Más címet keresve sem találhattam volna ennek a napnak, amikor Óhutától délre egy erdei sétát tettünk, aminek a hangulata a meg nem valósultságot tükrözte. Az emberi hatás itt is tetten érhető volt, de az érzeten mit sem változtatott, hiszen egyfajta ellobbanást idézett, amely a harmónia középszerének pályájára helyezte a tudatot. Hogy miért a zendo? Azért, mert a zen szó az indiai dhjána, a kínai csang és a koreai szong útján vert gyökeret a japán nyelvben, amit nehéz egzakt, európai jelentéssel felruházni, de az elmélyülés talán a legjobb rá. A do utat jelent, így a ,,zen útját" takarhatja, de szóösszetételként a zen buddhista szerdezetesek meditációs helységeként szolgál.

Maga Óhuta mélyen, a Zemplén szívében helyezkedik el. A három huta vagy Háromhuta részeként anno Rákóczi Ferenc telepített ide lengyel üvegműveseket, akik az idők során inkább elszlovákosodtak. Ezért is alkotják nagyjából a helyi lakosság tizedét a mai napig szlovákok. A helyi lakosság így üvegfúvással, erdőirtással foglalkozott. Az utóbbi annyira elharapódzott, hogy a Tolcsva-patak mentén még kisvasutat is építettek, hogy a faanyagot elszállítsák. 
Azóta már mindkét iparág a kisvasúttal együtt a múlté. Nem lett turisztikai célokat szolgáló vicinális, mint a Rostalló és Pálháza között közlekedő társa; bontás lett a jussa. 
Közúton, dél felől érkeztünk, a 3716-os számú főúton, ami meglepően jó minőségű volt, de egy nagyobb kanyar után már sokkal kevésbé, így hozta azt a sztereotípiát, hogy mellékút, ezért tele van kátyúval. Innen mág nem volt sok hátra, de azért kerülgetni kellett a bombatölcséreket.

Viszont hamarosan megérkeztünk a községházához, ahol leparkolva és átöltözve folytattuk a megkezdett utunkat, immáron gyalogosan. A  jelzést követve haladtunk felfelé, toronyiránt a Rókás-tető irányába. Nem volt kifejezetten vádlikímélő, de szerencsére a Kis- és Nagy-Gmböc-kőnél azért kifújtuk magunkat és indultunk is tovább a Gögeteg-sétányig, ahol egy kis szusszanást követően értünk el a Babuka-tóhoz, amit az Emőke-forrás táplál. A kék víz, a havas, lombos talajjal és a környező örökzöldekkel annyira üdítő látványt jelentett, hogy érdemes volt egy kicsit itt elidőzzünk, megcsodálni ezt a kis tüneményt. Már-már tátrai atmoszférát véltünk itt felfedezni, annyira megkapó volt, nem is átallottunk sok-sok felvételt készíteni róla. Na és persze magunkról is! :) 

Ugyanott, nem messze egy tisztás lankásodó szegletében a Nagy-Magyarország emlékhely egy kettős kereszttel kínált újabb látnivalót. Egy vaskos pad és jó pár magyar zászlós szalaggal ékesített kettőskereszt és fa árnyéka adott egy kis hűsölési lehetőséget. Csak adott volna, ha nyár lett volna, de napfénnyel aznap egy per sem sok, annyi időre sem találkoztunk. Viszont a kövekből kipakolt, kissé elnagyolt egykori határvonal, bár tudjuk, hogy nem visszacsinálható, nincs olyan magyar szív, amelyik ne dobbanna a gondolatra, hogy mi lenne, ha... 

Ilyen gondolatok közepette ettünk némi szendvicset és folytattuk a megkezdett utat, némi emelkedés után, egy kényelmes erdészeti csapáson. Meg-megálltunk egy-egy mikromomentumot lencsevégre kapni. Egy vízbe fagyott levél, egy, a fatörzsön érdekes mintázat közepén elhelyezkedő kisebb gombacsoport, ha figyelmesen járunk-kelünk, felkelti az érdeklődést. Ezen a nyugodt, majdcsak egyenes szakaszon túl egy ereszkedés következett. Igaz, kerestük, de sehol sem találtuk a jelzést és egy ágas-bogas, zegzugos, nehezebben járható etap után figyeltünk fel a  jelzésre egy kövön. Ez valószínűleg a Kocka-kő volt. Ezután már hol a  , hol a  felfestéseit láttuk, de legalább tudtuk, hogy az irány jó és hamarosan Óhutától nyugatra kötünk ki. A turistaút innentől kezdve már sokkal könnyebben abszolválhatóvá szelidült. Elhaladtunk a Nagy-kő-rét mentén, illetve egy tanya mellett, ahol több helyen hirdették a feliratok, hogy tilos a belépés. Ezzel mi sem kacérkodtunk.

Lefelé haladtunkban a Mély-patak és egy másik kisebb vízfolyás találkozásánál időztünk még. Megkapó pillanatfelvételeket készítettünk és elnézve ezt a kis torkolatot, eszembe jutott az alsó tagozatos környezetismereti óra, amikor tanultuk, hogy van a forrás, az ér, a csermely, a patak, a folyó és a folyam. Előbb-utóbb mindegyik sorsa az, hogy egy tengerben vagy óceánban végzi. Számomra a csermely szó kimondva mindig valami simogató, kellemes, elmagyarázhatatlanul szép és idilli dolgot jelölt. Valószínűleg itt álltam az illusztrációja előtt és melegség töltötte el a szívem.
Sosem lépünk kétszer ugyanabba a folyóba. Ezt Hérakleitosz mondta, ami az európai filozófia rímelése a távol-keleti buddhista elgondolásokra. A változás örök, ezért most átkelve egy vízfolyáson, öt perc múlva már nem ugyanaz. Elég egy sodort gally helyzetébe gondolni, ami már pár pillanat eltelte után nincs előttünk. Már nem ugyanaz. Visszatértünk pár hónappal később és a havas, latyakos patakpart már rügyező bokroktól van övezve. A természet nélkülünk is körforgást végez. 

Eseménytelen volt az előttünk álló szakasz, bár a Mély-patakon átkeltünk kétszer is, hol ugorva, hol egy fahídon, de azért a jeges vízben nem szívesen mártóztunk volna meg. Emberekkel itt találkoztunk közvetetten, hiszen egy karácsonyfa farm volt tőlünk balkéz felé. Láncfűrésszel vágták ki azt a példányt, aki majd pár hétig az otthon melegét élvezhette holtában, majd dicstelenül, kiszáradva komposztként végzi. Ilyenkor mindig megfogadom, hogy ha lehetőségünk lesz rá, nekünk egy élő fánk lesz, amit évente díszítünk fel. Neki nem ilyen szomorú vége lesz. Addig sajnos mi sem leszünk kivételek, hiszen évente egy-egy ilyen nevelt örökzöldet befogadunk...

Hamarosan a már említett főútra érkeztünk, ahonnan a hópaplanban szendergő Óhután haladtunk keresztül. Minimális mozgás volt, csupán két helybélivel futottunk össze. Hol füstölögtek a kéméyek, hol kutyák ugattak, míg másutt a nyaralóként funkcionáló házak várták a városi tulajdonosok érkeztét. 

Az alapvető elemre visszatérve, pár japán fogalommal zárnám eme szösszenetet. A mi kolostor szavunk japánul szóin (僧院), ami nem puszta megnevezés, hanem tartalmilag attól mélyebb, hiszen olyan erdőt takar, amelyben különféle fák élnek. Ez igaz ránk is, hiszen, amikor a sinrin-jokut, az erdőfürdőzést gyakoroljuk, hogy kilépve az emberi hangzavarból feltöltődjünk, akkor sokan érkezünk, sok helyről és sokfélék vagyunk. A szóin keretén belül is megannyi életutat bejárt novícius él egy fedél alatt. Ha pedig az erdők birodalmába lépünk, akkor azt tesszük a pusztító és önző haszon reményében, a lelki táplálékot kinyerve, esetleg fát ültetve, életet adva...

Távolság: 4,6 km.
Szintemelkedés: 189 m.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: