Wilkowski utazásai

Wilkowski utazásai

Szádelő

- Avagy az őszi táj definíciója szerintünk -

2021. december 03. - Csellengő Wilkowski

Most lehet menni? Érdemes menni? Szabad-e egyáltalán? Ilyen és hasonló kérdések merülnek fel mindannyiunkban, ha az utóbbi két évet vesszük alapul. A kollektív tudat a legszegényebbektől a leggazdagabbakig át van hálózva ezzel a járványos helyzettel. Home office, munkahely, kötelességek. Ezek pedig a mindannapjainkat. 1918 már régen elmúlt, béke ide, béke oda, ahol más Szádelőt Zádielnek hívják, ott más nyelvűek az urak, mások a törvények, ezért online kell regisztrálni, ha mi magyar állampolgárok oda akarunk menni. Dacára annak, hogy a határtól szinte pár lépsre van. 

De ez adminisztratív előkészület a maszk bepakolásával csak szükséges rossz ebben a mostani status quóban. A fő, hogy egy kérésnek tegyek eleget. Ez pedig úgy szólt, hogy igazi őszi erdőben sétálgassunk. Ezért éreztem úgy, hogy egy jó, régi és bevált recepthez kell folyamodjak, ahol már többször megfordultam, de maradéktalanul kielégítette a természet iránti vágyamat. A választás pedig kézenfekvő volt.
Ezer évig a hazánk része volt, majd 1938 és 1944 között ismét, azóta pedig megint nem. A társadalmi élet nem térhetett el a kommunizmus felforgató, idegen, művi világától, de erről nincs sok említett szó. A falu volt összevonva a szomszédos Méhészudvarnokkal (Dvorníky-Včeláre), maid kivált és lett Szádelő. Folyamatosan csökken a népessége, manapság a 160-at sem éri el, így a környéken a legkisebb települések közé tartozik. Manapság sok kassai élvezi itt a hétvégét, túrázás, megszállás formájában, de a portákon parkolnak KE rendszámos kocsik is, ami maga a várost jelöli, míg a KS a várost övező környék járása. A népnyelv hívja a KS-es rendszámúakat košický sedláknak hívja, de ez más lapra tartozik. Nem tisztem a megítélés és nincsenek ítéleteim ebben a témában. 

A lényeg maga a terepen van, mert a falu a szurdoknak köszönheti a népszerűségét, az elhelyezkedése is remek, mivel a Kassa-Rozsnyó országút tőszomszédságában fekszik, így Kassa felől is könnyen megközelíthető. A szlovák utak minősége kifogástalan, ami a magyarokról nem mondható el. Innen nehezebb megközelíteni, mert mind a 26-os, mind a 27-es utak nagyon sok kívánni valót hagynak maguk után. Viszont az utazásunkal egy időben épült meg az M30-as autópálya a határig, így legközelebb a kérdés sem merül fel az útvonalat illetően...
A falu a Szár-patak partján fekszik. Annak a kis csermelnyek a mentén, amelyik évmilliók lassú, állhatos munkájával vájta a tőle északra elterülő szurdokvölgyet. Eredetileg egy barlang volt, amelyet átfúrt a vízhozam. Olyan volt, mint a Szamos-bazár ma, amin voltak dolinák, zsombolyok, de egyszer csak beomlott az egész. Aztán lassacskán elnyerte a mai formáját. Akárcsak a fák, amik idővel bőven rendelkeznek, nem elsietve ezt a remekművet. Akárcsak A Gyűrűk Ura entjei, a patak sem volt hamari. Most ennek az eredményét láttuk, látjuk.
A falu központjában megállva indultunk el. A kicsiny református templom uralja a maroknyi házat, átszeli a Szár-patak. Ahol nincs útfelület, ott fölös kő és beton nem csúfít semmit. Akkurátusan csak a muszáj elve érvényesül. Egy apró park van, ahol a helyiek teremtő kreativitása díszítette tovább, a gyepet nyírják, kisebb csecsebecsék férnek meg a virágágyások mellett, gyaloghidak vezetnek át a vízen. Olyan hely, ahol érdemes megállni, amit az
ipari forradalom izmusai nem változtattak agyatlan sivataggá.

A falu végén sorompó és fizetős parkoló. A jobb oldalon egy szállás, amely az évek során büfévé és turistaközponttá nőtte ki magát, majd a háta mögött kezdődik rögtön az entek erdeje. Az út kifogástalan minősége fokozatosan kopik, néhol már eléggé leromlott az állapota, ami nem is meglepő, hiszen jószerivel kerékpárosok és főleg gyalogosok használják. Járművet alig-alig látni itt. A patak fel s alá csobog az út mellett, alatt, hol jobb, hol bal oldalon. A sok-sok apró vízesés, az ősz pirosa, sárgája és barnája. Látszik a leveleken és a fákon, hogy nem az Alföld satnyasága az osztályrészük. Itt van víz, ami táplálja őket, akkor is, amikor már sok helyen az aszály nemezisét nyögik az emberi beavatkozás zsoldjaként. A színtelen, fakó levélzet itt szaturált, zsenge. Ahogy egy erdőnek kell kinéznie, úgy adja magát. Útközben van olyan hely, ahol a szélesség mindössze pár méter. Hatalmas sziklalakzatok szegélyezik a völgyi ösvényt. Ezek közül a Cukorsüveg emelkedik ki (Cukrová Homoľa) ki, mint egy lemezjátszó tűje. Ez pedig egy remek lemez, amit mindig érdemes feltenni!

Lassacskán ellaposodik a környezet, kiszélesedik és nem emelkedik úgy a szakasz. Eddig sem volt megerőltető, de azért nem esik rossziul az egyenes terep. Mint egy indiánregény, olyan némelyik szakasz. A fák ráborulnak az iramodó vízfelületre, ami alatta kanyarodik. Feltűnik egy pad, megint egy sorompó, aztán egy-egy épület. Egy V-alakú elágazás pedig Barkára (Bôrka), a mpedig a menedékhzhoz visz (Zádielská chata). Ez is egy érdekes szakasz. Egy része háborítatlan, míg a másikat vaskos erdei munkagépek túrták össze, amiről már megemlékeztem másutt, hogy milyen destruktív hatással bírnak az erdő ökoszisztémájára. Viszont érdemes tudni, hogy a látható iszamós sáron túl a fák is megsínylik ezt a garázdálkodást. Kissé skizofrénnek hat ez az ambivalencia, hogy egy kőhajtásnyira az értékek védelme folyik, míg itt az ,,érték" teremtése (vö. az angolszász value és values szavakat). 

Rövid pihenőt tartva a a patakon átvezető hídon búcsút intünk a piros jelzésnek, hogy rátérjünk a zöld-kék jelzésre, amelyik a hegy derekán vezetett minkett itt-ott girbe-gurba szakaszokkal, néhol erősebb kaptatókkal. A domináns színek a sárga és a vörös voltak. A még nem és a már lehullott levelek olyan káprázatos templomként borultak a fejünk fölé, hogy azok már egy püspöki áldással vetekedtek. Óvó lombjaikkal takartak minket a szelektől, a napfénytől, de a hamisítatlanság érzése kerített minket hatalmába. Meg-megállva akaratlanul is bűvöletbe ejtett minket ez a titok. 

Aztán minden, ami következett, az önmagáért beszélt, hisz' mindezt, amit eddig végigjártunk, a magasból, a sziklakiszögellésekről pásztáztuk végig. A keleti oldalon a turistajelzés mentén, nem messze, kisebb ösvények vezetnek oda, ahonnan bátran meg lehet pihenni, harapni valamit. Kisebb szatori itt üldögélni, ahogyan az már oly' sokszor előfordult. Narkotikus és addiktív: amikor otthon vagyunk, akkor erről ábrándozunk, amikor ott vagyunk, akkor delirálunk. Az egész út maga a slusszkulcs elfordításától a csúcson elrendelt pihenőig ilyen, onnan le pedig maga a katarzis átélése, amikor a táj ,,stáblistája" pereg a szemünk előtt, de még ekkor sem lehet kitenni a nap végére az írásjelet.

A hasadék és az Áji-völgy között a platón elterül több kisebb tanyaépület is, amit a szlovákok laznak hívnak, ami a nyírségi bokortanyák hegyi megfelelője, annak szellősebb fajtája. Hepehupás rétek, fás-bokros csalitosok és sötét erdők szeldelik ezt a masszívumot. A délebbi erdős szakaszt pedig egy falra emlékeztető sánc szeli ketté, ami valójában egy bronzkori erődítmény maradványa. Interaktivitásban egy ilyen kis területen igazán nincs hiány. Föld- és emberi történeti igazságok letéteményese e vidék.

Na, de a csúcsélmény megélése szép volt, de az idő sürgetett. Nem lett volna érdemes sötétben fenn maradni vagy a meredek, zegzugos ösvényen lefelé menni. Ez a naplemente miatt volt káprázatos, a zöld útra fordulva a falu felé vettük az irányt, ahol egy zsomboly is feltűnt, amikor a kéktől elbúcsúztunk. Bár körbe van kerítve, de a korlát faanyaga már erősen korhadt, ezért a megközelítése veszélyes. Ismertem embert, aki egy ilyen jeges meredélyben lelte a halálát. Tartson mindenki tisztes távolságot a peremétől!

A falura a legszebb látványt a kis zöld turistaútról lehet lemenni a síkra. Ha szigorúan vesszük, akkor a Szádelői-völgy tanösvényét (Náučný chodník Zádielska tiesňava) tettük meg. Egy körtúra, ahol mindenre ,,fény derül". Ennek a záróakkordja az aranyba boruló Tornai-medence (Turnianska kotlina). A falu felett már a párát nyögték a kaszálók, magukba húzódtak az árnyékos szegletek. Ez uralkodott a horizontig, ahol a Szoros-kő-nyereg (Soroška) pecsételte meg a végét, amelyet a napkorong palástja koronázott. 
Már erősen szürkült, amikor Szádelőbe értünk. Nagy sóhajtás, mély levegő, így indultunk haza.