Namaszte! Mennyi egy emberöltő vajon? Erről ment már a disputa sokszor, de valószínűleg a mai világban három évtizedet lehetne mondani, amikor valakinek bekötik a fejét, már stabil állása, önálló élete van, esetleg gyereke(i). Ennyi idő telt el nagyjából azokhoz képest a békebeli évekhez képest, amikor engem a szentestén a szüleim szánkóval húztak el a Nagyihoz. Hiszen milyen is volt a karácsony? Ajándék, fenyőíllat, csillogó díszek és természetesen a hóesés. Gyermekfejjel bele tudtam feledkezni egy-egy üveggömb vagy csengő csillogó felületébe...

Ma már a dolgok varázstalanodtak, mattabbak lettek, a hó is már-már nosztalgikus élményt képvisel. Ha arra vágyik az ember fia, akkor fel kell kerekednie, mert nüansznyi porhintés után csak a latyak marad a délelőtti napsugarak kérlelhetetlen megjelenését követően. Ezért mi is így tettünk!

Túl a bejgliken, a szilveszteri esztelen durrogtatás kakofóniáján elkezdődött az új év. Ezt megpecsételve egy olyan helyet vettünk célba, ahol már többször meg tudtunk volna fordulni, de mindig másfelé igyekeztünk, csak a tekintetünk időzött el a Szilicei-fennsík (Silická planina) nyugati és északi lejtőin, a 16-os úton suhanva. A robusztusan magasba szökő sziklaplató említett végei szépen lejtenek Szilice (Silica) irányába, ahol akár a parti fövenyen megszelídült hullám a falu határába simul bele. 

Mi Várhosszúréten (Krásnohorská Dlhá Lúka) tettük le a járgányt. Elszoktunk az igazi télies zimankótól. Útközben már-már szokatlan látvány volt a Pelsőc (Plešivec) környékén eleredő, majd egyre inkább pustoló hóförgeteg. Bár a tagjaink érezték a szembeszökő hőmérsékleti különbséget, azért a lelkünk mégis örült, hogy lám-lám, csak van valódi cidri. 

Ahogy a település neve is sejtette, Krasznahorka (Krásna Hôrka) uradalmához tartozó major volt a középkor folyamán és ilyetén minőségben volt megemlítve 1338-ban először. Az újkor derekáig szén- és mészégetéssel, pásztorkodással foglalkoztak a helyiek, majd a XVIII. században kezdett a lélekszáma terebélyesedni, ahová az Andrássyak kastélyt is építettek, 1871-ben pedig iskolát és templomot is. Ahogy Gömör és Kishont vármegye, úgy az Andrássy-kastélyt is elmosta a történelem szökőárja. Ma a Rozsnyói járás (okres Rožňava) egyik falvát alkotja, a megmaradt déli nyelvi tagozat egyikeként.

Kiérve a településről balra fordultunk a   jelzésen, a Csermosnya-patakon (Čremošná) átkelve egy karácsonyfa farm mellett haladtunk el, hogy egy szolidan emelkedő, cikcakkban haladó etapot gyűrjünk le. Az említett emblematikus erősségre nyílt kilátás a téri keszkenőbe bújt ágak közül, egy álmát alvó faház mellől. Meg-megálltunk szétnézni és a látványt magunkba fogadni. Bár anno sajnos leégett a vár, de most már állítólag hamarosan kész lesz. Bízzunk a legjobbakban!

Innentől kezdve meg-megmutatta magát a Rozsnyói-medence (Rožňavská kotlina), de a Mátyás-kútja (Matejová studňa) volt némi interaktív látnivaló. Sejthetően köze van Hunyadi Mátyáshoz, ugyanakkor a visegrádi megfelelője olyannyira beárnyékolja ezt a helyet, hogy említést sem talátam róla. Az összefüggés a hollós tábláról sejthető. Szépen megfagyott téli csendéletként szolgált, ezért szinte kínálta magát, hogy egy kis pihenő keretében lencsevégre kapjuk. 

A Škridlový košiar (Szárnyas-kosár) táblához érve már a fennsíkon voltunk. Innen a robusztus karrmező nagyjából mezsgyéjén vezető  úton mentünk tovább, nyugati irányba. Üstszerű mélyedések, dolinák között sétáltunk, mivel ezek alatt valószínűleg kiterjedt barlangok húzódnak, néhol zsombollyá lyukadnak ezen a tájon, így olyan, mint egy ráspollyal megnyomott tészta, hol a lapos felületet gödrösen alkotják ezek a karsztjelenségek. 

Bő egy kilométer megtétele után elágazáshoz érkeztünk, hiszen innen egy kilátóponthoz igyekeztünk, amit Lány-sziklának (Dievčenská skala) neveznek. Északi irányba premier plán kilátást biztosít a Rozsnyói-medencére. A város, a Pozsálló (Skalisko), Krasznahorka, az Gömör-Szepesi-érchegységgel (Spišsko-gemerské rudohorie) koronázva feküdt előttünk, annak is a Rozsnyói-hegységnek (Volovské vrchy) nevezett tagozatával, egészen a Szoroskőig (Soroška) pecsételve a keleti végen. Bár az alant fekvő tájat nem igen borította hópaplan, a háttérben csákós bakákként tisztelgő csúcsok láthatóan havasak voltak. Ott már ezer méteres tengeszint feletti magasságok is vannak, még szép, hogy ilyenkor deres az üstökük!

Egy szösszenetnyi csodálkozás és fotózkodás után folytattuk a letérőtől a (Pod Dievčenskou skalou) a  jelzésen a megteendő utunkat. A Lukáčova bučina (Lukácsbükkös?) kereszteződését érintve egy fagyba zárt mesevilágon keresztül haladtunk, amit az alábbi epitáfnak is beillő haikuval lehet a legjobban leírni:

Havas fenyőfák
mély csendjéről álmodom:
béke erdeje...

Ruder Jana

De tulajdonképpen le lehet-e ezt egyáltalán írni? Nagyon nehéz, mert valami olyasmi ez, amire nincsenek szavak. Akárcsak a zen: pont ilyen; egy kezdő szellemével lépsz be oda és örökké fogva tart...

Aztán az Odbočka na Brzotínsku skalu (Letetérő a Berzétei-sziklához) eloldalaztunk, hogy némi hepehupa után a premier plán kirakósának másik szeletét is megtekinthessük. Előttünk terpeszkedett a kiszögellés névadója: Berzéte (Brzotín), továbbá Berzétekőrös (Kružná), Rozsnyórudna (Rudná), Rekenyeújfalu (Rakovnica) és a már ismert Rozsnyó. Felismerhetően húzódott a Sajó (Slaná) szalagja, a távolban már az Alacsony-Tátra (Nízke Tatry), a keleti behemóttal, a Király-heggyel (Kráľova hoľa), egészen messze pedig fel-felbukkant a Kriván (Kriváň) horgas csúcsa. Akárcsak a Szádelői-völgy (Zádielska tiesňava), itt is fűrészes letörések voltak megfigyelhetőek, ahol csipkékként, süvegekként meredeztek a mészkőtarajok. 
Egy autogiro írt le egy szép ívet előttünk a levegőben. Olyannyira közel volt hozzánk, hogy a pilóta integetését és széles mosolyát is láttuk. Természetesen az üdvözléssel mi sem voltunk adósak. Nem mindennapi látvány és élmény volt!

Nehéz volt betelni a látvánnyal! Egyszerűen nehezen akaródzott elindulni, de muszáj volt. A Lukáčova bučina kereszteződésénél balra kanyarodtunk, hogy a  úton Jólész (Jovice) községbe érkezzünk meg. A combos mutatvány innen jött, ahonnan bár nem keményen, de azért folyamatosan és kitartóan lejtett az út. Az avar nehezítette, megcsúszással fenyegett haladtunkat. A Csermosnya-patakot elérve már a naplemente szürkülete fogadott minket. A késő középkori falu neve a Jov személynévből és a les (szláv erdő) szavak összetételéből keletkezett. Nos, mi is itt fejeztük be a mai túránkat.

Még záró etűdként egy kisebb kitérőt téve Bódvarákóra mentünk, ahol ki-ki az általa választott menüvel csillapította étvágyát, szomját, hogy aztán jóllakva, elnehezülve, már teljes sötétségben térjünk haza...

(Forrás: mapy.cz)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: