lettek, a hó is már-már nosztalgikus élményt képvisel. Ha arra vágyik az ember fia, akkor fel kell kerekednie, mert nüansznyi porhintés után csak a latyak marad a délelőtti napsugarak kérlelhetetlen megjelenését követően. Ezért mi is így tettünk!

Túl a bejgliken, a szilveszteri esztelen durrogtatás kakofóniáján elkezdődött az új év. Ezt megpecsételve egy olyan helyet vettünk célba, ahol már többször meg tudtunk volna fordulni, de mindig másfelé igyekeztünk, csak a tekintetünk időzött el a Szilicei-fennsík (Silická planina) nyugati és északi lejtőin, a 16-os úton suhanva. A robusztusan magasba szökő sziklaplató említett végei szépen lejtenek Szilice (Silica) irányába, ahol akár a parti fövenyen megszelídült hullám a falu határába simul bele. 

Mi Várhosszúréten (Krásnohorská Dlhá Lúka) tettük le a járgányt. Elszoktunk az igazi télies zimankótól. Útközben már-már szokatlan látvány volt a Pelsőc (Plešivec) környékén eleredő, majd egyre inkább pustoló hóförgeteg. Bár a tagjaink érezték a szembeszökő hőmérsékleti különbséget, azért a lelkünk mégis örült, hogy lám-lám, csak van valódi cidri. 

Ahogy a település neve is sejtette, Krasznahorka (Krásna Hôrka) uradalmához tartozó major volt a középkor folyamán és ilyetén minőségben volt megemlítve 1338-ban először. Az újkor derekáig szén- és mészégetéssel, pásztorkodással foglalkoztak a helyiek, majd a XVIII. században kezdett a lélekszáma terebélyesedni, ahová az Andrássyak kastélyt is építettek, 1871-ben pedig iskolát és templomot is. Ahogy Gömör és Kishont vármegye, úgy az Andrássy-kastélyt is elmosta a történelem szökőárja. Ma a Rozsnyói járás (okres Rožňava) egyik falvát alkotja, a megmaradt déli nyelvi tagozat egyikeként.

Kiérve a településről balra fordultunk a   jelzésen, a Csermosnya-patakon (Čremošná) átkelve egy karácsonyfa farm mellett haladtunk el, hogy egy szolidan emelkedő, cikcakkban haladó etapot gyűrjünk le. Az említett emblematikus erősségre nyílt kilátás a téri keszkenőbe bújt ágak közül, egy álmát alvó faház mellől. Meg-megálltunk szétnézni és a látványt magunkba fogadni. Bár anno sajnos leégett a vár, de most már állítólag hamarosan kész lesz. Bízzunk a legjobbakban!

Innentől kezdve meg-megmutatta magát a Rozsnyói-medence (Rožňavská kotlina), de a Mátyás-kútja (Matejová studňa) volt némi interaktív látnivaló. Sejthetően köze van Hunyadi Mátyáshoz, ugyanakkor a visegrádi megfelelője olyannyira beárnyékolja ezt a helyet, hogy említést sem talátam róla. Az összefüggés a hollós tábláról sejthető. Szépen megfagyott téli csendéletként szolgált, ezért szinte kínálta magát, hogy egy kis pihenő keretében lencsevégre kapjuk. 

A Škridlový košiar (Szárnyas-kosár) táblához érve már a fennsíkon voltunk. Innen a robusztus karrmező nagyjából mezsgyéjén vezető  úton mentünk tovább, nyugati irányba. Üstszerű mélyedések, dolinák között sétáltunk, mivel ezek alatt valószínűleg kiterjedt barlangok húzódnak, néhol zsombollyá lyukadnak ezen a tájon, így olyan, mint egy ráspollyal megnyomott tészta, hol a lapos felületet gödrösen alkotják ezek a karsztjelenségek. 

Bő egy kilométer megtétele után elágazáshoz érkeztünk, hiszen innen egy kilátóponthoz igyekeztünk, amit Lány-sziklának (Dievčenská skala) neveznek. Északi irányba premier plán kilátást biztosít a Rozsnyói-medencére. A város, a Pozsálló (Skalisko), Krasznahorka, az Gömör-Szepesi-érchegységgel (Spišsko-gemerské rudohorie) koronázva feküdt előttünk, annak is a Rozsnyói-hegységnek (Volovské vrchy) nevezett tagozatával, egészen a Szoroskőig (Soroška) pecsételve a keleti végen. Bár az alant fekvő tájat nem igen borította hópaplan, a háttérben csákós bakákként tisztelgő csúcsok láthatóan havasak voltak. Ott már ezer méteres tengeszint feletti magasságok is vannak, még szép, hogy ilyenkor deres az üstökük!

Egy szösszenetnyi csodálkozás és fotózkodás után folytattuk a letérőtől a (Pod Dievčenskou skalou) a  jelzésen a megteendő utunkat. A Lukáčova bučina (Lukácsbükkös?) kereszteződését érintve egy fagyba zárt mesevilágon keresztül haladtunk, amit az alábbi epitáfnak is beillő haikuval lehet a legjobban leírni:

Namaszte! Már áprilisban is az Arrakis perzselő dűnéit idéző időjárás fogadott minket a Zemplén nyugati lejtőin, akárcsak a Cserehát múlkori szakaszán. Ami most következett, arra a mi, genetikailag az évezredek során boronált szervezetünk nem tudott felkészülni. Voltak forró évek, hidegek is - elég csak a befagyott Temzére gondolni -, de ezt valahogy meg kell szokni, mivel a klimatológusok erről regélnek, hogy bizony ez ilyen vagy még ilyenebb lesz. Igaz, hogy vannak a klímarettegők vagy klímahisztisek jelzőivel illetett aktivisták, akik bár nemes célért küzdenek, de a hogyanja más lapra tartozik... 

Europa este sub cupolă de foc, azaz szabad fordításban Európa tűzkupola alatt van. A román híradások ekként adták hírül, hogy a Balkán-félszigeten nagy bajok vannak, de kontinensszerte aggasztó a helyzet. Ez nem volt túl jó ómen a Király-hágó keleti lankáján, de mi eltökélten haladtunk az egykori Aranyosszéktől nyugatra elhelyezkedő Torockószentgyörgyre (Colțești). (Aranyosszékről itt.) Bár maga a közigazgatási egység az 1876-os vármegyerendezéssel a múlté, a XX. század viharai, demográfiai átalakulásai a tönk szélére sodorták a vidék magyarságát, mégis két falu Torockó (Rimetea) és Torockószentgyörgy etnikai reliktumként bástyát alkotnak a román tengerben. A Mócföldtől (Țara Moților) keletre, a Székelykő (Piatra Secuiului) és a Kőközi-szoros (Cheile Vălișoarei) által abroncsba fogott mikrotájegység két, abszolút magyar többségű falva, megszakítva Torockógyertyános (Vălișoara) és Bedellő (Izvoarele) románságával, de azoktól északabbra.

Maga Torockószentgyörgy délebbre van a községközponttól, Torockótól. Mindkettejük különlegessége még, hogy unitárius hívők alkotják a lakosság derekát, ami Erdélyben is egyedülálló. A falu híres szülötte többek között Brassai Sámuel, akinek emlékét tábla és a szülőháza is őrzi. 

Átöltözve, nekiveselkedtünk a napi tervnek, így a vár felé vettük az irányt. A Bákó utca ,  és  jelzésein kaptattunk, ahol díszes porták és elhagyott, opálos tekintetű ablakaival az utcára búslakodó házak között vezetett utunk. Az árnyékban hűsölő öregurakkal váltottunk néhány szót, miközben egy fiatal férfi a traktorjával került ki minket. Falusi hangulat, ami nálunk is kiveszőben van, de jó ezt látni, hogy van még! Lassan el-elmaradoztak az épületek, hogy a kékek hármassága után a dualitásra adjuk a fejünket, így a  és  jelzésen a vár irányába kanyarodjunk. Kaszálók alkották a mezsgyét, bálák pöffeszkedtek a vár alatti meredélyben. Még Szentgyörgyön csak-csak leltünk némi árnyékra, de kiérve onnan már perzselt a nap, a hőhullánok korbácsokként kezdték ki mindenki szervezetét.

Némi kaptató után jutottunk fel a bús düledékek közé. Nehéz megállapítani, hogy romlott-e az állapota a romoknak, mert ilyennek őriztem az emlékeimben, de tízévnyi távlatból más volt most, mivel akkor decemberben látogattuk meg, de most a vastag kőfalak idillien hűsek voltak a tomboló pokolhoz képest. El is időztünk, míg a panorámában gyönyörködtünk. Az öregtorony 1253 és 1274 között épült, köré a falszakaszok később. 1514-ben a keresztesek égették fel, majd 1704-ben Tiege csapatai foglalták el és robbantották fel. Ezt nálam sokkalta szakavatottabban és ügyesebben egy másik olda szerzője itt foglalta össze.

A romokat magunk mögött hagyva egy erdőn keresztül haladtunk tovább, majd almafák integettek nekünk. A gyümölcsük olyannyira savanyú volt, hogy csókra húzta az ember száját. Még kicsik, de a citromhoz képest is erősebb ízvilággal bírtak. A Havas-patak (Pârâul Muntelui) csörgedezett a lábunk alatt, majd balra fordulva a rövid, jelzetlen szakasz után a  tért vissza, ahonnan erdős, hűsebb úton baktatttunk tovább. Az emelkedő nem volt vészes, viszont izzasztó napunk volt, így a verejtékezés is jobban kínzott. Szerencsére egy kedves túratársamtól kaptam egy kendőt, így azt a csermelybe mártva már sokkal enyhébb volt a helyzet. 

Sűrű lombkoronák által zárt boltívek alatt lépdeltünk, az Ordas-kőtől (Ardașcheia) délre, a Kis-Almás-erdőtől (Pădurea Merilor Mici) északra, rövid ideig a  és a  románcát élvezve, eseménytelenül. Egy északi irányú fordulatot követően  talaja már iszamós, saras lett, néhol már-már cuppogóssá vált. Innentől kezdve a szintvonalak is sűrűbben ráncolódtak a térképen, hogy a   és a  elhozzák az igazi combos szakaszt. Innentől a csúcsig folyamatosan emelkedett. Igaz, hogy a dandárja fák között vitt és szerencsére itt volt a legderekasabb, de utána a cserjés, avaros, már-már laposnak tetsző szakasz szinte könnyűnek tűnt, de a tűző nap, a magas páratartalom vámpírként szívta az erőnket. A csúcsra a  vitt minket, ahol egy tábla és pár koponya jelezte a célt.

A kilátás remek volt, igaz, hogy a roppant magas pára miatt kissé ködös, de messzire lehetett látni a Detonáta (Detunata) taraját, a Bélavárát (Belioara), a Ronki-szorost (Cheile Runcului), Vidaly (Vidolm) falvát, akárcsak a Székely-követ, a Kőközi-szorost, a távolban pedig Torda (Turda) panelrengetegei is felsejlettek, ha északkelet felé néztünk.
A csúcs neve Vârful Ugerului románul, ami Tőgy-csúcsot jelent. Mi az alatta fekvő faluról neveztük el. Na, de minket ez ott, abban a minutumban nem vigasztalt, mert jól esett a fűben leheveredni a pár fenyő árnyékában. Falatoztunk és ittunk valamennyit, hogy a pihenőt követően elinduljunk lefelé.

Ugyanaz az a megerőltető emelkedés volt, csak tükrözve, így most azért küzdöttünk, hogy meg ne csússzunk az avaros, apró kavicsokkal tarkított turistaúton. Pár csalánnal sűrűn benőtt tisztás után egy nagyon rövid etapon a , a  és a  jött, hogy a  Vidaly felé búcsúzzon tőlünk. 
Az egyik túratársunk, szegény, cudarul érezte magát, ezért bevártuk, hogy bármi is történjék, ott legyünk vele. Szerencsére az emelkedő túlnyomó aránya már a zsebünkben volt, így már csak a kisebb terepakadályokkal, mint a kidőlt fák, kellett megbirkózzunk. A menta vadon nőtt, de egy liliomra is felfigyeltünk, amit többen megörökítettünk.
Hosszas csatangolás után, egy pillanat alatt rajzolódott ki a Székely-kő jellegzetes, lélegzetelállító tömbje, amihez képest az ember csak porszemnyi teremtmény, akinek 75%-ban víz teste kérésznyi sóhajtás alatt porlik el, de ez a ciklopszi orom, akkor is itt lesz, miután jómagam is már évszázadok alatt semmivé foszlok. Aztán letekint ez a gigászi letörés mindarra, ami a világban folyik, de még egy megjegyzésre se méltatja.
Az ember egykoron a misztikummal próbálta önmagát a kozmoszba oltani, bizonyosságot nyerni, hogy lecövekelhessen. Sikerült is neki olyannyira, hogy mindezt a tudatalattiba száműzte, elbástyázta magát számok és gépek mögé.

Először bő tizenöt éve voltam Körösrév (Vadu Crișului) és Vársonkolyos (Șuncuiuș) közötti festői szurdokban, amit mi Révi-szorosnak, a románok Defileul Vadu Crișului néven ismernek. Múltidézőnek, visszatekintőnek is tökéletesek az ilyen helyek, hiszen a felgyorsult világunkban tapasztalatot gyűjtve el-el lehet merengeni mindazon, ami a személyes életünkben, illetve a világban történt. Millió lépést tettem meg másfelé, kapcsolatok alakultak ki és szűntek meg, iskolás voltam akkor, ma már felnőtt vagyok.  A világ kereke csak egy irányba halad, a dharmának mindez alá van rendelve; nincs mese. 

Házasként most jártam itt először. Ez egy nagyon nagy mérföldkő, mert miriádnyi fizikai lépés után az igazi életbeli nagyok közé ezt sorolom. Ahogy Rév neve is suggalja, én is oda értem. Szívet melengető volt ez az érzés is, no meg a múltkori, pádisi hazatérési élményhez hasonló léleksimogatás itt is felmerült bennem, hiszen Erdélyben otthon vagyok, mert a szívverésem erre a ritmusra dobban igazán. Élmény volt a Sebes-Körös-völgy falvain és a kicsiny központján, Élesden (Aleșd) átmenni, miközben Örvénd (Urvind) református temploma még mindig nem újult meg, míg Nagyvárad (Oradea) előtt egy ortodox templom épül már jó pár éve, látszólag a semmi közepén. A megyeszékhely közlekedése rohamtempóban fejlődik, ezért már alig-alig érintve lehetett elkerülni.

Az átöltözés után a  úton, egy rövidebb, de annál markánsabb emelkedőn indultunk el. Ez a jelzés körtúrára utal, ami ajánlott is lehet, de hála a kínálatnak, ami itt jelen volt, mi módosítva tettük meg. Egy körülbelül 600 méteres séta után értünk az első kilátóponthoz, ahonnan Körösrév felé lehett ellátni, illetve a folyóvölgy engedett meg magából egy-egy apró snittet. Érdekes volt, hogy a panorámát nyújtó helyeket a sziklákon élénk napsugarakra emlékeztető felfestések is jelölték. Nyugatra Körörév és a Réz-hegység (Munții Plopiș, Munții Seș) nyúlványai - amit hajdanán Igfon-erdőnek ismertünk -, míg keletre egyértelműen a Sebes-Körös-völgy uralkodott. 
Ezután nagyjából ugyanazt lehetett elmondani a szirti etapról, ahonnan különböző pontokról más-más szög tárult a szemünk elé. Közben tölgyesek között vezetett az ösvény, kisebb-nagyobb hepehupákkal, amit könnyűszerrel lehetett teljesíteni. 
A Peștera Roșie-barlangnál (Vöröskő-barlang) becsatlakozott a , amely a völgybe vezetett volna le, de mi továbbra is a  jelzést követtük. Egy távvezeték alatt áthaladva bokros, bozótos övezet következett, erdőbe átváltva, hogy a Stanu Stupului-pont után egy horganyzott kereszthez érjünk, ami egy tragikusan járt turistának állít emléket már sok évtized óta. 
A kilátás abszolút idilli és a túránk legimpozánsabbika, de az emlék örök mementóként figyelmeztet, hogy megfontoltan és óvatosan közlekedjünk, mert könnyen hiba csúszhat a számításunkba... Ezért sem merészkedtem ki túlságosan a szélére, de igyekezvén stabilitást találni, lábat megvetve exponáltam, miután falatoztunk egyet.

Némi ereszkedés után a síkos, saras turistaúton, leértünk a vasúthoz. Két lehetőségünk adódott jelen esetben. Vagy a kijelölt helyen haladunk, vagy a sínek mentén tovább. Otthon utánanéztem, hogy a szerelvények a felújítás miatt 2023 decembere óta nem járnak Kolozsvár (Cluj-Napoca) és Nagyvárad között. Valószínűleg 2026-ban fog a forgalom ismét megindulni, miután az aljzatot kicserélik és villamosítják a vonalat, ahol kell, ott pedig kétvágányúsítják. 
Nem vagyok híve és másokat is mereven óva intek tőle, hogy az üzemi területet gyalogosan használják, de most nem volt mitől félnünk. Ugyanakkor nekünk nem volt, de elborzadva láttam, hogy a talpfák a szó szoros értelmében fából voltak, olyan szinten elrohadva sok helyen, hogy a sínszöget akár kézi erővel ki lehetett volna húzni. Döbbenet és isteni szerencse, hogy nem történt katasztrófa, míg használta a CFR (Căile Ferate Române = Román Vasutak)!

Elérve a vasúti megállót (Halta Peștera), bal kéz felé fordultunk, hogy a gyaloghídon a bal parton haladjunk tovább. Itt már nagyobb élet volt, mert sokan a sínek mentén jöttek ide, hogy a büfében időzzenek vagy a Zichy-barlanghoz (Peștera Vadu Crișului) menjenek. Mindössze egy nagyjából 150 méteres könnyű sétát kell a megállótól a barlanghoz megtenni. A monarchia idejében épült menedékház (Cabana Vadu Crișului) még pár évvel ezelőttig is a lepusztultság nagyon előrehaladott állapotában volt, de hála Istennek volt igény a megmenekítésére. Erről bővebben itt és itt lehet olvasni. Az előtte-utána páros elég figyelemre méltó. Bár - szerény véleményem szerint - nem olyan, mint egykor volt, de örülök annak, hogy nem olyan, mint ahogy három éve festett.
Most a barlangra nem szántunk időt, hanem haladtunk a falu felé, de azért érdemes volt megnézni a Révi-vízesést (Cascada Vadu Crișului), mert a környék egyik méltán dicsért ékköve, ezért is volt érdemes lencsevégre kapni. Egy laza, de odafigyelést igénylő, jelöletlen csapáson lehet megközelíteni. Az előttem haladó román páros amolyan tipikus városi típus voltak, ahol a hölgy sűrűn egzecírozta a párját és nehezményezte a nehézségeket. Hiába, a túra egy nagyon jó fokmérője az emberi jellemnek, mert bizony a lakmuszpapírt a nyűgösség oldatába mártva csúnyán elszínezheti, viszont nem egyszerű sportcipőben jövünk ide. Volt már rá példa, hogy pórul járt más is, akinek a bokája kiment.

Na, de visszakanyarodva a mondandóhoz. A  és a  voltak a mi szamárvezetőink, amelyek remekül ki voltak táblázva mind román, mind magyar nyelven. Sőt, olyan meredélyek is voltak a folyópart felé, ahová láncos biztosítás is meg lett oldva, néhol korláttal, ami szerencsére strapabírónak bizonyult és nem valami látszatmegoldásként funkcionált. Egy egész barlangkomplexum alatt haladtunk el, ahonnan a  és a  jelzések haladtak felfelé, hogy a jóval könnyebb terepet jelentő  vezessen minket Körösrév irányába. 
Még utolsó meghökkenésnek egy joviális túrázó kérdezte meg tőlem, hogy a cipőjében elmehet-e a barlangig. Első meglepődésemben azt hittem engedélyt kér, de azt mondtam neki, hogy igen, de legyen óvatos. Több felkészültséggel kell(ene) egy ilyen erdei sétának nekivágni, mert a tangapapucs például teljesen jó viselet a szálláshelyre, de egy csúszás, meredek szakaszon tud kellemetlenséget okozni. Így szép dolog az, hogy modern vendégházak, hotelek kelletik magukat, de különbség van a parkolóban kóricálás és egy ilyen terep között.
Egy kiszolgált hídon keltünk át, aznap utoljára a folyón, de még előtte nem kerülte el a figyelmünket, hogy frissen ácsolt bódék árválkodtak, várták azt, hogy kihelyezzék őket. Nem tudni, hogy a gyerekek kedvéért, avagy árusítási célból volt mindez. Ha pár helyi termelőnek jelent kiegészítést, akkor remeknek tartom, de abban az esetben, ha ez is csak a túlszórakoztatást szavatolja, már kevésbé.

A sarat lecsapkodva, kinyújtózva szálltunk be a járműbe, hogy napnyugat felé hazatérhessünk. Bár ez számomra relatív, mert ezek között a hegyek között, a girbe-gurba falvakkal tarkított hol magyar, hol román tájon a lelkem otthon van. Más ember vagyok, amikor hazatalálok, ahogyan most is csillapodott a honvágyam...

(Forrás: mapy.cz)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

A 26-os és a 27-es főutak, illetve az M30-as autópálya által abroncsba fogott tájegységünk kevés turista által felkeresett vidéknek számít. Ezeken a közlekedési ütőereken zajlik a vármegye forgalmának egy tekintélyes része, elkerülve a Cserehátot. A szomszédságban olyan ismertebb célok várják a turistákat, mint az Aggteleki-karszt, a Zemplén, a Bükk, a felvidéki oldalon pedig a Szádelői-völgy (Zádielska dolina). Az emlékezet úgy folyja körbe, mint a Sajó, a Hernád és a Bódva, megbújva a völgyekben az apró falvak, őrizve míves és furcsa neveiket, egykori lakóinak álmait...

A mostani etap Felsővadász kezdőponttal indult. A település a Rákóczi-kastélyról nevezetes, ami manapság általános iskolaként üzemel, 1956 óta. Számtalanszor sóhajtoztam már azon, hogy az örökségünket mennyire hitvány módon herdálják el, így most is csak erre tudtam gondolni. Ottjártunkkor a kapu zárva volt, így nem tudtuk közelebbről megnézni a diófák lombjai mögött szégyellősen megbújó impozáns épületet. A hűs árnyat nyújtó fasorból kibukkanva a falu központjába jutottunk. A helyi romák családostul jöttek, ugyanakkor érdekes volt számomra, hogy tudtak ,,Csókolom!"-mal köszönni, ami a mai világ jónapotozása közepette üde színfolt. Mi még úgy szocializálódtunk, hogy az előbbit illik. 
A kisboltba betérve egy-egy sört vételeztünk magunkhoz, hogy csillapítsuk a szomjunkat, hiszen rendkívül fülledt volt az idő. Maga a faluközpont is elmaradott volt. Érdekes, hogy az önkormányzaton az egyik táblán még a Kádár-címer megfakult képe díszelgett. Apró vályogházak, díszes ablaktokokkal, tornácokkal szegélyezték az utcát, ahol a szőlőlugasok, háztájik és rózsák közepette igényességet csempésztek a portákra. A Petőfi utca végén pedig egy kissé rozoga fatábla búcsúztatott minket, hogy megkezdjük az érdemi gyaloglást. 

Egy földúton értünk ki Felsővadászról, majd élesen balra fordulva a dombhátra haladtunk felfelé, ahol az elvirágzott repcemezőt egy-egy kamilla, másnéven orvosi székfű csoportja szakította meg. Az erdei szakasz már jóval sarasabb volt, ezért óvatosan tudtunk haladni az itt-ott vádliközépig érő süppedékben. A Grajcár-tető-nyergétől a Cigány-hegyig ilyen viszonyokkal kellett megbirkózzunk.
Onnantól már egészen sima dolgunk volt, hiszen a napsütötte lejtőket már felszárította a nap. Igaz, csak később tudtuk meg, hogy péntek este masszív felhőszakadás csapott le, megnehezítve a haladást, a közutakon pedig párszor vízátfolyásra figyelmeztető ideiglenes táblákat helyeztek ki. 

Ha Felsővadász szegényes volt, akkor Irota egy, az üdülésre építő falu képét mutatta felénk. Míg sok falu már tanult tehetetlenséggel adta meg magát az elkerülhetetlen enyészetnek, addig például Irota felfedezte azt, hogy célponttá is válhat. Ezt bizonyította, hogy egyházi ifjúsági tábor is van a faluközpontban, továbbá jó pár vendégház, épülő ingatlanok, illetve pár kedves mesebeli installáció A három kismalac és a farkasból. Egy filagóriában tartottuk meg az első pihenőnket, ahol a nyársak még fel is voltak függesztve, ha valakinek kedve szottyanna szalonnát sütni, az megteheti. Szinte illuzórikus, hogy ilyesmi Magyarországon még megtörténhet, de jó volt látni!
Irota azzal is kitűnik, hogy a XVII. században ruszinokat telepítettek be, miután a törökdúlás után elnéptelenedett. 1886-ig ruszin nyelven folyt az alapképzés, míg a mai napig van kisebbségi önkormányzata.

A faluvégi - gyaníthatóan - hajdani téeszépületeket elhagyva az Irota-patak vízmosása után hegyre fel vettük az irányt. Még sok elhagyatottsággal találkoztunk, de itt érdemes megemlíteni, hogy a Kádár-rendszerben még megélhetést nyújtott az ittmaradottaknak az álalttenyésztés és a még-még megtalálható földművelés, de ez azóta szinte teljesen elsorvadt. Cserehát, tehát cseres, tölgyes vidék, ahol a makk is bőven terem négyévente, így a makkoltatás számottevő volt egykor a sertéstartók életében. 
Egy tikkasztó emekedő után értünk a Kecske-pad-gerinchez, majd ezt követve a Kecske-pad, Kecske-pad-oldal és végül a Kecske-pad-nyereg következett, megkerülve a Kecske-padot, ami a maga 340 méteres tengerszint feletti magasságával a Cserehát legmagasabb pontja. 
Innentől javarészt eseménytelen volt az utunk, amíg el nem értük Rakacaszend mezsgyéjét. A behatóan megismert és a megcsúszások alkalmával kellőképpen dicsőített agyagos, barna erdei talaj után egy mészköves lejtőn találtuk magunkat, ahonnan a Szalonnai-hegységre a Szár-hegy adótornyával és halványan a martonyi kolostorrom lenyűgöző tetőzetére, a Pozsállóra és a Szádelői-völgyre is impozáns kilátás nyílt. Rakacaszend pedig a fák és bokrok lombjában hömpölygött, ahonnan mi láttuk, majd fokozatosan ereszkedtünk alá, hogy testközelből is láthassuk. 

Akárcsak Felsővadász, itt is a roma kisebbség felülreprezentáltsága volt tetten érhető. Sok elhagyott, pusztulásra itélt ház nézett ránk üres ablakaival, düledező tetejének terhe alatt, egy-egy helyi lakos dolgozott a kertben, de alapvetően csendes volt. A templomra ekkor nem volt időnk, mert a központban megpihenve, némi falatozás után haladtunk is tovább pecsételni. 
Ódon, már-már a monarchia korát idéző épület is feltűnt, amit manapság skanzenekben látni, de az amortizáció előrehaladott állapotában várta a beteljesedését. Megsárgult lapok intik arra a vándort, hogy még tanúja lehet valaminek, ami hamarosan eltűnik, ezért jobb, ha eljön, hogy a tanúja legyen még. A két bolt zárva volt, a harmadik pedig üres polcokkal vegetált. Pecsételtünk is az egyiknél, majd a szegénysort magunk mögött hagyva egy kísértetjárta, nincstelen miliőt cseréltünk fel a csalitosok megnyugtató szirénénekével. 

Mintha egy másik világba csöppentünk volna. Vajon az óegyiptomiak Duatja - a kénköves pokolnak felel meg a keresztény hitvilágban -, amit az ember önnön maga teremt, ilyen módon, pusztán egy szűk kilométerrel felcserélhető? Hiszen itt minket az Elíziumi mezők vártak: hosszan nyújtózó mezők, tarka ligetek, kilátás az említett tájakra, egy-egy magányos fa, kamilla- és cickafarkmezők, hogy a szem is belesajdul. 
Egy pár percre egy árnyékos részen le is heveredtünk, hogy aztán a sűrű fenyvesbe vessük magunkat, aminek baljós sűrűsége szintén hűs volt, de napnyugta után már elég borzongató lehet. 

Tornabarakonyt kerítésekkel övezett csapásunkon közelítettük meg. Egy kápolna jobb kéz felől, egy mezőgazdasági létesítmény balról, aztán már ott is voltunk, ahol még életnek nyomai csak-csak felfedezhetőek voltak, de a lakóépületek nem tudni, hogy voltak-e még lakva, esetleg felkészültek az örök enyészetre. Az egykori Abaúj-Torna vármegye díszes parasztházai itt is megtalálhatóak voltak. A díszes vakolattokokba fogott két kisebb ablak, a cirádás, már-már a barokkos díszítettséget idézték. Jellemző a Cserehátra sok-sok helyen ez a stílus, így sok helyütt felfedeztük, ahogyan itt is.
Beértünk a pecsételőhelyre, de csak távolról láttunk pár embert és gyereket. Az utóbbiak kergetőztek. Nem tudni, hogy helyiek-e, esetleg vendégek, akárcsak mi. 
Szépen felújított templom, tájékoztató tábla, világháborús emlékmű és egy szobor fogadott minket. Az utóbbi egyszerűen annyira gyönyörű mestermű, amit a táblácska tanulsága szerint Réti Sándor készített és adományozott a faluban 2013-ban, majd 2023-ban felújítottak. Ha valaki örömét leli ezekben az alkotásokban, akkor nagyon ajánlom, hogy ha másért nem is, de ezért megéri ide eljönni. Lenyűgöző műalkotás! 
A falvat 1910-ben 266 lélek lakta, míg 2023-ban már csak 26 fő. A szomorú modern karrier csapása a zsákfalvak esetében, hogy vagy a roma lakosság veszi birtokba, esetleg üdülőfalu lesz, mint az említett Irota, de a harmadik út a néma elmúlás. Van pár vendégház, így valószínűleg Irota a mérvadó és nem lesz olyan, mint Gyűrűfű, ahol az utolsó beteszi a kaput, kulcsra zárja, hogy egy sóhajtás keretén belül meghívja a némaságot örök tort ülni.

Az emberi pszichének keresve sem lehetne jobb helyet találni, ahol ekkora tér, ilyen nyugalom és festői környezet áll rendelkezésére. Az ipari forradalom, az izmusok (kapital-, szocial-) a városokat jelölték ki élettérként a dolgozó embereknek, ahol összezsúfolva nyomorítják egymás idegrendszerét, a harsogó, tomboló fesztiválok, rendezvények, szennyezés és zaj közepette. Személy szerint nem hiszem, hogy az embereknek a szélessávú internet világában erre lenne szükségük. Ha a munkahelyek engednének, akkor sokan ilyen helyekről, kisimult lélekkel tudnának dolgozni, miközben a menedzserbetegségek széles tömegekre eszkalálódott stresszét egy idill semlegesítené...

Na, de nem ért véget a túránk. A  jelzésen haladtunk tovább a Dózsa György út déli hajlatán, búcsút véve a  alapértelmezettségétől. Innentől kezdve a Barakonyi-patak völgyét követtük, de annyira járatlan volt, hogy egy jelzés nem sok, annyit sem találtunk, de még az utat is mi tapostuk ki. Szortyogós talaj, párás levegő. Mintha a Ho Si Minh-ösvényen mentünk volna. A gyerekek játékból követtek minket a másik parton és a bokrokban megbújva kiáltoztak utánunk. Ha mindez egy éjszaka történik, mint az említett fenyvesben, igencsak berezeltem volna, bevallom őszintén. És a java csak most jött!
Igaz, hogy menta- és kakukkfűillat kényeztetett minket, ami hízelgően hatott, mivel a sinrin-joku (japánul erdőfürdőzés) irodalma szerint a chibai egyetem munkatársai bebizonyították, hogy a telepített erdők nem tudnak annyi fitoncidot (antimikrobiás hatóanyag) kibocsátani, mint azok a közösségek, ahol az ember nem folytat nagyjából semmilyen tevékenységet. Ez a szakasz is igazolta a feltevést. Nem beszélve arról, hogy bár nem láttunk már, de a kockás liliom kedvelt élőhelye a Barakonyi-patak völgye.
Lassacskán a  végéhez értünk, bár erre a GPS-jelek alapján jöttünk rá. Egy jobbra fordulást követően a  következett. Innentől kezdve elő-előfordult egy-egy jelzés, de gyakorlatilag az utat is csak gyanítani lehetett nem beszélve a bokrokkal, az aljnövényzettel folytatott ádáz küzdelmünkről. Bár két alkalommal nem jó irányba mentünk, de egy megközelítőleg százméteres visszatérést követően ismét irányba álltunk. A turizmusnak itt réges-régen nem volt nyoma, de pár   jelet mégis láttunk.

Kiérve a főútra szusszantunk, átöltöztünk és a lemenő nappal együtt a rakacaszendi református templomot még útba ejtettük. Túratársunk, aki ugyanott, korábban kiszállt, elmondta, hogy a méhészek beszámolója szerint tekintélyes felhőszakadás öntözte a Cserehátot péntek este. Igen, az időjárás betett nekünk, de azért jó volt teljesíteni a távot. 
Elgémberedve mentünk fel a templomdombra, ahol az épületbe betérve a reformátusokra oly jellemző meszelt falak fogadtak. Viszont pár helyen sikerült megmenteni a freskókat, amelyek így megmutatták magukat. Szerencsére megkímélte a puritanizmus a kazettás mennyezetet is. Valószínűleg paplak, góré és néhány gazdasági épület is volt itt, hiszen mindezeknek bekulcsolt düledéke volt az udvaron, de maga a templom szépen fel lett újítva. Mi is betettük a kaput magunk után és napnyugat felé távoztunk.

Ha valaki egy elfeledett világra, egy-egy gondozatlan, de még az élet jelét magán viselő skanzenhangulatra vágyik, némi könnyebb sétával, annak ajánlom ezt a tájegységet. Az idő sürget, mert bár a török, a tatár megtette a hatását és sikerült újra életre kapnia, félő, hogy a kapitalizmus egocentrikusságát már nem éli túl és menthetetlenül elenyészik ez a sok bájos falu. A vándornak ezért kötelessége látni és a szívébe zárni a pillanatot, mert onnan nem lakoltathatja ki semmilyen önkény...

(Forrás: mapy.cz)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Egy hosszabb szünet után visszatértünk a szeretett és mostanság nélkülözött erdélyi havasainkhoz. Olyan élmény ez, mint egy régi baráté, aki mindig meghallgat, nem hagy cserben, a társaságával pedig elkápráztat. Valljuk be őszintén, hogy sokunk életében az utóbbi évek a csalódás jegyében teltek, amikor is embertársainkból, az általunk alkotott társadalmakból, mind-mind kiábrándultunk. Előfordul, hogy körbenézve az a benyomásom támad, mintha Rómában járnék, aminek a nagyszerűségét éppen egy vandál hadsereg dönti romba. Ilyen a mi kortárs világunk, amit a szemünk láttára prédálnak fel.

Kora reggel, még hajnalhasadta előtt fordítottuk a tekintetünket a keleti végek felé. Lassan felkelt a nap is, amikor a Nagyváradot elkerülő legújabb szakaszon mentünk, ahol a már betéve látott, ismert tájat más perspektívából szemléltük. Biharszentjános (Sântion) a keleti felét mutatta felénk, miután egy kavicsbánya felett ívelt át a főút hídja. Az elkerülő (Șoseaua de Centură Oradea) után a 76-os útra tértünk, Belényes (Beiuș) irányába. Aprófalvak tömkelegén haladtunk át, majd Kisszedregy (Sudrigiu) után Vasaskőfalu (Pietroasa) felé terelődtünk, a Köves-Körössel (Crișul Pietros) párhuzamosan nézelődtünk és a nevére utalóan valóban sziklákkal erősen tarkított, szilaj folyóról van szó.

A Pádis (Padiș) mezején balra kanyarodtunk és a Varasó-réten (Poiana Vărăşoaia) tettük le a járgányokat, öltöztünk át és veselkedtünk neki a gyephavasok mesevilágának. Girbe-gurba szakaszon, a , a  és a  jelzések vegyes házassága után az utóbbi letért tőlünk jobb kéz felé. Találtunk egy kisebb rétet krókuszokkal, de eléggé törődött állapotban voltak a fenyők tövében, így nem vesztegettük az időt a megörökítésükre, hanem baktattunk tovább. Amolyan bukolikus hangulatot kölcsönzött az Égett-kő-tisztás (Poiana Pietrei Arse) szélén álldogáló esztena épülete. Igaz, elég megviseltnek tűnt, ami utalhat arra is, hogy elhagyatottan áll, de tiszta Ecloga volt így is. Radnóti, aki a magyar irodalomtörténet mártíromságának és panteonjának legmeghatóbb és egyben legnagyobb alakja, a XX. században megírta azt, ami őt a idő linearitásának könyörtelenségén túl helyezi, egy kortalan térbe:

Ha létezik olyan irodalom, amelyik elgondolkodtatásra késztet, akkor az számomra az ismét felfedezett Dűne-sorozat, Frank Herberttől. Igaz, a szerző már negyven éve nincs velünk, de az alkotása azóta is visszhangok sorozatát veri vissza a rajongók lelkületéből és született belőle sorozat, illetve a legutóbbi években filmek. Amikor írok, az az érzésem, hogy óriások vállán állok, ahogy azt Isaac Newton is megfogalmazta. Amit ezekhez a monolitokhoz hozzá tudok tenni - úgy érzem -, az csak a saját tapasztalatom, amit az én szerény személyem bele tud mindebbe csempészni.

Hogy miért pont a Dűne? Arról később értekezek még. Legyen annyi elég, hogy már egy ideje a Zempléni-hegység OKT-ját csináljuk. Lezárásként most a Regéc-Gibárt közötti etapot teljesítettük. Kiindulási pontunk ennek megfelelően Regéc, ahol legutóbb befejeztük az Újhutától induló szakaszt. 

Akkor még télies-őszies miliő uralkodott, de már nagyon erősen, egyfajta detonációként robbant a tavasz. Bár, ez relatív, hiszen sok nyoma van annak, hogy az időjárás atipikus, a klímaváltozás pedig tetten érhető. A reggeli órákban még karmait meresztette a hajnali hűvösség, de a napsütés kohója elkezdte szépen lassan ontani a melegét. Regéc ősi falva már tatár, török, Habsburg, kuruc hadak vonulását is megérte, majd világégéseket, kommunizmust, most pedig a kapitalista szerzési vágy nyomja rá a bélyegét, hiszen mint oly sok település, amiket érintettünk a nap folyamán is, küszködik a helyi megélhetési lehetőségek szűkösségével, a városi infrastruktúra talmi csábításával, ezért - főleg a fiatalok - másutt keresnek megélhetést. Üres porták, lakatlan házak, jobb esetben nyaralónak kialakított régi paraszti porták szegélyezték utunkat.

A Fő utca aszfaltozott artériáját magunk mögött hagyva felkapaszkodtunk a vár irányába. Egy barátságos cica, állattartás nyomai, kaszálók, majd erdőség következett. A Másfélmillió lépés Magyarországon stábja egy háromszáz lelkes helyre érkezett, de ma már csak 65-en lakják állandó jelleggel. Irtások és egykori gyümölcsösök gazdátlansága vegyült a lombhullató sűrűség köz; akárcsak a szintén hasonló sorsú Mogyoróska esetén.

Egy apró kitérőnk vezetett a várhoz, ahol a pecsétjét mindenki elhelyezte a füzetében. Vidám kávézás, jégrkémezés intermezzóját élveztük a büfében, gyönyörködve a kilátásban, a háttérben derengő Magas- és Alacsony-Tátrával, amelyek most nem mutatták magukat annyira expliciten, mint pár évvel ezelőtt.
A helyhiány miatt és mások jobban informáltságából kifolyólag ezen a linken lehet többet megtudni az erősségről.

Makadámúton haladva kanyarodtunk Mogyoróskára. A Rákóczi idejében ruszinokkal betelepített kicsiny helység zsákfalui bukolikus hangulatát a görög katolikus templom tornyának csúcsa törte meg. A ruszinok azóta már maradéktalanul asszimilálódtak, nem őrizték meg egykori kárpátukrán mivoltukat, mint Komlóska esetében. A temetőkertben így a kerítésen benézve nem láttam cirill betűs síremléket, míg Komlóskán erősen szétmállva, nehezen olvashatóan, de még fellelhető pár.

A napsütés itt kezdte igazán éreztetni a hatását, mivel hamarosan elkezdtünk kitikkadni. Enyhülést csak az Arka-patak hűs völgye jelentett. Hála egy lelkes túratársunknak, be lettünk fújva a kullancsok és szúnyogok ellen, ami nagyon hasznosnak bizonyult nem csak a völgyben, hanem a későbbiekben is. A hőség jelentősen csillapodott, hála az Arka-patak sodrásának és a körülötte boltívekként oltalmazó fák sokaságának. Egy nagyjából hat kilométeren keresztül nyújtózó ösvény vette kezdetét, amely méltán jelentette az eddigi zempléni kalandjaink egyik legizgalmasabb és egyben leglátványosabb részét. Nem pusztán egy patakparti ballagást takart, hanem itt-ott a bedőlt fákat kellett legyűrnünk, míg másutt a vízfolyáson kellett átkeljünk, kockáztatva az elázást, elesést, de hál' Istennek az utóbbira egyetlen esetben sem került sor. Ebben a Ho Si Minh-ösvényre emlékeztető vadonban másokkal is találkoztunk, hol egy irányban haladva, hol velünk szemben jőve. Nagy meglepetésünkre és örömünkre egy zsemleszínű kutya, feltételezéseim szerint labrador szegődött útitársunkul. 

Rövid pihenő az erdőből kiérve, némi elemózsia, majd Arka település következett. Ódon házak, feszületek, felújított vagy düledező épületek, kevés életjel. Egy 49 főt számláló zsáktelepülés hétvégi sziesztájába csöppentünk bele, amit hamar magunk mögött is hagytunk, hogy a múltról regélő pincesor intsen nekünk búcsút. Szűkebb, magasabb ormokkal tűzdelt völgyben haladtunk, amelyet az Arka-patak vájt ilyenre hosszú, kitartó munkával az évezredek során. 

Elhagyott kőbányák málló falait magunk mögött hagyva fogadott minket Boldogkőváralja. Kutyaugatásoktól övezve léptünk be a falu központjába, ahol a buszfordulóban egy kiszolgált csuklós Ikaruszt fotózott pár lelkes buszrajongó. A tájház mellett emelt feszület és annak tőszomszédságában emelkedő épület még roskatag állapotában is szilárdságot sugallt. Bár elég karakteres jellege volt, az épület közepén elhelyezkedő kapuval, adatot nem találtam róla, hogy mi célt szolgált a múltban. 

A  jelzésen haladva lehetőségünk lett volna a várhoz eljutni, hogy ott pecsételjünk, de inkább az állomást választottuk e célra. Így a 3714-es számú országúton haladva sokáig kísérte lépéseinket Boldogkő impozáns látványa. Pár dombhajlat után már nem láttuk a szfinxet, majd csak távolabbról és később. Az állomás elég vadnyugati hangulatot sugallt. 2023. augusztus 1-től vonatpótló autóbuszok közlekednek, így azóta a személyszállítás gyakorlatilag szünetel. Ha nem is az állomásépület állapotán mutatkozik meg, de a sínkorona rozsdás mivolta is gyér forgalomról árulkodik. Mindössze a teherszállítás koptatja a szelvényeket...

Előttünk a hullámzó völgy, mögöttünk a Zemplén ormai. A poros földúton vezetett tovább az utóbbi hónapok ökölszabálya: a kék jelzés. A táj szinte léleksimogatóan volt egyszerű, akárcsak anno a híres és sokak által emlegetett Windows-háttérkép. Annyira puritán volt, mint egy zen életérzés.