Namaszte! Már áprilisban is az Arrakis perzselő dűnéit idéző időjárás fogadott minket a Zemplén nyugati lejtőin, akárcsak a Cserehát múlkori szakaszán. Ami most következett, arra a mi, genetikailag az évezredek során boronált szervezetünk nem tudott felkészülni. Voltak forró évek, hidegek is - elég csak a befagyott Temzére gondolni -, de ezt valahogy meg kell szokni, mivel a klimatológusok erről regélnek, hogy bizony ez ilyen vagy még ilyenebb lesz. Igaz, hogy vannak a klímarettegők vagy klímahisztisek jelzőivel illetett aktivisták, akik bár nemes célért küzdenek, de a hogyanja más lapra tartozik... 

Europa este sub cupolă de foc, azaz szabad fordításban Európa tűzkupola alatt van. A román híradások ekként adták hírül, hogy a Balkán-félszigeten nagy bajok vannak, de kontinensszerte aggasztó a helyzet. Ez nem volt túl jó ómen a Király-hágó keleti lankáján, de mi eltökélten haladtunk az egykori Aranyosszéktől nyugatra elhelyezkedő Torockószentgyörgyre (Colțești). (Aranyosszékről itt.) Bár maga a közigazgatási egység az 1876-os vármegyerendezéssel a múlté, a XX. század viharai, demográfiai átalakulásai a tönk szélére sodorták a vidék magyarságát, mégis két falu Torockó (Rimetea) és Torockószentgyörgy etnikai reliktumként bástyát alkotnak a román tengerben. A Mócföldtől (Țara Moților) keletre, a Székelykő (Piatra Secuiului) és a Kőközi-szoros (Cheile Vălișoarei) által abroncsba fogott mikrotájegység két, abszolút magyar többségű falva, megszakítva Torockógyertyános (Vălișoara) és Bedellő (Izvoarele) románságával, de azoktól északabbra.

Maga Torockószentgyörgy délebbre van a községközponttól, Torockótól. Mindkettejük különlegessége még, hogy unitárius hívők alkotják a lakosság derekát, ami Erdélyben is egyedülálló. A falu híres szülötte többek között Brassai Sámuel, akinek emlékét tábla és a szülőháza is őrzi. 

Átöltözve, nekiveselkedtünk a napi tervnek, így a vár felé vettük az irányt. A Bákó utca ,  és  jelzésein kaptattunk, ahol díszes porták és elhagyott, opálos tekintetű ablakaival az utcára búslakodó házak között vezetett utunk. Az árnyékban hűsölő öregurakkal váltottunk néhány szót, miközben egy fiatal férfi a traktorjával került ki minket. Falusi hangulat, ami nálunk is kiveszőben van, de jó ezt látni, hogy van még! Lassan el-elmaradoztak az épületek, hogy a kékek hármassága után a dualitásra adjuk a fejünket, így a  és  jelzésen a vár irányába kanyarodjunk. Kaszálók alkották a mezsgyét, bálák pöffeszkedtek a vár alatti meredélyben. Még Szentgyörgyön csak-csak leltünk némi árnyékra, de kiérve onnan már perzselt a nap, a hőhullánok korbácsokként kezdték ki mindenki szervezetét.

Némi kaptató után jutottunk fel a bús düledékek közé. Nehéz megállapítani, hogy romlott-e az állapota a romoknak, mert ilyennek őriztem az emlékeimben, de tízévnyi távlatból más volt most, mivel akkor decemberben látogattuk meg, de most a vastag kőfalak idillien hűsek voltak a tomboló pokolhoz képest. El is időztünk, míg a panorámában gyönyörködtünk. Az öregtorony 1253 és 1274 között épült, köré a falszakaszok később. 1514-ben a keresztesek égették fel, majd 1704-ben Tiege csapatai foglalták el és robbantották fel. Ezt nálam sokkalta szakavatottabban és ügyesebben egy másik olda szerzője itt foglalta össze.

A romokat magunk mögött hagyva egy erdőn keresztül haladtunk tovább, majd almafák integettek nekünk. A gyümölcsük olyannyira savanyú volt, hogy csókra húzta az ember száját. Még kicsik, de a citromhoz képest is erősebb ízvilággal bírtak. A Havas-patak (Pârâul Muntelui) csörgedezett a lábunk alatt, majd balra fordulva a rövid, jelzetlen szakasz után a  tért vissza, ahonnan erdős, hűsebb úton baktatttunk tovább. Az emelkedő nem volt vészes, viszont izzasztó napunk volt, így a verejtékezés is jobban kínzott. Szerencsére egy kedves túratársamtól kaptam egy kendőt, így azt a csermelybe mártva már sokkal enyhébb volt a helyzet. 

Sűrű lombkoronák által zárt boltívek alatt lépdeltünk, az Ordas-kőtől (Ardașcheia) délre, a Kis-Almás-erdőtől (Pădurea Merilor Mici) északra, rövid ideig a  és a  románcát élvezve, eseménytelenül. Egy északi irányú fordulatot követően  talaja már iszamós, saras lett, néhol már-már cuppogóssá vált. Innentől kezdve a szintvonalak is sűrűbben ráncolódtak a térképen, hogy a   és a  elhozzák az igazi combos szakaszt. Innentől a csúcsig folyamatosan emelkedett. Igaz, hogy a dandárja fák között vitt és szerencsére itt volt a legderekasabb, de utána a cserjés, avaros, már-már laposnak tetsző szakasz szinte könnyűnek tűnt, de a tűző nap, a magas páratartalom vámpírként szívta az erőnket. A csúcsra a  vitt minket, ahol egy tábla és pár koponya jelezte a célt.

A kilátás remek volt, igaz, hogy a roppant magas pára miatt kissé ködös, de messzire lehetett látni a Detonáta (Detunata) taraját, a Bélavárát (Belioara), a Ronki-szorost (Cheile Runcului), Vidaly (Vidolm) falvát, akárcsak a Székely-követ, a Kőközi-szorost, a távolban pedig Torda (Turda) panelrengetegei is felsejlettek, ha északkelet felé néztünk.
A csúcs neve Vârful Ugerului románul, ami Tőgy-csúcsot jelent. Mi az alatta fekvő faluról neveztük el. Na, de minket ez ott, abban a minutumban nem vigasztalt, mert jól esett a fűben leheveredni a pár fenyő árnyékában. Falatoztunk és ittunk valamennyit, hogy a pihenőt követően elinduljunk lefelé.

Ugyanaz az a megerőltető emelkedés volt, csak tükrözve, így most azért küzdöttünk, hogy meg ne csússzunk az avaros, apró kavicsokkal tarkított turistaúton. Pár csalánnal sűrűn benőtt tisztás után egy nagyon rövid etapon a , a  és a  jött, hogy a  Vidaly felé búcsúzzon tőlünk. 
Az egyik túratársunk, szegény, cudarul érezte magát, ezért bevártuk, hogy bármi is történjék, ott legyünk vele. Szerencsére az emelkedő túlnyomó aránya már a zsebünkben volt, így már csak a kisebb terepakadályokkal, mint a kidőlt fák, kellett megbirkózzunk. A menta vadon nőtt, de egy liliomra is felfigyeltünk, amit többen megörökítettünk.
Hosszas csatangolás után, egy pillanat alatt rajzolódott ki a Székely-kő jellegzetes, lélegzetelállító tömbje, amihez képest az ember csak porszemnyi teremtmény, akinek 75%-ban víz teste kérésznyi sóhajtás alatt porlik el, de ez a ciklopszi orom, akkor is itt lesz, miután jómagam is már évszázadok alatt semmivé foszlok. Aztán letekint ez a gigászi letörés mindarra, ami a világban folyik, de még egy megjegyzésre se méltatja.
Az ember egykoron a misztikummal próbálta önmagát a kozmoszba oltani, bizonyosságot nyerni, hogy lecövekelhessen. Sikerült is neki olyannyira, hogy mindezt a tudatalattiba száműzte, elbástyázta magát számok és gépek mögé.

Miért, maga szerint nincs valami nevetséges az
emberben, ebben a ványadt teremtményben, aki egy közönséges galaxis
magányos spirálkarjának egy névtelen bolygóján egyszer csak a kis
csülkeire emelkedik, és kijelenti: „Isten nem létezik”?

Michel Houellebecq Behódolás című regénye egy merőben merész (?) elgondolás vezérfonala, de ez a mondat rávilágít arra, hogy az ember letért az útról. Egyrészt Chong An Sunim mondta, hogy azért nem jön új Jézus, Mohamed, Konfuciusz vagy Buddha, mert a lecke fel lett adva, másrészt évről-évre elbukjuk. 
A technika csak arra volt jó, hogy a psziché kiforduljon magából, amire rímel Máté Gábor elgondolása, hogy az ember a kapitalizmus által vált versengő egoistává, ami deviancia a törzsi ubuntuhoz képest.

Való igaz. A posztmodernizmus önmeghaladottsága csak nemlétező társadalmi meddőséget, teremtési impotenciát, mentális és morális válságot idézett elő. Aztán ott van a régi világ a Székely-kő lábánál, ahol még él a régi, hogy az oda vágyó vándort megörvendeztethesse. Hogy az ízléstelenség kortárs mocsarában megmutathassa, hogy eleink ily módon éltek. Bár van wifi, belsőégésű motor, de mégis dacol a világgal egy régi kornak a szelleme. 
Az UNESCO listájára javasolt helyről van szó. Autóval már többször mentem itt át, de gyalogosan most először. Kicsit lassabban haladtunk, hogy a túratársunk ne legyen egyedül. A Bányászok utcáján, majd a Felső utcán értük el a főteret, ahol az impozáns házsorok közepette a vajor rendületlenül tárolta a vizet. A felső részén a forrásvizet az emberek itták, középütt az állatok ittak, míg az alsó medencében mostak. Hogy mosnak-e? Jó kérdés. Most nem tett így senki. Az unitárius templom és a Duna Ház mentén értük el a Szarvas vendéglőt. 
Még a kommunista időkből egy szovjet emlékmű is árválkodik a déli részen, mellette pedig egy kisebb román ortodox templom. Az újabb és még újabb korok mementói.

Utolsó lépteink egy jó torockói puliszkában és Harghita sörben kulminálódtak. Hiába, az egésznapos elfoglaltságot valami táplálóval és hideggel nyomtatni egy megnyugtató élmény, a kiszolgálás pedig udvarias és gyors volt, az ízek pedig az életet hozták vissza belénk. Innen már csak egy irány vezetett: haza...

(Forrás: mapy.cz)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: