Voltunk már a Magas-, a Liptói- és az Alacsony-Tátrában. A csapat látott már medvét is. Erre viszont, ami év eleji bemelegítésként lett beharangozva, nem tudtunk felkészülni, mert nem is lehetett. Az embert próbáló megnevezés nem fedi le mindazt, amit átéltünk. Többen azóta gyógyszer- és alkoholfüggők lettek, mások a könnyeikkel küszködnek, pedig már sokat láttak...
Ha valaki olvasta Leslie L. Lawrence Sindzse szeme c. kötetét, akkor ismerős számára a serpák hangulata, akik a nevezett jelenséget megpillantva szívük szerint fejvesztve menekültek volna felszerelésestül, jakostul egy Katmanduhoz hasonló civilizált helyre. A vándor nem vállal felesleges kockázatot, de mi mégis belevágtunk abba a lehetetlenségbe, amit a Heves-Borsodi-dombság tartogatott számunkra. Érdemes megemlíteni, hogy sem Erőss Zsolt, sem Kiss Péter nem vállalkozott erre a terepre. Nem hiába...
Mint oly' sokszor, most is felkerekedtünk, hogy hódoljunk a természet iránti olthatatlan szeretetünknek. Hajnalhasadta előtt már az autópályán voltunk, hogy Mezőkövesdnél letérjünk és szépen lassan közelítsünk Bükkszenterzsébethez. Minden simán ment, mert a járművekkel a központban meg is álltunk. A játszótér feletti dombon a Szenterzsébet felirat díszelgett, akárcsak a jól ismert Hollywood. Ki tudja? Az is lehet, hogy egy helyi filmvállalat feltörekvésének első mementója, mivel a magyar Tarnamount Pictures így tette le az első alapkövét...
Átöltöztünk, összepakoltunk és búcsút intettük a pleisztocén alapszelvénynek, amire a felirat volt erősítve. A falut hamar elhagytuk, de azért pár kutya vészjóslóan ugatott felénk. A Cujóra hajazó kis tacskó vérben forgó szemei borzolták a kedélyeket, de megmakacsoltuk magunkat, mert holmi házőrző csahos velünk nem fog kibabrálni! Még az az eb sem, akinek az ugatása az Etna kitörésére emlékeztetett, a mérete pedig egy satnyább ökörét meghazudtolta! 
A 3780 tengeszint feletti magasságon lévő Darázs-patak völgyében meneteltünk. Szélcsend volt, de néha kísérteties sóhajt eresztett meg egy-egy szellő. A halottak hangjait véltük benne felfedezni. Értetlenül bámultunk egymásra, mint olyan expedicionisták, akik valami ősi várost tártak fel az Antarktiszon, akárcsak Az őrület hegyei c. Lovecraft regényben. Itt minden le volt legelve. Feltételezésünk szerint a tarnaleleszi tibeti menekültek jakjai végeztek ennyire pedáns munkát a domboldalakkal, mivel a fű szinte sehol sem nőtt térdig. Itt-ott le is lapult. Lehet, hogy Lovecraft shoggothjai mégis léteznek...?!
A ritkás oxigénben haladtunk tovább. Hegyről le, hegyre fel! Az utolsó emberi mementó a völgyben egy gémeskút volt. Mint egy tilalomfa, hogy itt még vissza tudunk fordulni. De mi még itt sem engedtünk a kényelmes csábításnak! 
Egy völgyben vezetett az utunk, ahol elhullott állatok csontjaival találkoztunk. Dr. prof. habil. F. Róbert, alias RÓBERT!, barátommal arra jutottunk, hogy a domaházi jeti műve lehet, akinek a kedvenc tápláléka a nagykárolyi betoncserép, de mindent megeszik. Juhász Árpád feljegyzéseiből tudjuk, hogy nagy farka van. Egyesek szerint hátul, mások szerint elöl, a testét pedig sűrű barna szőrzet borítja. Nem is szerettük volna felborzolni az idegeket, ezért nem szóltunk a többieknek. Kár lett volna sokkolni a csapatot a felfedezésünkkel. Különben is sikerült az emlősöket is letargiába taszítanunk, amikor felfedeztük a fenyődepresszió jelenségét, amiből közös doktori munkánk is született és azóta a növényorvosi egyetemi képzésben alapműnek számít. A zabskizofréniával foglalkozunk mostanság, de ezen a tájon egyelőre nem lehetett fellelni.
A Koponyák-völgye után meredek kaptató vezetett a 6392 méteres magasságal büszkélkedő Nagy-kőre. Előkerült a hágóvas, a jégcsákány. Idegtépázó körülmények között kaptattunk felfelé. Volt egy meredek vízmosás, amit jakháton tudtunk volna könnyebben megtenni, de a könnyelműségünk miatt kénytelenek voltunk gyalogosan. Többeket az idegösszeomlás kerülgetett, ezért engedélyeztünk magunknak pár pihenőt. Egy ősi lépcső is vezetett az ösvény mellett, amelyet lábszárcsontokból és sípcsontokból építettek eónokkal ezelőtt. Hosszas szenvedések árán éltünk fel a Tarna-völgyi Mount Everestre. Sikerült!!!
Könnyekig hatoló boldogság lett rajtunk úrrá! A menedékháznak tetsző kis faépület valójában a tarnai tibetiek emelték Mára tiszteletére, hogy megóvják a túrázókat a spirituális úton. Neki mutatnak be áldozatot és kérik, hogy a dharma irányát ne hagyják el. Sokan nem tudják, de Lőrincz L. Lászlót ez a vidék ihlette a Halálkiáltók vagy a már említett Sindzse szeme megírásakor. A kilátás félelmetes volt, a meredély pedig beleveszett a messzeségbe. Büszkén, emelt fővel kezdtük meg az ereszkedést a csúcsfotókat követően. Paravánok voltak kitéve a helyi faunáról. Például a fogas pintyről, az elevenszülő kobráról és a bundás harkályról. Áhitatosan tanulmányoztuk ezekről a különleges fajokról készült leírásokat. A Nagy-kő sziklafalát innen is megtekintettük, ami a felhőkbe veszett volna, ha aznap nem lett volna ragyogó napos időnk. 
Indultunk vissza a buszhoz. Útközben elhagyott gyümölcsösök, puszták szegélyezték a haladásunkat. Az útirányt pedig módosítottuk, mert egy temetőhöz érkeztünk volna. Elég volt az ártó szellemekből és az oxigénhiányból. Nem szerettük volna ismét az elhunytakat bolygatni. Minél hamarabb igyekeztünk vissza a járműhöz, ahová rettenetesen megtépázva érkeztünk. A helyiek dermedt, üveges tekintettel integettek és köszöntek nekünk. Hiába, akárcsak az Ave, Caesar, morituri te salutant! kijelentés. A kutyák sem mertek nagyon csaholni. 
A lehetetetlent kísértettük és győztünk! Óriási erőfeszítésünket egy-egy szendviccsel koronáztuk, mások egy kis teával.