Most akkor jöjjön valami teljesen más, ami eddig volt. Ezekhez a sorokhoz nem kellett egy centit sem utazzak, elég volt, hogy sikerült megszerezzek egy kötetet, de mégis egy utazás volt a javából. Az irodalom olyan számomra, mint a narkósoknak az adagjuk. Legyen meg a betevő és elbódulok, a lelkem megnyugszik. Beadom a porciót és megindul a delíriumos hullámvasút. Megesik, hogy belefogok egy kötetbe, aztán leteszem, mert elvonja valami más a figyelmemet vagy egész egyszerűen nem köt let. Na, ez most nem így volt!
Kezdem az elején. Lódítottam. Igen, sajnos ez az igazság. Ahhoz, hogy ez a poszt megszülessen, el kellett utazzak egy napra a Széplesre. A hosszú séta és az esőben mégsem azt jelentette, hogy egy árva szót sem szóltunk egymáshoz. Erre az ékes bizonyíték ez a bejegyzés, ugyanis az egyik túratársam, Erika ajánlott egy könyvet, mert tudja, hogy ez a koktél, amit a könyv takar, biztosan be fog jönni. Jozef Karikától a Hasadék, ami a Tribecsben játszódik.
Ezt elsüllyesztettem azon információk közé, aminek otthon utána fogok nézni. Ezért is mantráztam hazafelé menet, hogy rákeresek, rákeresek, rákeresek. Még útközben rágugliztam a kötetre. Fontos, hogy első benyomást szerezzek valamiről, illetve valakiről. Olyan ez, mint a párkapcsolat, hiszen a kémiának működnie kell. Ha az nincs, akkor barátként üti meg az ellenkező nem a legmagasabb szintet. Ez pedig a külalaknál indul. Sokat mondják, hogy a külső nem számít. Ez baromság! A külső megfog, a belső megtart.
Ugyanígy voltam a párválasztásnál is, de a könyvekkel is ez a helyzet. Ha a borító valami jellegtelen, minimalista, a színösszeállításban is valami balfékre bízott produktum, akkor nem kelti fel a figyelmemet. Oda valami beton keménységű ajánlás vagy tartalom kell, hogy a kezembe vegyem.
Viszont itt szerencsére szó sem volt, mert a miliő, ami a fedelen szerepelt, már önmagában becélozta a tudatalattimat: őszies, borús táj, varjakkal, alul pedig egy elhagyatott ház, amiből szerte a Kárpát-medencében már megszámlálhatatlanul sokat láttam.
Ez már igen! ,,Misztikus thriller", hirdette a lábszövegben lévő felirat.
Otthon már a szerzőnek is utánanéztem. Jozef Karika, 43 éves, született Rózsahegyen. Az életkora ellenére lehet mondani, hogy született író, egy prózabajnok, aki nem rest kiállni évente egy-egy kötettel. Hiszek abban, hogy a fiatal, ambíciózus lelkek tudnak igazán maradandót alkotni. Előrukkolnak valami olyasmivel, ami tudatrobbantó hatást fejt ki. Ez nem csak az irodalomra igaz. Vannak, akik idősebben állnak be a sorba, mint Szomolai Tibor, aki a Felvidéki saga vagy A klán szerzője. Két meglehetősen elütő műfaj, mivel az előbbi egy családregény, az utóbbi pedig a dunaszerdahelyi maffiát dolgozza fel. A Felvidéki saga egy szívhez szóló történet, ahol Alsószeli két családjának históriáját beszéli el a 48-as szabadságharctól napjainkig, mindezt úgy, hogy abszolút részese az olvasó a történéseknek. Már-már könnyfakasztóan közel hozza a karaktereket. Ezzel szemben A klán maga a rideg, brutális valóság a 90-es évekből. Kitűnő író ő is!
Na, de a könyv megszerzését követően olvasni kezdtem. Azt vártam, hogy valami fantasy kalandergényt tartok a kezemben, de ki kellett ábránduljak. Ez egy hatalmas és döbbenetes pozitívum volt számomra, hogy gyakorlatilag megrendelésre készült a könyv. Olyan tollbamondás, mint amit Valerij Karisev vetett papírra. Alekszandr Szolonyik egy athéni szállodában mondta el az élettörténetét. Igor M. (a továbbiakban csak Igor) diktafonra rögzítve regélte el annak a kalandnak a vázát, ami a könyv alapjául szolgált. Az író ezt rendszerezte, lábjegyzetben kiegészítette, összefésülte, itt-ott hely- és személyneveket változtatott meg, hogy ne legyen jogi bántódása, pár szakaszban a saját megjegyzésével látta el.
Egyes szám első személyben íródott, így tényleg olyan, mintha Igor mesélte volna el az életét. Ő egy mérnöki végzettségű diplomás fiatalember, aki nem talál Zsolnán állást és kénytelen alkalmi munkákból fenntartani magát. A nehézségeiről is mesél, illetve arról, hogy a blogírásban találja meg a számítását. Utal rá, hogy mennyire szerencsétlennek érzi magát, hogy nem az értelmi színvonalának megfelelő pozíciót tölt be.
Valljuk be őszintén, hogy sokan annyira együtt tudunk érezni a főhőssel, hogy az fájdalmas... Sokan vannak, akik a tehetségüket mindenféle szellemi süllyesztőben pazarolják el, mellette találva valamilyen sikerélményt, aminek köze sincs a fő profilhoz, amiért a fizetését kapja. Nem hiába űzik mániákusan azt, amiből elismerést tudnak kicsikarni az élettől...
Egy építkezésre közvetítik ki, ahol más egykori hallgatóval végzik a kétkezi munkát. Bontás, tatarozás folyik egy szecessziós villában, aminek a múltjára fény derül, ugyanis egy elmegyógyintézetről van szó. Itt mégis van egy széf, amiben talál valamit. Ez pár jelentéktelen kacat ahhoz képest, amire számított. Először le is lombozódik, de később csak veszi a fáradtságot, hogy elolvassa. Ugyan ékszerekre, készpénzre, aranyra utazott, hogy a párját, Miát meglephesse, de beleássa magát a témába, ugyanis egy elmekórtani feljegyzésre bukkan, amit egy bizonyos Walter Fischerrel folytattak az intézet falain belül a második világháború előestéjén. Megdöbbentően leromlott állapotban került a ház falai közé, amit nyilvánvalóan egy olyan esemény váltott ki, ami patologikusan traumatizálta.
Igor arra vetemedik, hogy betör az épületbe, mivel fél, hogy a széfet a többi bútorral egyetemben elszállítják, így az ott lévő hanglemezeket is, ami valószínűleg a páciens hangját is tartalmazza. Ezt egy szombat este kalandos úton meg is szerzi, majd otthonában a hifi berendezésén meg is szólaltatja, ami önmagában is hátborzongató, hogy 75 év távlatából beszél hozzá egy orvos, dr. Grachula és az elmeháborodott Walter Fischer. Ezekkel az információkkal önállóan nem tud sokat kezdeni, aztán az internet keresőmotorjába begépeli a nevét másnap délelőtt és információk özöne zúdul rá. 1939 februárjában tűnt el, amikor a simonyi Bat'a Cipőgyárból útnak indult, hogy a Tribecsben túrázzon egyet, majd csak májusban került elő Aranyosmarót mellett, ahol karcolásnyomok voltak a végtagjain, az arca össze volt égve.
Innen kiindulva elkezdte felgöngyölíteni az eltűntek listáját, ami majdnem egy tucatnyira rúgott az eltelt közel 100 évben. Sok anyagot is talált a világhálón, amit a blogjában fel is használt. Erre levelek garmadája érkezett, de volt két kiemelkedő alak, akivel fel is vette a kapcsolatot, majd el is hívta őket Zsolnára. Ott megismerte mindkettejüket. Bár a szimpátia leghalványabb jele sem alakult ki közöttük, mégis megbeszélték, hogy tesznek egy próbát a Tribeccsel. Először novemberben mentek el, majd egy többnapos decemberi kirándulásra vállalkoztak.
Andrej Bežanský és Dávid Kerčel két olyan karakter, akik széttartóbbak sem a külső megjelenésükben, sem a világlátásukban nem különbözhetnének jobban.
Bizonyítékot kerestek és meg is kapták. Legyen ennyi elég. Ha igazi borzongásra adod a fejed, Kedves Olvasóm, akkor ne habozz, mert ez részben a miénk. Hogy miért? A válaszom az, hogy a Tribecs itt van a szomszédban. nem valami kiejthetetlen nevű amerikai dráma közepébe csöppensz, hanem egy olyan helyre, ami 1000 évig a miénk volt, ezért érzelmileg könnyebb közel kerülni hozzá. Ráadásul több szlovákkal találkoztunk, mint amerikaival, a történelmünk is sokban közös, a helyekben pedig a magyarság kézlenyomata ott van.
Laza, szlenggel sűrűn teletűzdelt szövegstílussal bír az irodalom. Szókimondó, de a jó ízlés kortárs határain belül. Nincs benne alpáriság, horror, de az, hogy a lapok elé szögez, azt garantálom!
Aki szereti a természetet, sokat túrázik, annak is ajánlom. Jómagam is azért találtam lebilincselőnek, mert a Tribecs egy kicsi csücskében megfordultam, a Zobor alatt. Rejtély, valóságtorzulás, misztikum és élethű félelem.
Kellemes olvasást kívánok!
