Közel, de eldugottan. Ez egy olyan jelenség, amely elmondható egy szürke eminenciásról, aki közel áll a rivaldafényhez, de a háttérben marad. Hamiskásan mosolyog, ismeri a titkokat, de nem avatkozik közbe. Ilyennek látom Bujákot is, ami egy zsákfalu. Az M3-as autópálya és a szintén nem csekély forgalmat bonyolító 21-es autóúttól kőhajtásnyira nyújtózik. Közel a modern világhoz, de szeliden elkülönülve attól.
Szépen karban tartott házai között néhány düledező viskó húzódik meg, de összességében szép benyomást jelentett. Gondozott gyepek, sok-sok virág uralta az utcákat és a portákat. A Bujáki-patak melletii hídnál egy méretes sárgarigó szobor is őrzi az utat. A gépesített éra sorvadásra ítélte, de a vándor itt talál értéket a dologiasodott lelketlenség közepette.

Így haladtunk a Pappenheim-barlang felé, ami szalaggal elválasztva ásított a domboldalban. Ha egyszer be van kerítve, akkor ajánlatos nem megközelíteni. Ezért csak tisztes távolságból csodáltuk meg. 
A kis pihenő után a vár felé vettük az irányt. Útközben az egykori robbanóanyag raktárát érintettük. Az épületben a bányászathoz szükséges explozív matériát helyezték el, egészen 1951-ig, amikor is egy baleset következtében óriási detonáció történt. Ottjártunkkor nem volt ennek nyoma, mivel a leírás alapján valami egészen ,,kirobbanó" látványra számítottunk, de a kis bunkerszerű pincebejárat eléggé épnek hatott. Olybá tűnt, mintha a várhoz tartozott volna, eléggé több évszázadosnak nézett ki. Rejtély...
Aztán az erdészeti útról egy enyhén emelkedő ösvényen haladtunk felfelé, átlósan a hegyoldalon, mintha spirálisan szerettünk volna felkanyarodni. Egy nyeregbe érve pedig rövid kaptatón értünk a várrom platójára, ahol többé-kevésbé kivehető volt a felső vár alapfala, ugyanakkor a történelem derekasan megviselte. Viszont a kilátás pazar volt.
Egykoron pedig fontos erődítménye a töröknek nem tudott ellenállni, így a budai pasa is bevette, 1552. július 19-én. Végvári jelentősége ekkor növekedett meg. 1606-ban, a bécsi békével ismét a Habsburgok kezébe került, majd több tulajdonoscserét követően a törökök szerezték meg, akik 1663-ban mindössze pár hónapig birtokolták, a magyarok pedig elfoglalták. Viszont a megállapodást pont mi rúgtuk fel és kaszaboltuk le a kivonulókat, illetve Balassa Imre. Ismét gazdát cserélt, ismét megállapodtak, amit Martuzán aga nem tartott be. Pár év múlva pedig felrobbantották 1666-ban. Azóta pusztuló rom. 

Körbejárva a helyet ismét leereszkedtünk az erdőbe, ahonnan a Sasbérci-kilátót jelöltük ki a következő célnak. Elhaladtunk a Honvéd Üdülő mellett, aminek később utánajárva azt tapasztaltam, hogy egy működő létesítményről van szó, ami meglepett, hiszen minden ilyen terület szinte kivétel nélkül az enyészeté lett, amik sok-sok romként alkotnak szomorú mementókat, a természet pedig visszahódítja ezeket a területeket, lassan, szívósan, ráérősen. 
Egy szerényen csordogáló patak mellett baktattunk, ahol bár alig volt víz a mederben, de mégis sejthető volt a munka, amit a folyás és az évezredek tettek a völggyel. Ki tudja? Lehet évmilliók...? Megkapó atmoszféra, madárfütty, a lombkorona által megszűrt napsütés oltalmazta a kedélyállapotunkat, míg nem egy nagyobb pihenőhelyre érkeztünk, ami egy tisztás mezsgyéjén helyezkedett el. Jókedvű falatozást engedtünk meg magunknak, hogy utána ismét nekivágjunk a terepnek. 
Néhány száz méterre az Egidus-forrás mikroklímája kínált üdítő vizet és szép látványt. 

Aki kíváncsi a forrás történetére, itt talál róla bővebb leírást


A továbbiakban nem sok eseményt könyvelhettünk el lépteink során. Bő másfél kilométer alatt csak dróthálóval körül kerített sarjerdők váltották az erdős perspektívát. Aztán egyszer csak az emelkedőnk zenitje magasságában egy masszív feszülethez értünk, ahonnan impozáns látvány nyílt a kilátóra és tova a Cserhát déli lejtőjére, az Alföld irányába. Kínálta magát a terep némi képalkotásra, hogy egy rövidebb, kisebb emelkedőt legyűrve a bajor stílusú épülethez érjünk. 

Sosem gondoltam volna, hogy ezen a vidéken ilyen kilátóra bukkanjak. A már-már kelta hangulatot árasztó, mára már sablonszerűvé deklasszálódott építési metodikát nagyban felülírta az itt álló létesítmény. Bajor stílusával, meseszerű ajtajával, ablakaival, borostyánnal sűrűn benőtt, várszerű falaival káprázatosan fest. 

A kilátó történetéről bővebben itt.

Ámultunk-bámultunk, átszellemültünk, majd elindultunk vissza, a falu irányába, hogy az utolsó kaptatónak nekirugaszkodva olyasmit lássunk, ami szintén azt az érzést nyomatékosította bennünk, mintha nem is Magyarországon járnánk: elérkeztünk a Kálváriához. A Mátra nyugati része, Buják és néhány település panorámája eszményi volt, na de ez a religiózus épületegyüttes volt az igazán megindító! Vakító, fehérre meszelt fallal volt övezve a gránitlapokra vésett stációk és keresztek zárt tere. Belépve a tizennégy állomás fekete kőlapja egy-egy nisébe volt elhelyezve, középen pedig hárim betonfeszület uralta az emlékhelyet. Néhány lépcsőn és egy impozáns kovácsoltvas kapun belépve lehetett elérni. Néma fegyelemmel jártuk végig, akárcsak a zarándokok. 
Egy hosszabb pihenőt engedélyeztük magunknak, a kápolna tövébe leheveredve, hogy magunkba szívjuk a látvány esszenciáját. Az idillt a faluból felszűrődő munkavégzések hangjai karcolták, de nem oly mértékben, hogy ne tudtunk volna belefeledkezni a pillanatba. A jógában a megszabadulást nevezik móksának, az elért állapotot pedig szamádhinak, ami rokonítható a japánok már korábban ecsetelt szatorijával. Egy-egy órára, percre, szekundumra levetíthető megkönnyebbülés, amikor az emberi szellem rájön, hogy a hétköznapok gondjai bagatell kicsinyességek az univerzum végtelenjéhez képest. Az elme zajához képest itt egy meditatív állapot alakul ki, amikor nem csak fizikai síkon ülünk, hanem a zabolázatlan gondolatviharok is nyugvópontra térnek. 

Ideje volt ismét megindulni, hogy egy rövid ereszkedés után ismét Bujákra térjünk be. A pincesorok világát hamarosan a dolgos emberek kopácsolása, a turisták nyújtózkodása váltotta fel. Rendezettség volt mindenütt látható, bár sajnos akadt egy-egy düledező, lakatlan ház, de egyfajta miliőt képeztek mindannyian, ami az elmúlás és az élni akarás sajátos egyvelegével bírt. A mostani Deréksor utcát régen Felszabadulásnak nevezték, ami kinn is volt az egyik tűzfalon. A szocializmusból ennyi bőven is elég mementónak! 
A ragyogó napsütéssel övezett esti órákban értük el a járgányokat, hogy némi üdítőt, kávét felhörpintve tartsuk ébren magunkat, oltsuk a szomjunkat. A központban még elbeszélgettünk, majd a járgányokba szálltunk, hogy meginduljunk haza.


 

(Forrás: mapy.cz)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: