Námászté! Egy gondolat nem sok, annyi sem kell egy tett megvalósításához. Az ihlet pedig egy remek havilap hasábján érkezett, ami részletesen ecsetelte, hogy egy feledésre ítélt völgy északi részén a dolgos kezek ismét megújították azt, ami anno a panoráma befogadását volt hivatott szolgálni, így megépült a Mátyás király-kilátó. A történeti részletekbe nem szeretnék most belemenni, aki bővebben kíváncsi a múltra, az itt megteheti. Egyébként a saját benyomásaimat örökítem itt meg.

Ami azt illeti, Putnok egy kőhajtásnyira fekszik a szlovák határtól, Miskolctól pedig 40 km-re. Neve utazót jelent szlávul (oroszul: путешественник), de mások a putton szóból vélik eredeztetni, ami magyar és szőlőművest jelent.  Ki tudja? Egykoron vára is volt, ami a török kr folyamán elpusztult, majd udvarház  (Serényi-kúria) épült a helyére. 1920 és 1923 között Gömör és Kishont vármegye székhelye volt, amit összevontak Borsoddal, mivel annyira csekély csonkja maradt a hazánk keretein belül, hogy az illetékesek úgy látták, hogy kár ezért külön vármegyei apparátust fenntartani. Volt nagyközség és 1990 óta város, bár a bányászat már a múlté, ezért a lélekszáma a régió összes településéhez hasonlóan fogy. Az ipari leépülés a megye egy tekintélyes részét egyik napról a másikra a rendszerváltást követő években rozsdaövezetté avanzsálta, ami egy kómaszerű állapot, melyre a gyógyír talán a turizmus.

Már a 26-os úton a városba megérkezve a legújabb emlékművek egyike, a Gömör kapuja felirat fogadott minket, a régebben ott dacoló egykori bányagépek kiállított darabjaival. Innen jobbra és a legutolsó utcán parkolás. Rövid sétát követően a hegyoldalban megbújó pincesorra érkeztünk. Hát igen... Ilyenkor mindig meglódul a fantáziám, hogy mi lenne, ha egy ilyen csendes kisvárosban laknánk, lenne egy ilyen pincénk, egy jó terasszal és azt csinálnánk, mint a pécsi tükék, akik kiültek a bejárat elé a barátokkal, rokonokkal és a hébérből mindenkinek jutott egy-egy pohárka siller vagy csomorika. A különbség a tájegység, illetve a tüke nyakasságot félretéve nem azt tartanánk igazi putnokinak, akinek szőlője van. Zamat, naplemente, jó társaság és a nedűk mellé bicskával kanyarított finom sajtok... Ugye milyen szép lenne? 

Sóhajjal plombált álmodozás és a kertek, szőlőlugasok között kacskaringózó makadámúton, a kék háromszögen haladtunk felfelé. A magánélet kötelességei és másutt eltöltött laza napokat követően a jóga áldásos hatását éreztem, de azt is, hogy bizony a formából kicsit kijöttem, mert voltak izzasztó kaptatók, de alibinek jó volt egy-egy állomáson megállni, amit a kihelyezett tájékoztató paravánok jelentettek. A tanulságuk szerint vulkanikus tufán és egykori ózdi kohósalakon trappoltunk. Ahogy a vulkanizmus, úgy a kohászat is a múlté... Na, de hátra-hátra tekintve kezdett a panoráma kibontakozni, ami a kilátó csúcsából terebélyesedett ki. 

Látni lehetett a Bükk masszívumát, a Vajdavár-vidéket, a Sajó szalagját egyértelműen, Rimaszombat  mellett az adótornyokat, illetve a Pozsálló dörgedelmét. Most az Alacsony-Tátra nem látszott, de azt regélik, hogy egy szeles hidegfrontot követően a téli napokon a Magas-Tátra is látszik, amit a regéci kirándulásunkon meg is tapasztaltunk. Most azonban a Tátrák hallgattak a horizont peremén. A Nagy-Magyarország-emlékműből a nyugati határszakasz, a horvát résszel felsejlett, de sajnos a méretes gaz miatt nem tudtunk úgy érkezni, hogy szemből is látni lehessen, a vele szemben lévő gömbölyded szirtről. 

Kicsit elidőztünk, majd a szekérhez megérkezve Uppony felé vettük az irányt. Egyszer jártunk már itt, így nem számolok be ebben a posztban megint, de kíváncsiságod esetén szeretettel üdvözöllek itt is! :) Akár egy jó ismerős, úgy ölelt minket körbe a zsákfalusi még-meglét. A Putnok-Szilvásvárad vonal a vidék manifeszt metaforája egyben: van, de az enyészet ostromolja, így félő, hogy egy gizgazos vadon marad itt egynap, sok-sok szegény emberrel, ahol az utak is kátyúkkal sűrűn vannak teleszórva. Elfeledve, magányosan létezik még, de a fiatalok elmentek, akik tehették. Mások ragaszkodásból vagy pénzszűke miatt maradtak. 

A Lázbérci-tavat csak megtekintve visszatértünk a faluba, mert az éhség visszahajtott minket nagyon hamar. A tervem szerint Ózd felé mentünk volna, hogy a Borsodbóta és Sajómercse között aszfaltozott elégiát ki lehessen kerülni, de Királd és Bóta között is elég hepehupás volt. Borsodbóta a falvak tipikus pédája a Borsodi-dombság, a Bükk és a Vajdavár-vidékének: óvatosan lépkedő öregek, szegény romák. Mindenki vár valamit, leginkább a reményt, hogy egy nap jobbra fordul minden. Közben szép lassan mindenki elmegy...
Királd ugyanerre rímel, hiszen a bányászathoz hasonlóan a már emlegetett vasút is a múlté. A művelődési ház előtt a múlt rendszer héroszának szobra, letámasztott légkalapáccsal hirdeti, hogy hajdanán a mélybe szálltak alá, hogy szénnel lássák el a lakosságot, de mára már csak az emlékek maradtak leginkább.

Október első napjának utolsó napsugarai napsugarai gereblyeként egyengették a kopár domboldalakat, az erdőségeket és azokat a települések, amelyek egykoron nyüzsögtek. Szívből remélem, hogy nem az lesz a jövő, hogy az utolsó lekapcsolja a villanyt... Ugyanakkor a szívembe zártam a melankólikus lüktetését ennek az elárvult tájnak.