Wilkowski utazásai

Wilkowski utazásai

A csonka haza legmagasabb oltára

2022. március 22. - Csellengő Wilkowski

A bércek mérkőzése Árpád idején indult. Volt a messzi északon egy hely, ahol a gránitba a jég vájta cirkuszvölgyek felett magasodott, akárcsak egy áldozati oltár a Gerlachfalvi-csúcs. A Kárpát-medence királya. A hazai turistaság bölcsője, a cipszerek és a szlovákok is előszeretettel koptatták ösvényeit, bányásztak, legeltettek, erdőket irtottak. Ugyanígy az akkor még velünk szomszédos lengyelek. A cipszerek Késmárk irányából néztek rá áhitattal, míg a tót atyafiak délebbről inkább, attól nyugatra pedig a Krivánt (Kriváň) kiáltották ki nemzeti hegyüknek. 
Az ezredévnyi építést a XX. század temette maga alá. Kicsi időre a Pozsálló (1938-1940), majd a Horthy Miklós-csúcs (Nagy Pietrosz) lett a legmagasabb csúcs (1940-1944).

Az erdészeti területként használt Mátra ekkor került előtérbe, mivel az országvesztés kihúzta a turistamozgalmak lába alól is a talajt. Hirtelen a mai csonka ország területén, sokkos állapotban ért minket az izmusok, ún. forradalmak ,,vívmánya", amit egy konszolidációs időszak követett. Levegőhöz jutva szökkent szárba ismét a hegyek iránt táplált belföldi kíváncsiság csillapítása. Így került a fókuszba ez a viszonylag kicsi, de a Kékes-tető miatt mértanilag legmagasabb magaslat. A benne rejlő erőt a  gyógyszállók és szanatóriumok, üdülőtelepek tanúsítják, nem beszélve az ide ellátogató sok-sok ezer pihenni vágyóról.

Régóta karcolgatta a tudatomat egy fel-felbukkanó barna alapú, nevezetességet jelölő közúti tábla. Az autópályán közlekedve mindig figyelmes lettem rá, hogy Feldebrőt egy templommal azonosítják. Mint megnézendő nevezetességet, csupán elszórt információkat olvastam az épületről, ezért  mivel 11 órától be lehetett menni, nem voltunk restek, szinte azonnal ott voltunk még a látogatási idő kezdete előtt. A plébániáról indulva idegenvezetőnk már az ottani kiállításban elmagyarázta nekünk, hogy Árpád-kori hitéleti bástyával van dolgunk, de azok között is egy igazi térbeli skanzen benyomását keltette. Egy összegzésként állt ott egy szokványos falu közepén mint egy millenium tanúságtevője, hogy hazánk már minimum ennyi ideje keresztény állam. Az egykor kőkerítéssel övezett templom szűk sugarában egy cinterem volt, amelynek egykori ,,lakóit" exhumálták. A nekropolisz így csupán említés szintjén, régészeti érdekességként létezik a történelmi köztudatban. Viszont az egykori bizánci alapfalak, oszlopfők és boltívek az épület külső oldalán is megfigyelhetőek, benn pedig további oszlopfők, a külső falon látható vasalatok nem mai ötletek, hanem a XVIII. század derekán, 1785-ben keresztvasakkal erősítették meg a falakat, mert külső irányba kezdtek dőlni. Így a mai napig egy működő létesítményt teremtettek meg, az évszázadok klerikális skanzenjét. A belső tér szintén őrzi a leírtakat, sőt, az altemplom maga a görög kort konzerválta. Eredeti oszlopok,korinthoszi díszoszlop, ami már  olyan magas volt akkoriban, hogy beásták. A legmélyebb pont maga Aba Sámuel egykori nyughelye, ahová a hívek beláthattak a templom királylépcsőjén lesétálva, amit rekonstruáltak, így mi is. 
Nagy bánatomra az altemplomban nem lehetett fényképezni. Természetesen vaku nélkül kell, mert a hozzáértők szerint a fényhatások sokasága rongálhatja a műalkotások felületét. Freskók nélkül is pont elég izgalmas fotótéma lett volna az a tér, de a freskók döbbenetetes tanúi az évszázadoknak. Érseki engedéllyel lehet csak. Kár, de nagy sóhajjal tudomásul vettem. 

Egy szekérderéknyi adattal, látvánnyal folytattuk utunkat. Kanyargós erdei szakaszokat kisebb-nagyobb falvak váltottak. A Kál-Kápolna-Kisterenye-vasútvonalonvonalon 2007-ben megszűnt a személyszállítás, de a sínkorona fénylik, amire a recski állomáson sorakozó tehervagonok jó jelként álldogáltak. Nem mindent kamionra pakolnak, aminek áldatlan hatásairól már Mátranovák esetében értekeztem.
Így érkeztünk meg a Parádfürdő alatt, a Mátra irányában elterülő Visszhang-rétre. Itt támasztottuk le a szekeret és indultunk el az Ilona-völgyi-vízeséshez. Festői fasorok között, aszfaltozott úton haladtunk előre. A burkolat fokozatosan kopott el, lett olyan, mint egy római hadi út, majd egy átlag turistaút, ami az Ilona-patak mentén, azon át-áthaladva értük el a végső célunkat. A két kilométerre kivetített 120 méteres szintemelkedés első látásra tűnt erősnek, hiszen ez bő 40 emeletet takar, de laza séta volt, így egy-két kisebb kaptatót leszámítva bárki megközelítheti, nem igényel erőfeszítést. Ami fontos, hogy filgyelni kell a lábunk elé, mert a megcsúszás előfordulhat, ezért csak óvatosan!
A neten talált képek bővebb vízhozamról árulkodtak, ezért útközben reménykedtem, hogy nem lesz olyan csaalódás, mint az Áji-völgyben fogadott anno, amikor éppen, hogy némi víz csordogált le az amúgy egy kisebb Plitvicének is beillő vízeséskomplexumban. Megkönnyebbülve láttuk, hogy azért van alázúduló víz. Ha nem is eget rengető mennyiségben, de akad, ami megnyugtató volt. Az utóbbi hetek tavasziasodó idejének dacára jeges volt a sziklaperem, morózus mikroklímát szállítva az alatta elterülő katlanba. Ez a mostani Magyarország legnagyobb esésű természetes zuhataga, a maga 10 méterével. Mesterségesen a Lillafüreden elterelt Szinva produkál nagyobb magasságot. 
Így is impozáns volt, hogy az aszályos idő miatt folydogált. Az általa táplált patak az avarba veszett, mintha búvópatak lenne, hogy később folytassa a felszín feletti útját. Nincs összehasonlítási alapom, mert először jártam ott, de biztos vannak másoknak olyan emlékei, amikor bővebb hozamot produkált. Jelenleg a szárazság olyan volumenű, hogy a kijelölt helyeken is tilos tüzet gyújtani. Ez március elején nagyon komoly, amikor a hónak kellene elolvadnia, hogy szépen lassan a lucsok átadja a helyét a virágoknak, zsenge rügyekben állhatnak a fák, madárfütty-tyel lehessen meghinteni a vitalitást. 
Most vízhiány van. Az erdőjárók látják, a fák szenvednek tőle, amik a mélyebb rétegekből pótolják a folyadékot, míg a kisebb cserjéknek már gondot okozhat mindez. Vajon mi lesz ebből? Ki tudja...

A nézelődés után visszaindultunk a kocsihoz. Innen az utunkat a Kékesre vettük. Ha már itt járunk, akkor nézzük meg, hogy miújság van a legmagasabb ponton, aminek a tetején lévő tévétorony már fegyelmező  hülykujjként jelzi a környéken sok-sok kilométerre járónak, hogy kiemelkedik, uralja a látképet. Meglepő módon északról magasabbnak tűnik, amit a múltkori, mátranováki kirándulásunkkor is tapasztaltunk. Délről sokkal szelidebb, kevésbé uralkodó, mint a már említett Magas-Tátra, ami Poprád felől is fenyegetően tornyosul a völgy felé. 
Az út minősége kiváló volt. Igazi élvezet volt a kanyarokat venni, az emelkedőn kapcsolgatni a fokozatokat, igazából a vezetésre koncentrálni. Bár nem vagyok autórajongó, de ezek a terepek mindig örömmel töltenek el, némi adrenalinnal is, de csak a józan megfontoltság keretein belül.
Mátraházáról egy éles balkanyarral pár kilométernyi szakasz után álltunk meg nem messze a toronytól. Le sem tudom tagadni, hogy az emlékek szökőárként rohantak meg. Annak idején Anyukám barátnőjével, az én Pótanyámmal karöltve boldog pillanatokat éltünk itt meg. Bár akkor vézna, gyenge fizikumú voltam, de azért a hely magával ragadott. Elültetett bennem valamit. Megszálltunk a szanatóriumban is, a levegő tisztasága ugyanezt idézte fel bennem. Szép kilátópontok, sípályák ugyan vannak, de szűkös volt mindez, amikor megannyi irányba lehett volna onnan tovasétálni, hogy  Disznó-kőre, esetleg a Sas-kőre ki lehessen menni. Csábító gondolat, nosztalgikus érzések, a jelen öröme. Dolgok, amik voltak, elmúltak, újak, amiknek örülni lehet. Mindig egy-egy számvetés az ilyen pont, ahol néma bölcsességbe burkolózik a szótlan közhely: múlik az idő...
Nem volt sok turista. Nem volt tömeg, mint némelyik hosszabb hétvégén, amikor ellepik a területet a kíváncsiskodók. A sípálya havas tömege úgy árválkodott a napfényben, mint egy abrosz, amin az ételmaradék ott van és mindenki tudja, hogy leszedik, mert pecsétes vásznát ki kell tisztítani. 

Mélyez szippantottunk a hörgőket karcoló, tiszta levegőből, balkéz felé egy óvatost pillantást vetettem a ,,szani"-ra és elindultunk haza. Az emlékmozi nem szűnt meg, mert  földalatti barlangként kincseket rejt, miközben ezeket a sorokat írom. Útközben Sástó, Abasár is lehetőségként villant fel, hogy álljunk meg, nézzük meg. A Párom szemébe nézte, szóra nyitottam volna a számat, de elakadt a mondat. Most még nem, mert máskorra is hagyni kell...


Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!


Farkas Csaba Tamás

 

Képek:



 

Itt is eléred a képeimet:


vagy felveheted velem a kapcsolatot a csabatamasfarkas@gmail.com címen.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://csellengowilkowski.blog.hu/api/trackback/id/tr4717786226

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

cila03 2022.03.29. 12:17:49

Remek, érzékletes, magával sodró leírás. Mintha az olvasó is Veled, Melletted lépkedne.
süti beállítások módosítása