Még hajnalhasadta volt, amikor az irányt kelet felé vettük. Gomolygó kísértetekként tűntek el a sötétség foszlányai, bár a határ után már Nagyváradot követően csúnya, tépett aljú felhőkkel borított égbolt tornyosult, így kétkedve tekintettünk a túrránk elébe. Mindenképp dicséret illeti a román közutasokat, hiszen sok-sok éve immáron járjuk az erdélyi utakat, azokból az időkből még, amikor kráterek, kátyúk szaggatta felületüket bajos volt kerülgetni.  Szerencsére ez pedig a múlté, így nyugodt szívvel lehet haladni rajta, bár a román sofőrök hírhedten vakmerőek, főleg a sebesség megválasztását, illetve az előzést illetően. 

Belényestől (Beiuș) felfelé egy falut érintettünk csupán, Bondoraszót (Budureasa),  a DJ764A jelzésű országúton araszoltunk felfelé, szerpentinen, girbe-gurba szakaszokon. Nehéz volt elkülöníteni az időjárási jelenséget, hogy mi tulajdonképpen ködben vagy felhőzetben haladtunk, de egy tehéncsorda és egy mixerautó is lassított minket, viszont szerencsésen megérkeztünk a parkolóba, Biharfüredre (Stäna de Vale). Eredetileg egy csendes üdülőtelep volt, előtte pedig esztena, ahogy az a román megnevezéséből is kitűnik. A Szent Péter és Pál kolostor (Mănăstirea Sfinților Petru și Pavel) 1991-ben lett felszentelve, ami rendeltetését tekintve nem szakítja meg a harmóniát a tájjal, de sosem értettem, hogy minek kell bobpályát, dínós parkot és mindenféle urbánus értelmetlenséget egy zentípusú helyre oktrojálni. A sípályák a szememben az erdőírtás, tájépítészet egyik válfaja. Az, hogy az ember miképpen tud belerondítani a tájba, arra a későbbiekben is mesélek...

Felcihelődve vágtunk neki a mogorva időbe burkolt vidéknek. Az előző gondolatra rímelve, szintén a hely megerőszakolásának volt példája a hangosan ordító csakigazimaislágeres repertoár, hiszen a kommersz zenét itt is mindenkinek hallania kell! Na, de a Csodaforrás (Izvorul Minunilor) létesítménye nagyjából az utolsó turisztikai objektum, amit az ideérkezők derékhada felkeres, majd onnantól a bakancsosok merészkednek tovább. Így jó volt a mohás, párás, avarszaggal dúsított erdei levegőt élvezni. A sárga, kék, kék kereszt és piros háromszög jelzéssel ellátott, ennélfogva egyfajta magisztrálának is beillő ösvényen kapaszkodtunk fel a Halom-nyeregbe (Șaua Muncel). Egy gömbölyded hegyhát, ami észak-déli irányban húzódik. Válaszfal Biharfüred és a Drăgan-völgy (Valea Drăganului) között. Itt emlékezek meg azokról a kutyákról, akik a múltkori, az Istenek-havasára (Vârful Bohodei) csúcsára is követtek minket. Itt egy esztena bújt meg a fenyvesek hajlatában, ami ezen a tájékon is csak egyet jelent: kutyákat. Jöttek is, csapatostul, a nyakukban piros bojttal. Acsarkodtak a mi kísérőinkkel és nekünk is ordibálnunk kellett, hogy eliramodjanak.

Egy kicsit bal-, majd jobbkéz irányába haladva innentől ereszkedtünk. A combfeszítő izmaink visítottak, de innentől lefelé a térd, a vádli izmai kerültek használatba. Eseménytelen utunkat egy érdekes mementó szakította meg csupán. Emlékeztem, hogy volt a pataktól nem messze egy fenyő, ami kiérdemelte a Szentlélek definícióját. Robusztus törzse ugyanúgy magasodott az ég felé, mint bármelyik társának, de az út, a sok esőzés gyakorlatilag kivájta alóla a talajt, így egy párkányon kapaszkodik és dacol azzal, hogy külső szemmel nézve már  ki kellett volna dőlnie. Az élni akarás iskolapéldája. Ha valami, akkor ez az emberi motivációra is kihatással lehet...

Egy masszív hídon átkelve vegyes érzések kerítettek hatalmába. Először is egy erdőkerülő regélt arról, hogy milyen felvonót szeretne egy üzletember az Ördögmalom-vízesés (Cascada Moara Dracului) felé építeni. Na, nem a köznép kedvéért, hanem a könnyebb faszállításért. Aztán a saját szemünkkel is meggyőződtünk, hogy az erdőírtás mekkora méreteket ölt errefelé. Titáni gépekkel gyürkőznek neki a fenyveseknek, hogy a faanyagot értékesíthessék. A Cserepes menedékház (Cabana Ciripa) hátrébb feküdt az úttól. Ha felszínesen haladtunk volna el ezen a ponton, akkor a pihenő gépmonstrum mögött nem vettük volna észre a betonozott ciszternából bugyogó Eszmeralda- vagy Esztena-forrást (Izvorul Esmeralda). A mélyben egy sírkőre emlékeztető véset hirdetett egy vallásos ihletésű  üzenetet, de a fohász eléggé elnagyolt volt, kissé olvashatatlan és némelyik része le is volt törve, de a tetején ott volt a kicsi kereszt. Mellette a filagória, ami piehnőhelyként funkcionált, már az enyészeté lett. Korábban Robi barátom is ugyanúgy megpihent itt és a Turista Magazin 2016-os számában is fotóval dokumentálták. Ki tudja, hogy direkt bontották el vagy a vandalizmus áldozata lett...?

Bővebb infó, korábbi beszámoló itt:

https://www.turistamagazin.hu/blog-bejegyzes-1/tunderek-sarkanyok-es-maga-az-ordog-tura-az-ordogmalom-vizeseshez

A kék kereszten egy kicsit észak felé gyalogolva, hirtelen jobbra fordultunk, ahonnan meredeken kaptattunk tovább. Tizenegy éve jártam erre utoljára, ahol a völgy összefüggő erdősség volt. Most azonban a felvonó kábele ernyedten húzódott felfelé az úton, ameddig a szem ellátott, tarra vágott erdők, feldúlt gyökerek, megbolygatott talaj. A vízesés környékén már jobb volt a helyzet, de cserébe bozótosba veszett a turistaút, ezzel némi időveszteséget és bonyodalmat okozva nekünk. Hamarosan elértünk a völgynek ahhoz az etapjához, ami emberi léptékkel a völgyfőt jelenti, hiszen a vízesés sok lépcsőben hullott alá, meredek sziklaletörések, kisebb sziklapárkányok váltották egymást az andezites, mészköves kövezeten. Lenyűgöző volt és megérte a csúszós sziklákon idáig menetelni. A maga 25 méteres magasságával nem összekeverendő a Visegrád melletti 2,5 méteres, ugyanazt a nevet viselő társával. Nehéz is, hiszen a Visegrádi-hegységben, kényelmesen elterülő vízfolyás itt megbújik egy keskeny völgyben, hogy ciklopszi magasságával ejtse ámulatba a vándort. Kegyetlen hadúrként ostromolja a kőzetet. Lassan, évszázadok óta végzi a könyörtelen munkáját. Bruce Leenek is ez a hasonlat tetszett, hiszen a víz puha, átfolyik, sodródik az árral, szelíd, de képes iszonyatos pusztításra, ha kritikus tömeget ér el. Az emberi psziché, az erőszakmentességben leledzik (ahimszá), de képes a szükség idején odacsapni, ha az indokolt. A masszív kőzetréteget így vájja a patak vize. 

Ugyanezen az ösvényen ereszkedtünk vissza a már meglátogatott Cserepes menedékházhoz. Itt ismét erőt gyűjtöttünk, hogy a Papok-feredője-nyeregig (Șaua Baia Popii) emelkedhessünk. Ugyanaz a szívszorító látvány környezte a jelzett utat: erdőirtások, tarra vágott hegyoldalak. A hangulatot egy vijjogó sas tette még lehangolóbbá. Körözött a pusztítás felett. Lehet, hogy a fiókáit, a fészkét kereste...? Egészen a nyeregig ezen tűnődtem, hogy sokaknak az a legnagyobb érvágás, ha eltűnik az Excel-táblából egy sor. Az egészségüket, a pszichéjüket adják bérbe azért, hogy egy olyan teljesítményt érjenek el, ami egy ügyfélnek kedvez, de aztán pár év múlva egy irodában pár nacsalnyik összeülve köt egy másik szerződést és az egész megy a kukába. 
Egy erdő nem egy projekt. Ha önmagunkat évszázadokban, a természet részeként tekintjük, akkor rettentő szánalmas képet fest mindaz, amit ma az emberi civilizáció sikerként aposztrofál. Kérészéletű  káprázat, hamu a szélben, amit az eónok fuvallatta egy leheletnyi erőfeszítéssel fúj el és tesz semmivé. A fák a mi barátaink, nem a virtuális egyesek és a nullák, amik minket azonosítanak, amikkel minket azonosítanak; legyen az pénz, személyi szám...

A természet is mindig lenyugtat, ugyanakkor rossz tőle megválni, mert mindig hiányzik. Akik viszont minden túrát ettől is jobbá tudnak tenni, azok a túratársak. A begyepesedett szakbarbarizmus után üdítően hat mindenféle témát felölelni és diskurálni. A könnyed viccelődést, a sok nevetést megszakítja az, hogy sokan vagyunk sokfélék. Ide mindenki magával hozza az érdeklődési körét és jó erről tudakozódni, tudáshorizontot tágítani. A jéghokiró, az első világháborúról, az erédszetről, az ásványokról, azok csiszolásáról is új dolgokat tudok meg, no meg olyan, számomra idegen rendezvények létét, mint az Ozora Feszt, ahol a rave és a goa zenék rajongói szórakoznak önfeledten. 

Belényesen még megálltunk, hogy az elemózsia- és innivaló-készleteinket feltöltsük. Hamar sikerült is, ezért szemügyre vettem a bolttal szemben lévő ortodox templomot, aminek a külső falára is freskót vakoltak, valahogy a freskó és a sgrafitto közötti átmenet. Aki jobban tudja, attól várom a helyes megfejtést! :) Ami érdekes volt, hogy az utcán volt felállítva egy szépem faragott állványra az a deszka, amit időnként előszeretettel használank az ortodoxok. Ez a toacă, ami magyarul is deszkát jelent. Kis kitérő, kis gondolat. Irány a paripa és irány haza, a naplemente irányába...

Hálával tartozok a szervezésért a túravezetőnknek, a társaimnak, hogy apró gesztusaikkal, társaságukkal emelték a napom színvonalát és a természetnek, hogy benne sosem tudok csalódni!