Ragacsos cseppekben tapadt a hajnal, amikor útra keltünk délkeleti irányba, hogy bércre hágjunk a sokunk által szívvel és lélekkel szeretett Erdély egyik eldugott szegletében. Induláskor hullott az eső, amelynek normál körülmények között nem örültünk volna. Manapság viszont új idők járnak, amikor minden csepp aranyat ér, bármikor is essen. Egy dolog, hogy az ember önmaga sorsát feszíti keresztre, de az élővilág mindennek az elszenvedője. A kapzsisága és szellemi torzulása vezetett ide, amit már neveznek antropocén kornak. Hiába, van a karma (a tett) és a phalá (annak gyümölcse), ami most érik be.

Kár vesztegetni a szót az emberiségre. Mindig egy megnyugtató epizód, ha ebben a könyvben az élet olyan rövidke fejezetet nyit, amelyik dopamint és fájdalomérzetet oszlat a tudatban. Ezért indultunk mi október 23-án Mócföldre (Țara Moților). Már korábban hosszasabban értekeztem erről a tájról, de a Vertop-hágó (Pasul Vârtop) után egy másik világ terül el, ahol a turizmussal átitatott főbb helyeken túl a szórványtelepülések, tanyák, kaszálók és magukba fordult erdők subája terül el. A szórványokat a román értelmezésben a községközpontok (centru de comună) igazgatja, ami a mi esetünkben Felsővidra volt (1924-ig Vidra de Sus, majd Avram Iancu).

Amint a román elnevezésből is kitűnik, az általuk mélységesen tisztelt nemzeti hősről nevezték el a települést, hiszen itt született. Általuk tisztelt, a magyarok által pedig a szigethegység Haynaujaként is megállja a helyét, hiszen a kezéhez vér tapadt. A magyaroké. Nem felmentve őt, akárcsak Petre Dobrát vagy Axente Severt, de a Habsburgok tüzelték fel a mócokat, akik fegyvert ragadtak és a magyarokra törtek. Maga Avram Iancu a szabadságharc leverése után a császári udvar részéről vegzálásoknak volt kitéve, majd 1852-ben idegösszeroppanást kapott, lezüllött és csavargó alkholistaként halt meg Körösbányán (Baia de Criș). Az emlékét Felsővidrán múzeum őrzi, amit kívül, elhaladtunkban pillantottunk meg.

A számtalan szórvány egyik végében hagytuk a járgányt, amelyik a Valea Maciului névre hallgatott. Rövid átöltözést követően nekiveselkedtünk a kitűzött célunknak. Patakkal szegélyezett jó minőségű erdészeti úton haladtunk. Itt-ott nyaralók ablakai szemlélték lépteinket, de hamarosan a lombhullatók világa nyelt el minket. Az ősz már előrehaladott állapotában örvendeztetett meg minket. Ahogy egy jó Barátom írta egy összefoglalójában, a levelek nem természetes szelekciójuknak adták meg magukat, amikor elsárgultak vagy -vörösödtek, hanem pasztell színekben égette őket a napfény, majd haláltusájuk végeztével hullottak alá, hogy avarként és humuszként végezzék. Most viszont a harmat- és esőcseppekkel meghintett eredeti szépségükben vették fel a tél előtti árnyalatukat, annak kellő szaturációjában. 

Autentikusságával bűvölt minket a rengeteg, bár emelkedtünk, de a szemünket a sok kisebb csoda tartott rabláncon, jelesül például egy szalamandra, ami az úton próbált a bozótosba törtetni, de nyugalmát megzavarva lencsevégre kaptuk. Természetesen kíméletesen bántunk vele, csupán többen, több szögből fotóztuk, majd hagytuk őt tovább bandukolni. 
Az idillt sajnos a humanoidok primitivitása rondította el, hiszen számunkra döbbenetes, abszolút felfoghatatlan, hogy bárkit is mi vihet arra, hogy kilométereket autótzva szabaduljon meg egy CRT monitortól, pár bőröndtől és ki tudja még miktől, amiknek a maradványait a vízmosás mélyén láttuk...

Hangos döndüléssel adta meg magát egy fa az erdőmunkások fűrészeinek. Köd vagy felhő? Ki tudja? Az orrunkig alig láttunk, így ennek a gigászi becsapódásnak külön félelmetes allűrt kölcsönzött a homály. Az első elágazásunk egy mezőn fogadott minket, ahol Felsővidra (Avram Iancu) és Jencsest (Inceşti) felé lehetett letérni. Mi az utóbbi felől jöttünk, ezért a harmadik irányt választottuk. 

A kérlelhetetlen félhomály két forrás után kezdett oszladozni, ahol már az erdőséget magunk mögött is hagytuk, hogy a gyephavasi miliőt élvezhessük. Tágasabb térben gyalogoltunk, ahol az úton hamarosan feltűnt egy L-alakú ház, de ami még inkább letaglózó élmény volt, az jobbkéz felől és hátrébb fogadott minket: inverzió. 
Bevallom őszintén, alaposan le is maradtam, mert a tájkép a felhőtömegek hullámzásának köszönhetően késztetést éreztem, hogy megörökítsem mindazt, amelyet tudtam. A fotóapparát zárszerkezete alaposan műbe volt véve, de két egyforma felvételt aligha tudtam készíteni.
Az aznapi túra és bátran kijelenthetem, hogy az általam idén látott tájak közül ez vitte el a prímet. A csodálkozás az úgy nehezedett rám, hogy az állkapcsomat is hipnotizálta: szó szerint leesett. Lehetett volna a gravitációtól, de transzba estem ettől a látványtól. Nehéz szavakba önteni azt, amikor egy kicsit meghalok ennek a világnak, hogy egy magasabb szféra befogadhasson. Tulajdonképpen az örök változás közepette megragadtam pár szilánkot, hogy a révületébe essek. Ez a pár pillanat is igazság. Az is az lett volna, ha esik, de ez mégis mángorlófaként gázolt át rajtam. A Bardo Tödol (Tibeti halottaskönyv) megkülönböztet különböző létállapotokat, azaz bardokat. Amit az élete során mindenki átél, az a kje ne (az ébren töltött idő) és a milam (alvás, álmodás) bardoállapotai. A szamten (meditáció) már egy magasabb szint, de a csikai (haldoklás), a csönyi (a meghalás utáni köztes lét) és a szipe (a létforgatagba való visszatérés vágya) állapotai már más lapra tartoznak. A bardonál maradva a kje ne és a milam felett valami egészen szamten és egyfajta csikai és csönyi állapotot jelent ez. Nehéz lehatárolni, de valami ilyesmit éreztem és éltem át már a hegyeken j 
Csak álltam, földbe gyökerezett lábakkal és erőt véve magamon, szakítottam el a tekintetemet, hogy feljebb és feljebb kaptassak. Már nem volt sok hátra, hiszen a Muntele Găina Cruce-csúcs már látszott, aminek tetején egy asztalszerűen kialakított, alacsony kerítéssel szegélyezett kőterasz foglalt helyet. Annak közepén, mint egy áldozati oltár, egy kőkocka, aminek a teteje a román trikolórra volt festve, déli sarkában pedig elfoglalta a teret Avram Iancu arcának ciklopszi méretű kőszobra. 

Unicul dor al vieţii mele e să-mi văd Naţiunea fericită.

Életem egyetlen vágya, hogy a Nemzetemet boldognak lássam.

A fent olvasható idézetet Avram Iancunak tulajdonítják és az arcszobra alatt lévő kereszten, egy fémlapon lehetett ezt olvasni. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, erre vágyunk mi is, csak magyar szemszögből.

Falatoztunk és gyönyörködtünk az északi irányban lévő inverzióban, amire úgy borultak rá a gyászos felhőpaplanok, akárcsak a számadó juhász bekecse. Betakart mindent, hogy a zimankós cidri kezdjen minket vacogtatni.
Ezért is pakoltunk össze, hogy a végső állomást elérjük, ami a Vârful Găina nevet viseli. Útközben azonban úrrá lett rajtunk egy erős déjà vu, hiszen egy az egyben olyan volt, mint a napra pontosan egy évvel ezelőtti Nagy-Bihar-csúcs (Vârful Curcubăta Mare) túrája, ahol ugyanezt a gyephavasi, gerincen menetelős, felhős etapot teljesítettük. Nagyjából ugyanaz a vidék, de az egybevágóság többünknek feltűnt.
A quadok zaján kívül egyetlen lélekkel nem találkoztunk. Többen úgy vagyunk vele, hogy pont ez a szép benne, hogy a természetjárás rákfenéje a hömpölygő embertömegek. Sokszor előfordult már, hogy egy-egy csúcsfotó vagy meghitt szemlélődés vallott kudarcot, mert tetemes volt a népsűrűség és valljuk be őszintén, nem mindenkinek van gyerekszobája, hogy esetleg másokra is tekintettel kellene lenni. Papír ide vagy oda...

Arad, Hunyad és Fehér megyék hármashatárát is érintettük, nem is messze a középhegységi hangulatot árasztó Găina-csúcs. Kilátásunk nem sok akadt, de azért jóleső érzés volt lehuppanni, pár falat elemózsiával lelkesíteni törődött szervezeteinket.
Visszafelé pedig ugyanott mentünk, miután összeszedelőzködtünk. Az, hogy egy csúcson adó- vagy rádiótorony van, nem a világ vége, mert a világunk része a kommunikáció, de nem értettem - és sosem értettem -, hogy minek kell indokolatlan, ronda objektumokkal egy ennyire patetikus helyet elcsúfítani. Betonpóznák meredeztek, rajta a porcelánellenállásokkal, mivel valószínűleg villanyvezetéket tartottak egykoron. Egy színpad megviselt torzója ékelődött a Vârful Găina Cruce oldalában. 

A hegy nevezetessége pedig az, hogy egykoron a mócok ide gyűltek össze, hogy asszonyvásárokat tartsanak. Minden év július 20-án vagy a Szent Illés napjához legközelebb eső vasárnap gyűltek össze a Bulzesd (Bulzeştii) és vidrai emberek, ahol a résztvevők eladósorban lévő lányok voltak. A cél az volt, hogy felfigyeljenek rájuk a legények. A mustra volt a fő cél, de a bulzesdiek mezőgazdasági szerszámokat is áruba bocsátottak, mivel ők síkabb vidékről jöttek, ezért nevezték őket crișeniknek (körösieknek) és a vidraiakat vidreninek. Ha a lánnyal kapcsolatos kendőcsere (schimbarea de năframă), azaz a tulajdonképpeni adásvétel létrejött, akkor nagy vigasság kerekedett, megjelentek a cigány zenekarok is. 
Nehéz is volt akkoriban párt találni egy olyan vidéken, ahol pár tanya már települést jelentett, de ugyanúgy kihívást jelenthet ma is. A móc pedig olyan, mint a székely, de akár a férfi: nem torzsalkodik, ha békén hagyják.
Ki tudja mit szólnának a mostani jogvédők, ha manapság egy olyan hegyen tartsanak ilyen vásárt, aminek a jelentése magyarul tyúk...

Rendezvény ide vagy oda, azért mégsem kellene a szemetet széthagyni, mivel kisebb-nagyobb darabokkal szinte mindenütt találkoztunk, ami szintén eléggé bosszantó volt. Még a városban sem esik jól, de egy hegynek mégis csak van egy szent aurája, szemben a nagyvárosok profán erkölcstelenségével...
Csendet akartunk és jól tettük, hogy most jöttünk. Az autóig alig-alig találkoztunk pár erdőmunkással. Az aranyló napsugarak szirmai simogatták a mócok hegyeit. Derűre ború, majd ismét derű jött, amikor a felhők pászmáin áthaladtunk, hogy megérkezzünk a kisbuszhoz. Onnan pedig irány napnyugat felé az irány, a lakcímre, mert a szív otthona nem egy plasztikkártyán van feltüntetve...