Wilkowski utazásai

Wilkowski utazásai

Vulkanikus oltalom

- Ivanov vrch -

2022. január 18. - Csellengő Wilkowski

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Eperjes-Tokaji-hegység. A sokáig oszthatatlannak vélt Magyarország egyik homlokránca volt az északkeleti fertályán a nagy Kárpát-medencének. Kereskedelmi utak szegélyezték, só- és ércbányák, üveghuták, ruszin, szlovák és magyar falvak bújtak meg alatta vagy a völgyekbe ékelődve. Hullámzott a zsidók és németek demográfiája ezen a vidéken. Pusztította török, szabadságharc, tozsalkodása a nemes atyafiaknak, dúlta a labanc, azt verte vissza a kuruc, a magyar. Bort izzadt a vulkanikus bőre, döntötte a fáját a kérges parasztkéz. Élte a századait békében, a fennebb említett megpróbáltatások szuronyaitól űzve időnként.
 
Aztán jött a XX. század, az izmusok  kora, a Trianon, a vészek, majd a nihilizmus kapitalizmusa. Tenyerek éle vágott a térképasztalra, amikor a Nagy-Milicnél láthatatlan gátat vetett az egységnek. A délebbi része a Zempléni-hegység lett, attól északra a Szalánci-hegység (Slanské vrchy). A Tátra veszteségének lokális ópiumává szelidült a Zemplén, de az északi párja, mint egy sziámi iker, aki elvesztette az atyai kegyet, ténfereg azóta is. Kevesek fogadják örökbe, mert annak ősapja előtt vetik le kalapjukat, amikor a Magas-Tátra vonulatait tisztelik meg. 

Az ősapa szakkálzatához képest még kiskorú és az arcát itt-ott töri meg egy-egy kiserkenő sziklakitüremkedés, mert kisebb középhegység ez. Ruszinjai is a lengyel végek felé apadtak, mert a Varannói járásban már a községekben 1-10% között van az arányuk, a zsidó és német kisebbség elenyészett, beolvadt. A magyar Varannóban volt tetemesebben jelen, ahol 1910-ben még többségben voltak, de mára már a mérések kvantumját súrolják. Impériumváltás volt, így költözés, asszimiiliáció várt az itteniekre. Ugyanúgy, ahogy a Zemplén vármegye járási székhelyei, Tőketerebes, Nagymihály, Homonna. Ott is csak a turista formál magyar szavakat. 

Erre a kies vidékre vezetett az utunk. Az utazók messze elkerülik, ahogy már az említve volt, de Varannó felett mi letámasztottuk a harci szekeret és kilencedmagunkkal bevettük magunkat az erdőbe Ércfalva (Rudlov) mellett. Néhány helyi lakost, pár cicát és kutyát leszámítva téli álmát aludta a vidék. A hólepel szikrázott a napsugarak kereszttüzében, így a sűrű erdőben is világos volt, mert annyira beragyogott mindent a felüdítő téli fénypászma mennyisége. Fényköntösét egy kisebbb homálynak adta át az erdő. Patak kísérte utunkat, ahol a jegesedés eresztette volna bele könyörtelen fonalait a víztömegbe, de a kérlelhetetlen csermely nem adta meg magát. Az erdei pihenő vajon nyáron szalonnasütéseknek és vidám estéknek ad-e otthont? Merült fel bennünk a kérdés, mert bár gondozott épületeknek és filagóriáknak hatottak, most szemét behunyva hunyorgott az erdészház is.

Innen felfelé vezetett az ösvény, ahol egy nagyobb tisztás engedett panorámát, hogy belássuk a körülöttünk lévő hegyeket. Találgattunk is, hogy vajon Kárpátaljára ellátunk-e, hogy a távolba vesző homályos bércek vajon már  ruszinok-e. Jó kérdés volt, mert a modern technika, az applikáció is remegve ugrált jobbra-balra, amikor a Motrogon vagy a Vihorlát-csúcsról volt szó. Innentől végig emelkedett az utunk, míg el nem értük a fűrészes Ivanov-csúcsot. Tulajdonképpen nem is egy rendes kúpról van szó, hanem egy hosszanti irányban elnyúló suiklás taréjról, ami pengeként emelkedik ki a tájból. Végigmentünk rajta, hogy a hivatalos pontnál harapjunk pár falatot. A merengés, a lenyugvás és a gyönyörködés ideje. 

Ugyan nem tartott sokáig, de innen már szinte folyamatosan lefelé ereszkedtünk. Szépen, komótosan, erdészeti úton haladva. Útközben egy, a korábbihoz kísértetiesen hasonló épülethez érkeztünk, ami szintén a társához hasonlóan kihalt volt. Már-már félhomályban értük el a Fekete-sziklák (Čierna skala) érdekes képződményét. Akár egy Noé bárkája, úgy emelkedik ki az erdő lejtős síkjából. A Zamutovské skaly (Opálhegyi-sziklák) tömbjében van benne, de attól külön meg van különböztetve. 

A Felvidék annyi mesés látnivalóban bővelkedik, hogy ez a pont nem kap akkora figyelmet valószínűleg, mint amekkorát kapna, ha történetesen a mostani Magyarországon lenne. Szlovákiában egy félreeső túraútvonal nagyobb látványosságaként funkcionál, míg abban az esetben, ha ez magyar területet ékesítene, akkor biztos sok turistakönyve megemlékezne róla, ajánlaná. Így a sziklamászás szerelmeseinek érdekes, jelen esetben pedig nekünk volt. Érdekes volt a letörés oldalán lecsorgó fagyott vízfüggönyök pillanattá merevedett látványa. 

Kis időzés és kaptatás után autentikus téli erdei úton folyattuk a barangolásunkat. A csend olyan jól eső érzése burkolta lépteinket. Némi hóropogás hallatszott, mert a gondolatainkba merülve tettük meg a lépéseinket. Szélcsend, nyugalom. Bár érdemes megjegyezni, hogy a lelki béke kifejezésünk találó, a magyar  nyelv az angoltól toronymagasan szebb és kifejezőbb, de a peace of mind számomra roppant találó, amikor az elme békéjéről teszünk említést. A mindennapi szellemi nyomasztástól ideiglenesen ez tud feloldozni. Vannak napok, amikor nem az egzisztenciális zsarolás  mocsarában gázolunk, hanem kilépve a valódi fényre: élünk...