Namaszte! Nem hittem volna, hogy a menekülésnek lehet olyan áldásos hatása, amikor az ember egy országhatárt átlép, már meg tud szabadulni valamilyen nyomasztó tehertől. Szombaton ez történt, hiszen Érmihályfalva (Valea lui Mihai) már nem a mi országunk része, holott egykor volt. Bizonyos értelemben vannak pillanatok, amikor szerencséjére, hiszen a közhangulat a csonka Magyarországon olyan mélyrepülést vett, ami a plakátok, a szórólapok, a közösségi média, de a hétköznapi beszélgetések világába is beszivárgott. 
Az igazság olyan, mint a Gestalt-pszichológia: az egész több, mint a részek összessége. Szerintem egyéni szinteken realizálódik és a fényt mindegyik másképp töri. Előfordul, hogy sötét és elnyeli...

Na, de feltöltődni indultunk és nem is csalódtunk a nap végére, de mindent csak szépen sorjában...! Ahogy a DN19-es úton haladtunk Nagykárolyt (Carei) és Szatmárnémetit (Satu Mare) elkerülve, szépen csorogtunk a Kiskíkkel (zászlóshajónk beceneve) Nagybánya (Baia Mare) irányába. Szürkés, borongós időnk volt, amolyan nyúlós ,,pretavaszi", de már mégsem télies, amelyik olybá tűnhet, mint a viaszosvászon abroszon felejtett többnapos párizsi: nem ehető és kidobásra ítélt. Szinérváralja (Seini) volt az első település, amelyik a mostani Máramaros megye (Județul Maramureș) területén fogadott minket. Ahogy Nagybányán és oly sok helyen, itt is többségben voltak a magyarok, de mára a 2021-es népszámlálás szerint már csak 1000 lélek, vagyis a helyi lakosság 12%-a vallotta magát annak, ahogy Nagybányán is már csak 8. Volt ez másképp a múltban és a szíve mélyén mindenki, aki szereti ezt a vidéket, reménykedik. Szinérváralja 1330-as említése az Anjou-korra, míg Nagybánya az Árpád-korra datálódik. 

Nagybánya központja tényleg hangulatos. Kicsiny, de egységes. Volt szerencsém látni és nem okozott csalódást anno. Most viszont a külvárosi rozsdaövezetek erodáltságát láttatta. Az egykori alumíniumkombinát kéménye pedig az egész várost uralja. Majdnem 360 méteres magasságával Románia legmagasabb építménye. A hajdani nehézipar maradványai a határban meghúzódó zagytározók, amiknek a tartalmáról Szászavinc (Geamăna), Borsabánya (Borșa) vagy Kolontár tudna mesélni. Olyan szellemek ezek, amelyeket az ember teremtett és a palackjukból kiengedve hatalmas pusztításra képesek, elég csak a Tiszára és 2001-re gondolni...
Felsőbánya (Baia Sprie) még szintén egy 12%-os magyarajkú népességgel bír. Egykor többségben voltunk, de mára majdnem teljesen elrománosodott. A közterek közül a Boczor Wolf utca tekinthető magyar vonatkozásúnak, aki egy kommunista ellenálló volt, tehát egy számunkra feledhető karakter...

A városok zűrzavarát magunk mögött hagyva következett a Gutin-hágó (Pasul Gutâi), aminek a tetején, 987 méteres magasságában parkoltunk le. Az időnk borult, ködös volt. Mintha katedrálüvegen kellett volna szemlélni a világot, amit a havas táj kipárolgása lehelt be. Egy masszív fogadó, a Hanul Țentea foglalta el az átellenben lévő oldalt. Ottjártunkkor kihalt volt. Viszont nem is ezért jöttünk, hanem gyorsan felszedelőzködtünk és marsot fújtunk a Kakastaréj (Creasta Cocoșului) felé. A  volt a miénk, ahol a CL0613-as jelzésű adótorony törte meg a lombhullató erdő havas és jeges miliőjét.

Egyenletesen haladtunk, kisebb-nagyobb emelkedőkkel tarkítva, egy nagyobb kanyar után pedig az Orvosok-pályája (Pârtia Doctorilor) mellett haladtunk el, amely egykoron a helyi, vagyonosabb síelőknek nyújtott lesiklási lehetőséget, de ma már szemben a Mogosa (Mogoșa) vette át a szerepét, ahonnan a vélhetően elég hangos zene át-átszűrődött hozzánk is, de szerencsére az Ökrök-mezejénél (Poiana Boului) már teljesen elhalt, igaz a vegyes lombozatú erdőket is magunk mögött hagytuk, hogy a Wass Albert tollából jól ismert havasi plájok és pojánák vegyék át a túristaút melletti főszerepet. A társunkkul szegődött egy 110 kV-os magasfeszültségű távvezeték is, de mivel már voltam itt, ezért személy szerint nem ért akkora megrázkódtatásként.

Ami viszont gondolkodóba ejtett, az egy medvének a kivehető nyoma volt. Már nem volt friss, mivel már előző nap valószínűleg olvadt, ezért az éjszaka megfagyó felső hóréteg, mint egy fondant bevonat, borította a felületet. És egy magányos állat lehetett, mivel más nyomokat nem véltünk felfedezni. Ez viszont egy örökzöld tanulság, hogy egyedül nem indulunk el, mert lehet bárhol medve. Ugyanakkor úgy vélem, hogy csapatban, kellő óvatossággal felvértezve nem lehet baj. Az emberektől jobban tartok, mint a medvéktől, mert a való életben ésszel élő gonosz organizmusok, ellenben az állatok ösztönlények. Az ostobaság csúcsa pedig egy olasz motorossal esett meg a Transzfogarason, aki pár lájkért kivívta maga ellen a sorsot és a nemezis azonnal le is csapott. Az anyamedve lakolt azért, mert neki elismerés kellett a közösségi (ejtsd: közösseggi) médiában...

Némi bandukolás után feltűnt a Kakastaréj fűrészes tömbjével koronázott Gutin-gerinc, ami egyben egy fennsík is (Platoul Gutâi), annak északi szegletében. Muszáj volt megállni és megcsodálni, mert káprázatosan uralta a terepet. A cél pedig ott lebegett, akarom mondani tornyosult a szemünk előtt. :)
Némi kutyagolás után a  mellé szegődött a csúcsig a . Egy fatuskóba tűzött román trikolort lengetett a szél. Sok helyen láttuk kitűzve, ami nemzeti ünnepre utal, ami legjobb tudomásom szerint január 24-én volt utoljára, megemlékezve minden évben 1859-ről, amikor is megindult Havasalföld és Moldva egyesülése, ezzel 1862-ben megteremtve Romániát. Náluk ez is fontos momentum, viszont 1918. december 1. még inkább, ami viszont számunkra fekete napként vonult be a történelembe.

Kicsit elmorfondíroztunk mindezen, majd a vegyesvágott jelzéseken várt ránk egy kis combos mutatvány, de nem volt olyan vészes és hamarosan felértünk a fennsík szegletébe, ahol kellőképpen képet kaptunk a környező tájról: a Radnai-havasokról (Munții Rodnei), a Máramarosi-medencéről (Depresiunea Maramureșului) és láttuk a Rozsályt is (Igniș), ahol pár éve voltunk, igaz akkor semmit sem láttunk. 
Nagyjából ott álltunk, ahol az egykori Szatmár és Máramaros vármegyék határa húzódott. Egy olyan megye területén tettük tiszteletünket, amely egykor a fafeldolgozás és a sóbányászat fellegvára volt. A XVIII. és a XIX. század folyamán jelentős zsidó népesség vándorolt be ide, így 1910-ben a vármegye 18%-a (beleértve a mostani Kárpátalját is) volt izraelita. Sokak anyanyelve a jiddis volt, ami a héber és a német egy furcsa egyvelege, mint a Dnyeper mentén a szurzsik (ukrán és orosz). Éltek itt szép számmal ruszinok, románok, magyarok. Egy igazi multietnikus régió volt. A határok meghúzása alaposan átszabta a régiót, a XX. század pedig az etnikumokat és vallásokat. 1920-ban Máramarossziget (Sighetu Marmației) 44%-a volt zsidó, 2021-ben 22 fő. Manapság a macévók, az emlékművek és a még meglévő zsinagógák a mementói az egykori közösségeknek.
Ugyanúgy megfogyatkoztak a magyarok, az utóbbi évtizedekben a románok is, mivel sokan más városokban, külföldön próbálnak szerencsét. Szép lassan öregszik el az egész vidék, de a mostani megye legmarkánsabb védjegye a fatemplom, amiből 200 található itt. Ebből nyolc a Világörökség része. Volt szerencsém mind a nyolcat személyesen látni.
Sokan papoltak már arról, hogy melyik felekezet, vallás, meggyőződés a megvilágosodáshoz vezető út. Szerintem meg a germánoknak volt a maga idejében igazuk, akik azzal az érvvel rukkoltak elő, hogy az isteneket nem lehet a négy fal közé szorítani, ezért nem építettek templomokat. Osztom ezt az érvelést, mert egy ilyen tiszta helyen elmondott fohász felér ezernyi misével, amit az ember testben ül vagy áll végig. Ebben nincs érdek, üzlet, harácsolás: hanem őszinte és igaz szándék.
Egy hely ez a mai napig, ahol az ismeretlen, fejkendős román asszonyok köszönnek és megkérdezik, hogy hogy vagyunk, mi szél hozott erre. Húsvétkor népviseletben és bocskorban mennek sokan a templomba. Hogy honnan veszem? Onnan, hogy volt szerencsém személyesen látni, hallani. Külön néprajzi egység, külön nyelvjárás (Țara Maramureșului, Graiul Maramureșenesc). Nem illik valahogy sem Kárpátaljába, sem a mostani Romániába. 

Üde levegő, szeles és tiszta idő, ragyogó napsütés, fenséges panoráma. Még egy utolsó sóhaj kíséretében összepakoltuk a motyónkat és elindultunk lefelé. A kis román zászló ugyanúgy várt minket, ahogy ott hagytuk és mi is ugyanúgy elmentünk mellette. Lassan szürkült, mire a Kiskíkhez érkeztünk. Levertük az út sarát, bepakoltunk és elindultunk haza.
Van pár dolog és ember, ki éltet. Otthon a Kislányom, itt pedig az örökkévaló természet végtelen mirákuluma...

Namaszte! Korai hajnali ébredéssel vette a kezdetét a szombati nap. Egy gyors kávéfőzés és a lefőtt fekete nedű feletti merengéssel, félálmosan, gondolatmgoncok kergetőzésével a szürkeállományom világában indult a nap. Még egy átmeneti fázis volt ez az alvás és az ébrenlét között, aminek a pörkölt folyadék tette ki a végére a megfelelő írásjelet. A szokásos reggeli tibeti öt rítus és a jóga világából ismertebb csakrászana (kerékpóz) imaszerű végrehajtásával szedelődzködtem és indultam, hogy a megbeszélt helyről indulhassunk a szlovák-magyar - de leginkább gúnyhatárnak beillő - szakaszra tervezett túrára.

A karácsony meghitten eltelt, mint egy ónémet könyvespolc előtt eltöltött, kandallómeleggel kísért polgári estebéd, a maga atmoszférájában. A szokásos szilveszteri dajdajozás ránk sosem gyakorolt hatást, így szintén a családi csendességben, a szokott mederben folyt. Az előbbit mindig áhítattal várva várom, hogy a hólepel emeljen a pátoszán, de ez megkésve érkezett, így nagyjából az ortodox ünneplt emelte.

Most viszont olvadásnak indult, útközben pedig ronda, nyúlós esővel forgatta meg a tőrét az időjárás a lepeltestben. Az autópálya, a Mátra, a Cserhát és a még fehérben tetsző, de annak enyészetét magán viselő Zagyva-völgyön át haladtunk, a 21-es úton északra. Salgótarján rozsdaövezete, a nehézipar megszüntét követő döbbenet és lecsúszás megannyi nyoma szegélyezte az utunkat. 

Ahogy a vármegyeszékhelynek (Šalgov-Tarjany/Šalgotarján), így Somoskőújfalunak is van szlovák elnevezése: Šomošská Nová Ves vagy Šomošová, ami olyan szimbolikus értelmű, mint az, hogy mi Stockholmot Istókhalmának (sic!) is nevezhetjük. Rövid készülődést követően az állomás repülőhídján át érkeztünk a Kilátó utcára. Kihalt volt minden. A tehervagonok könyörtelen némasága mellett egy Bzmot (újabban 117-es sorozat) szólókocsija érkezett meg, hogy pár utassal befejezze a menetrendszerinti etapját.

Pár ugató kutya, fűrészzúgás, egy szebb napokat látott UAZ romja. Majd a Szigligeti Ede utca végén a   jelzésen emelkedtünk. Egy éles balkanyarral rásimultunk a határra, amit a szokásos fehér betontömbök jeleztek, az oldalukon S és M jelzéssel.

A mapy.com két Kis-Karancsot jelöl, az egyiket magyarul, a másikat szlovákul is (Malý Karanč). Az első csúcs a tengerszint feletti 482, míg a szlovákul is szerepeltetett társa 662 méteres magassággal büszkélkedhet. Ezen el is méláztunk egy kicsit, egészen pontosan a magasabbik csúcson egy rövid pihenőt tartva, ahonnan egy éles ereszkedés után egy erősebb kaptatót teljesítve érkeztünk a Karancsra (Karanč), ami a ,,palócok Olymposza". Erről kapta többek között a nevét a sok háztartásból ismert tűzhely is.

Ha minden alkalommal húsz forintot kértem volna azért, ha valaki az ismert rigmust osztja meg velem, hogy ,,jó a csapat Karancsalján! Hajrá, hajrá Salgótarján!", akkor mára már multimilliárdos lehetnék és lehetne miért utálni - egyeseknek a mostanitól is jobban... :)

Ha egészen pontos szeretnék lenni, akkor az Északi-középhegység, a Cserhát, azon belül is a Cseres-hegység (Cerová vrchovina) és a Karancs-hegység (Mučínska vrchovina) legmagasabb pontja. Így akárcsak egy matrjoska baba itt trónol a táj felett, a Ruzicska-kilátóval és rádióantennákkal kicsit megtűzdelve.

Az előbbi létesítmény annyira csúszott, az azt megmászók szerint, hogy a körbetekintést alternatív módon oldottam meg... :)

Rövid terefere, falatozás után innen már nagyjából lefelé ereszkedtünk a , ,  és a  vegyesházasságán át. A rádióállomás felügyelő személyzete ide egy Lada Nivával érkezett fel, aminek mind a négy kerekére robosztus hóláncokat erősítettek, ami igencsak kellett, mivel egy jármű számára eléggé rizikós úton kellett feljönniuük, amely teljesítmény belőlem egy kis félszt váltott ki, hiszen belegondoltam, hogy milyen veszélyekkel járhat egy ilyen autózás...

A Karancs-nyergen (645 m) át a Szent Margit kápolnáig mentünk. Eközben szépen lekoptak a jelek, mert maradt a  és a , hogy a legvégén csak a maradjon a Kápolna-hegyig (688 m). Az itt található kápolna Árpád-házi Szent Margit tiszteletére lett felszentelve, aki IV. Béla egyik lánya volt, aki több boldoggá avatott (Konstancia, Jolán) és szentté avatott hölgy (Kinga, Margit) apja, a második honalapító, egy olyan államférfi, akinek a renoméja az évszázadok távlatából is zeng. Ebben a zűrzavaros és morálisan meghasonlott világban de jól jönne egy ilyen karizma a sok politikus közé...
Aki kíváncsi a kápolna történetére, az itt elolvashatja. Bizonyíték ez az épület és a környéke, hogy a XX. század őrjöngéseit és a kommunizmus vallás- és életellenességét létezésével túlszárnyalta. Az oldalhajón át egy nagyméretű, már-már túlzóan széles boltíven át lehet megközelíteni, benn pedig a szobrok, az oltár és a képek ünnepélyessége honol. Imára kulcsolt kezek, Jézus több ábrázolása, mind együtt fagytak az időbe, amire a lőrésszerű ablakokon át behatoló sápadt napfény lehel világosságot. Kinn egy harangláb, masszív falócák és lentebb egy Nagy-Magyarország-emlékmű találhat. A kápolna északi falán gránittáblákba vannak vésve a stációk.

Nagy-Magyarország: bár reális esélyünk már évről évre, mint a csonkig égő gyertya, egyre fogy, hogy visszaállítsuk, de nincs olyan magyar szív, amelyik ne szeretné vissza titkon azt, hogy a Magas-Tátra is egy határhegység lehessen...

Egy kissé szakadozó felhőzetben indultunk némennyit vissza, hogy a , majd a  úton a kercsegi kőbánya felé haladjunk. Balkéz felől több forrást érintettünk, hogy a  jelzésen a Tőke-kutat (más néven Elemér-forrás) is lássuk. Bunkerszerű betonkocka, amiből csordogál a víz, a bunker falára pedig egy fából készült feszület lett kihelyezve, ami eléggé ambivalens látványt nyújt a maga katonai szigorával, vallási atmoszférájával, az erdő mélyén.

Egy rozoga állapotú ipari épület mellett fordultunk balra, hogy a hajdani kőbánya, mára egy kissé lekerekedett odeonját tekintsük meg. Mi a ,,küzdőtérre" érkeztünk, de a boltív tetejéről szép kilátás nyílik. Furcsa érzés volt ez az időn kívül leledzés, mint amikor a tudat önmagában honol. Kopárság, letöredezett sziklafalak, mellette a fák álltak sorfalat, erdőket alkotva. Mégis olyasfajta megnyugvás lett rajtam úrrá, teljesen magától, amelyet meditációs élményeim során, némi erőfeszítést téve és egy bizonyos idő elteltével éreztem.

Rövid szünet után a jelzetlen útról a -ra visszatérve baktattunk lefelé a hivatalosan Kercsegi útnak nevezett, erdészeti úton. Balra kanyarodtunk a , ami egyben az Soo smtb (Salgótarján-Bárna) kerékpárút is egyben. Kerékpárnyomokra nem nagyon emlékszem, de egy horhosban masszív vérfoltokra lettünk figyelmesek. Egy leheletnyi thrillerhangulat kerített minket hatalmába. Vajon mi történhetett? Vadászat? Ragadozók téptek szét egy pórul járt állatot? Ki tudja... Mindenesetre lefoglalták a gondolatainkat, hiszen a természetjárás nem csupán erdőkből, napfényből és szép kilátásból áll. Nem lehet mindig kalács, mert időnként rá kell harapni arra a bizonyos középkori cipóra, amiben gránitdarabok is kerültek a málladozó malomkőből...

Az erdők el-elmaradoztak és a hullámzó kaszálók váltották fel a tájat, Somoskőújfalu völgyével, a távolban Salgó várával. Ráncosan, megfáradtan kezdett az alkonyat leereszkedni az amúgy is elnyűtt hótakarós tájra. Ismét a faluba érkeztünk, ahol a szánkók kinn sorakoztak a portákon, mert a gyerekeknek a hó egy feledhetetlen játéklehetőséget jelent, ha pedig már elég nagyok hozzá, akkor jól felöltözve reggeltől estig kinn lehet lenni a többiekkel. Nosztalgikus és sóhajtásos élmények rohantak meg, amikor még én is gondtalan alsótagozatos voltam, ma pedig már szülő... :)

Lecsapkodtuk a latyakot, átvettük, amit át kellett és Pásztón az étteremben nyomtattuk az elégetett kalóriákat folyadékkal és ki-ki a maga által preferált fogásokkal. Mire végeztünk, már a horizonttól is búcsút vettek az utolsó napsugarak. Emígyen telt eme szombat, ezekkel az élményekkel indultunk haza...

(Forrás: mapy.cz)

Távolság: 10 km.
Szintemelkedés: 600 m.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Namaszte! Egy gőzölgő kávé párája adta a melegséget és az ébrenlétet egy szurkos szombat reggeléhez, amikor észak felé vettük az irányt. A közömbösen szürke ólompalást, ami az égboltot jelentette, lassan elkezdte a terhét ránk zúdítani. Óvó süvegként védelmezett minket az autó, elválasztva a kintit a bentitől. A tejbegríz sűrű kásájanként ülte meg a távlatot a gépfegyverként tüzelő esőtömeg. Eltiltva minket a reménytől, hogy a mai nap eredményes és boldog túrázást fog gyümölcsözni.

Aztán a Branyiszkói alagút (Tunel Branisko) egy kis szárazságot hozott, majd e hegység nyugati oldalán már nem volt borús sem az ég, sem a hangulatunk, mert valamelyest engedett a szorításból, így Szepesmindszent (Bijacovce) érintésével érkeztünk meg Felsőszalók (Vyšný Slavkov / Ober-Schlauch) apró zsáktelepülésére.
Első említése 1312-ből való, azaz Árpád-kori eredetű. A tarcai uradalomhoz tartozott. a középkorban és aludta a jobbágyfalvak Csipkerózsika-álmát és Fényes Elek szerint:

Namaszte! Megfogalmazni az elmondhatatlant. Ez a legnehezebb feladat, amely bárkire is hárulhat, mert ami a szívben, a lélekben van, arra a nyelv egy kósza kísérlet, hogy formába lehessen önteni. Az utóbbi időben csodák tanúja voltam a magánéletemben, amelyeknél ott kellett lennem, de elérkezett az október 23., amikor is hosszabb pihenő után ismét a nyakamba vettem a lábam, mindezt tettem a Kedvenc Csapatommal, hogy ismét bércekre hágjunk.

Ami másoknak a Republic 67-es útja, az nekem a 76-os, Nagyváradtól délkeleti irányban. Jól ismert rigmusok helyett, jól ismert falvak, helyek, ahol néhol új épületek, akárcsak Almamezőn (Hidișelu de Jos) rögtön, ahol már-már befejezett az újabb ortodox templom. Falu követett falut, ahol szerintem csak a helyiek ismerhetik a sorrendet, mert felsorolni is teher, hogy mennyi van belőlük Belényesig (Beiuș). Biharlonkánál (Lunca) a szokásos balos a 75-ös útra, ahol Diófás (Nucet) és Rézbánya (Băiţa) után jött a szerpentines kacskaringó A Vertop-hágón (Şaua Vârtop), hogy a Fekete-sziklák (Pietrele Negre) alatt átlépjünk Fehér megyébe (Județul Alba), ahol is Lepus (Arieșeni) község Avrămești tagjánál tértünk le balra Pătrăhăițești felé.

Jellemző a környékre és úgy általában Mócföldre (Țara Moților), hogy szétszórt tanyacsoportok, falvacskák sokasága tarkítja az erdővel bélelt hegy- és domboldalakat. Előfordulhat, hogy már másutt értekeztem erről, de a szlovákok laz nevű tanyabokraira hajaz, amelynek hazai mementója a Nyíregyháza délnyugati szegmensében lelhető fel. A zsúptetős épületek modern rönkházakat is rejtenek, de nem vesztve semmit annak idilli voltából.

Mi is egy épülőfélben lévő egységnél tettük le az autót, hogy a  úton kezdjük meg a kaptatást. Az erdő szegődött kísérőnkül, ahol a lombhullatók és az örökzöldek őszi tüneményes összjátéka vonzotta a tekintetünket. A sárgásbarna lombosok mondanak éppen búcsút a koronájuknak a télre készülve most is, amikor ezeket a sorokat vetem ,,papírra", miközben a tűlevelűek köszönik szépen, maradnak a hagyományos stratégiájuknál. 
Mit is tehetne ilyenkor valaki, aki a fotózás szerelmese...? Még szép, hogy lencsevégre kapja! A tarkaságuknál fogva is szempkápráztató perspektívákat villantanak fel, ezért sűrűn nyúltam a géphez.

Eseménytelenségben leledzve araszoltunk az erdészeti úton, ahol az utóbbi hónapok túrátlansága azért éreztette hatását, de hamar bemelegedtek az inak és az izmok, így búcsút intve ennek a félig-meddig burkolt, itt-ott makadámjellegű felületnek, az igazak túraútvonalát kövessük, ugyanúgy a  jelzésen. 
Innentől már a terep nyújtotta az erőnlét kémhatását, ahol azért el-elszíneződött az a fantázia szárnyán billegő lakmuszpapír, hiszen izzasztó emelkedők vártak ránk. Jobbra fordulva az Ördöngös-szoros (Cheile Ordâncușei) és megannyi kisebb falubokor villant fel, a Zengő-kő (Piatra Grăitoare) pedig akár megfagyott őrkutyák tünedeztek fel és el a kisebb esztenák házikói, hogy feljebb és feljebb kaptatva a párás felhőhordák falják fel látványukat a szemünk elől.

A korábbi izzasztó emelkedő nem lanyhult, de azért érezhető volt a függőleges övezetesség, nem is beszélve a csúcshoz közeli zimankóról. Előkerültek a sapkák, sálak, felhúzódtak a cipzárak. A gerincen pedig hosszú fakarók jelezték az utat, hiszen egy-egy nagyobb havazásnál ember legyen a talpán, aki el tudna jutni a megfelelő csapáson, pláne, ha felhőbe veszik a táj, akárcsak ottjártunkkor!
Cseh rendszámú terepjárók motorjai bőgtek fel és küzdötték magukat a Nagy-Bihar (Curcubăta Mare) felé. Páran ingatták a fejüket, mivel elvileg nem lenne szabad az efféle közlekedési eszközökkel feljönni. Az utóbbi években Románia szigorított a quadokat illetően, mert sok helyütt ki volt helyezve az ,,Intrare pentru ATV-urile este interzis", azaz azokkal történő behajtás nem megengedett. Nem hiába, hiszen lépten-nyomon mi is szembesültünk velük, illetve azzal járó környezeti terheléssel, amellyel ezekkel a járművekkel a vezetők terhelték a vidéket, hang, sár és kipufogógáz formájában...

Na, de elérkezett a csúcs, ahol a betontömb és a kereszt jelezte a Nagy-Bihar-csúcsot, amit hívnak a románok Curcubăta Marének vagy Bihornak. Az előbbi a nagy ívelt lenne, míg az utóbbi a mi Biharunk románosított verziója. A kövön a Bihar szerepelt. Alig csináltunk pár képet, mert nem szenvedhettük a hűvös, viharos széllökéseket, így lejjebb húzódtunk egy szélárnyékosabb katlanba, ahol nyugodtan elfogyaszthattuk az elemózsiánkat.

A kalóriafelvételünket követően elkezdtünk ereszkedni a Kis-Bihar (Curcubăta Mică) felé, de mivel a csapnivaló látási viszonyok semmilyen panorámát nem nyújtottak, ezért az alatt, lankás, komótos, autók által járt útfelületen lépkedve indultunk visszafelé. A  hamarosan elhagytuk, lassan, majdnem párhuzamosan ereszkedtünk a gerinccel párhuzamosan. Hál' Istennek a monotóniát is felváltotta a színpompás kilátás az Aranyos-völgyre. Itt-ott azért kérlelhetetlen pogány hadként tódultak be a felhőseregek, hogy elkergessék a számukra kafír kilátást. Viszont mi sem voltunk restek és alájuk vágtunk, így már a horizontig már-már megvetette lábát a szemünk fókusza. 
Kisebbfajta gótikus feszültségként lihegett a nyakunkba az egyhangú morajlás, amit a felhők felett a szélturbinák működése keltett. A borzongató allűrt tetézte még az esztenacsoport, ahol a házak úgy sorakoztak egy csoportban, mint a komor hangulatú dualista kori családi fotókon a rokonok. Fekete-fehér mivoltukban és halott némaságuk csak srófolta az előbbi érzést, amelyre rátett egy fémből kovácsolt, de már sok évnyi viszontagság által tépázott feszület. 
Azóta is azon morfondírozok, hogy a Víkend című film készítői vajon ezt a kis telepet használták-e a falusi jelenet forgatásához...? Nem találtam rá utaló bizonyítékot, de a filmben a Csodavár (Cetățile Ponorului) és a Floroiu- vagy Drăgan-gát (Barajul Floroiu) egyértelműen ismerős volt számomra.

Jobbra letérve ösvények keszekuszaságán vágtunk át, ahol egy bő órányi bandukolást követően értük el a napunk másik nagy célpontját a Pătrăhaițești- vagy más néven Buciniș-vízesést. Az utóbbi a magyar ajkakról könnyebben gördül le, mert a román néha olyan hajlításokba és magánhangzóteremtésekbe fog, hogy beleakad az ember nyelve. Na, de ebben is rejlik az egyik szépsége. Istenem, kövezzenek meg ezért a véleményemért...! :)
A falu felől megközelíteni viszonylag könnyű, a csúcs felől, ahonnan mi jöttünk, már annyira nem elmondható... :) Na, de egy 12 méter magas, kétlépcsős természeti csoda, így jó volt a csülkeinket egy kicsit lehorgonyozni, hogy vessünk rá egy pillantást!

Lassacskán kerítések és havasi plájok bukkantak fel: közeledtünk a vízesés névadójához, Pătrăhaițeștihez. Ameddig elláttunk, a rózsaszínes, narancssárgás naplementével festett tarka őszi erdőtömegek nyűgöztek le minket. Ebbe kisebb tehéncsordák, tanyabokrok, gyümölcsösök simultak bele, a fásszárú birodalmat egy-egy kaszáló exklávéja vagy enklávéja törte meg. Mi tagadás, búcsúajándéknak egy ilyen napon másra sem vágytunk! 
A központnak is nevezhető helyen egy kisebb étterem, panzió, falumúzeum és egy kézműves műhely is fellelhető volt, ahol a fafaragó mester a tulnic névre hallgató hosszú alpesi kürtöket készítette, amiket egykor a pásztorok is használtak, másik fajtája a bucium. Még a Kis- és Nagy-Bihar vonulata is búcsút intett, hiszen a felhőpaplanok és a lemenő nap fényével meghintett égbolt előtt a szélkerekek járták megszokott körkörös útjukat.

Namaszte! Mint egy felhős, szórványosan napos időben, fel-felbukkantam a túrákon. Most egy ideig nem fogok tudni menni, az életem egy kicsit képlékeny lett, szerencsére csupa jó értelemben! Mielőtt szünetre vonulok, úgy gondoltam, hogy még egy kirándulásra elmegyek. A Kárpát-medence, a hajdani Magyarország turizmusának bölcsőjébe vezetett az utunk. 

Az 1600 km-es kárpáti vulkánkoszorú északi ékköve és az egyetlen alpesi jellegű hegységünk, a maga kiterjedésével pedig a világ legkisebb magashegysége. Sok csúcsa van 2500 méter felett, a hágók többsége 1900 felett, illetve vannak olyan tengerszemei, amik az év folyamán be vannak fagyva, bár sajnos ez az éghajlatváltozás miatt sokat változhatott bizonyára. 
A nevét Ivan Bohuš kelta eredetre datálja, míg a magyarok Tarcalnak hívták az Árpád-korban, ami kopaszt jelent, utalva annak sziklás, erdőszint feletti gneiszes, gránitos csipkézettségére.

Trianon előtt egy nemzetközi vonzerő területén belül helyezkedett el Boroszló (Breslau/Wrocław), Budapest, Bécs és Prága lakói is előszeretettel látogatták, illetve a Magyar Kárpát Egyesület (MKE) is ide tűzte ki a fókuszpontját. Ez az első világháború után annyiban változott, hogy Csehszlovákiához került, bár a lengyelek szerették volna maguknak lehetőleg az egészet, de a határok úgy alakultak, ahogy. Megkaptak 16 falut Árva és Szepes vármegyékből, többek között Nedecet (Niedzica). 
A trianoni határokon belül a sokkot követően nagyobb arányú fejlesztések indultak be a Mátra és a Bükk berkein belül. Így épült a lillafüredi Palotaszálló, 1927-ben, népszövetségi kölcsönből. A két hegység addig csak erdészeti terület volt, különösebb figyelmet gyakorlatilag senki sem szentelt nekik. Több-kevesebb sikerrel sikerült felépíteni egyfajta turisztikai vonzerőt, de a helyek adottságai nagyon halovány másai a Magas-Tátrának. Behozhatatlan előnyét azóta sem sikerült behozni, bár díjazni kell az erre tett erőfeszítéseket!

Nálunk is maradtak szép tájak. A szépséget el kell ismerni, de tudvalevő, hogy vannak fokozatai, amelyeknek az egyik kiemelkedő csúcsa a magyar élettéren belül a Magas-Tátra (Vysoké Tatry, Tatry Wysokie). Kinek mit jelent ez a hely? A síelőknek jó pályát Tátralomnicon (Tatranská Lomnica), a gyógyulni kívánóknak felüdülést a hörgőknek, a természetjáróknak eszményi panorámákat, míg számomra az utóbbi, illetve a tűzkeresztség érzését.
Nagyon korán indultunk és szintén korán érkeztünk a Csorba-tóhoz (Štrbské pleso). Az üzletekkel, parkolókkal és szállodákkal sűrűn övezett tengerszem egy kiinduló-, míg a tömegek számára egyben végpont is. Sokáig megoszlottak a vélemények, hogy ez az állóvíz ,,kétkulacsos", azaz a bifurkáció jelensége miatt a vize a Poprád (Poprad) és a Vág (Váh) folyók vizét egyszerre táplálja, így egyszerre a végcél a Balti-, illetve a Fekete-tenger, de az évek során kiderült, hogy az utóbbi, így az egyetlen folyóvíz, amelyik nem a Dunába torkollik, a Poprád. Ezáltal nevezték hűtlennek is, de az egyetlen kivételt képzi a Kárpát-medencében.

A betont és a kibontakozó csődületet magunk mögött hagyva a  úton kerekedtünk fel. Mint oly' sok mindennek, ennek az útnak is van története. Ez maga a Felső-turistaút, másnéven a Magisztrálé vagy Tátrai Magisztrála (Tatranská magistrála). Még az MKE kezdte építeni 1877 és 1883 között, majd a csehszlovák impérium alatt fejeződött be, 1937-ben. A szépen elrendezett, néhol már-már vasúti töltésre emlékeztető gyalogút kényelmes haladást biztosított, nem sok szintemelkedéssel, mivel a feleadata, hogy mint a kévét összekötő zsineg, fogja körbe a Tátra völgyeit és az oda vezető utakat. Jobbunkon a Menguszfalvi-völgy (Mengusovská dolina) terült el, felszökkenve pedig az Oszterva (Ostrva) fegyelmező orma emelkedett bírói tekintélyével a völgy fölé.
A völgyeket többnyire az őket birtokló, azt legeltetésre, fakitermelésre használó településekről nevezték el. Anno nem a szemkápráztatásban hittek az emberek, hanem erősen érdekeltek voltak abban, hogy az erőforrásokat adekvátan kiaknázzák. Ezért lett sok katlan, pláne a Liptói-Tátrában (Liptovské Tatry) annyira kopár, ahol erdőségek tűntek el, mint a Csendes-völgyben is (Tichá dolina). 

Hamarosan elérkeztünk egy fontos elágazáshoz (Rázcestie nad Popradským plesom), ahonnan a Magisztrála  jele vitt tovább keletre az Oszterva-nyereg (sedlo pod Ostrvou) felé, a  a Szimbolikus temető felé, A  délre a villamoshoz (Tatranská elektrická železnica; röviden: TEŽ), míg északnyugati irányba a Rysy és más célpontok felé. Mi is így tettünk, vagyis az utóbbi opciót választottuk. A terep innentől már erősebben emelkedett, a népsűrűséggel egyetemben. Itt érdemes megjegyezni, hogy Scheirich Laci bácsi szerint - a Tátra mindenttudó ismerője, több könyv szerzője és a hegység szerelmese - a 90-es években még több turista kereste fel a vidéket, mint manapság, de csak ingatom erre a fejem, mert így is néha megdöbbentő felvételeket látni, hogy mekkora tömegek gyűlnek össze egy-egy napon, pláne hétvégén! 

A Békás-patak (Žabí potok) idilli áthidalása után a róla elnevezett kereszteződéshez értünk, ahonnan a  vitt a Rysyre és a  maradva, tántoríthatatlanul gravitáltunk célunk irányába. Az erdőt a gyalogfenyves váltotta fel, ami hamarosan kezdett el-elmaradozni. Átgázoltunk hamarosan a Hincó-patakon (Hincov potok), ami lágy vízpermetével üdítette a vándorok tüdejét, akárcsak egy tömjénfüstbe burkolt áldás a rögök angyalaitól. Egy girbe-gurba emelkedőt követően egy katlanfalon vetettük meg a lábunkat. A jégkorszakok nyomai lépten-nyomon tettenérhetőek a Tátrában, hiszen volt olyan gleccser a Poduplaszkói-völgyben (Bielovodská dolina), amelyiknek a vastagsága elérte a 330 métert (sic!), az örök fagy és jéghatár pedig 1500 méteren kezdődött. Akkoriban errefelé nem volt divatos izzadni! :)

Látni, hogy a Tibetből elterjedt és divatos kőrakásokat alakítottak ki az arra járók. Ott ezeket ovóknak hívták, a tájékozódást szolgálták, de természetvédelmi okokból óvaintenek a szakemberek ezektől az ad hoc építményeknek a gyarapításától, védve ezzel a mikroélővilágot. 
Innen már tényleg nem volt messze a Nagy-Hincó-tó (Veľké Hincovo pleso) és a Hincó-szemek (Hincové oka). Az utóbbiak sokkal kisebbek az előbbitől, némelyik csupán időszakos és ottjártunkkor is némelyikben csak az alján ,,lötyögött" némi víz. A hincó  (Hinzen) szó a cipszer (szepesi szász) nyelvből ered, ami bányásztörpét jelent. Animista jellegű, valószínűleg a pogány hitvilágból átmentett folklórnak lehet elképzelni. A jó bányászhozam érdekében érdemes volt velük nem ujjat húzni. A hegység legendáriuma rendkívül gazdag. Felsorolni is teher, hogy mely helyekhez milyen legendák és mitikus lények köthetőek...

Röviden szusszantunk és megkezdtük a szintemelkedés napi dandárját. A csúcsig húzódó 1700 méteren 400 méteres emelkedővel küzdöttünk meg. Útközben feltűnt balkéz felől a Kis-Hincó-tó (Malé Hincovo pleso) kékje, alpesi virágokkal tarkított szőnyegbe foglalva, illetve a távolban az Alacsony-Tátra (Nízke Tatry) masszívuma. Kitartóan kanyarogva érkeztünk a Felső-Kapor-nyereghez (Vyšné Kôprovské sedlo). Az alpesi hangulatot nehéz mihez hasonlítani. A fentebb említett megmaradt hegységeink legfeljebb nyomokban emlékeztetnek erre az idillre. Akad pár erre hajazó pont, de ennyire azért egyértelműen nincs.

Betelve a látványtól rugaszkodtunk neki a csúcsnak. Egy gyalogfenyő nem sok, annyi sem nyújtott védelmet a kegyetlen napsugarak elől. A forróság majdnem csontig hatoló volt, a sziklák pedig hőtükörként verték vissza a meleg légtömegeket, bár a széllökések segítettek valamennyit a komfortérzet helyreállításában, de azért küzdelmes volt feljutni. A Kapor-vállhoz (Koprovské plece/Koprowe Ramię) ízelítőt nyújtott a kilátásból, innen pedig még egy kis emelkedővel a Kapor-csúcshoz (Kôprovský štít/Koprowy Wierch) értünk ki. Mint egy árboc, úgy magasodik az ormok erdeje fölé. Ha azt írom, hogy lélegzetelállító, akkor nem mondtam semmit...

A Kapor neve a Kupfer (réz) német szóból ered, utalva a völgyre és a középkori bányásztevékenységre. Ügyetlennek hat ez az elnevezés, de meghonosodott és mi ezzel élünk. Innen mindössze 600-700 méterre volt légvonalban a Cubryna (Čubrina) csúcs, a függönyként alábukó és ismét felszökkenő Szmrecsini-hágó (Temnosmrečinské sedlo), illetve tőle balra a Szmrecsini-völgy (Temnosmrečinská dolina), a Felső- és az Alsó-Szmrecsini-tóval (Vyšné aj Nižné Temnosmrečinské pleso). A szmrecsin fenyvest jelent (ciemne smreczyny = sötét fenyves). 
Ha egy kicsit balra tévedtünk a sziklaoromtól, akkor a Kapor-völgy (Kôprová dolina) tűnt fel a távolban, amely az említett Szmrecsini-, illetve a Hlinszka-völgyek (Hlinská dolina, hlina = agyag) egyesüléséből keletkezik, fő folyóvize pedig a Kapor-patak (Kôprovský potok). Látható volt a Kriván (Kriváň), a szlovákság nemzeti hegye, a Lorenz-hágó (Bystrá lávka, Bystra Ławka), a Nagy-Szoliszkó-csúcs (Veľké Solisko), a Csorba-csúcs (Štrbský štít) és még lehetne a végeltenségig sorolni a kisebb-nagyobb földrajzi egységeket, neveket...
A Cubryna már a határ, azon túl Lengyelország terül el és egyben a történelmi Magyarország határa is volt egyben. Bár tudjuk, hogy visszaszerezni lehetetlen és az idő előrehaladtával egyre kilátástalanabbá vált, de kinek ne dobbanna meg a szíve arra a gondolatra, hogy ismét úgy legyen...?

Indiában a jógik a Himalájába vonulnak el, Mózes a Sínai-hegyről hozta le a Tízparancsolat kőtábláit, Tibet a Himalája ölelésében fekszik, Mohamed utolsó beszédét a kegyelem hegyén mondta el, ahol a legendárium szerint Isten megbocsátott Ádámnak és Évának. A hegyek... Bűvöletben tartják már az idők kezdete óta az emberi lelkeket. Sokan közelebb érzik magukat Istenhez, a magasabb erőkhöz. Az alföldeket a folyók elmosták, elöntötték, nem hagyva teret, de a hegyek maradtak. ,,A víz szalad, a kő marad, a kő marad."
Az előző életekre emlékezni a buddhizmusban egyfajta abhijna, vagyis egy buddha, egy bódhiszattva vagy arhat (magas szinteket elért szent) kiváltsága. A hat abhijna egyike az emlékezés az előző létformákra. Évek óta foglalkoztatnak a keleti tanok. Tudom, hogy a megvilágosodástól fényévekre vagyok, de itt mégis azt érzem, ennyire magasan, hogy az előző életemben, életeimben a hegyek vonzásában éltem vagy egyenesen ott. Egy ilyen erős karmikus lenyomat pedig a túrázásban ölt testet, nem beszélve az elragadtatásról, amit ott fenn érzek...
Míg fenn a szent, alul a profán, ahogy Eliade dichotómiájában megírta. A lenti világ lázgörbéje már a negatív tartományokban van és meredeken esik évről-évre, ami a morális és szellemi részt illeti. A megjegyzés rovatba a kalpák (világkorok) orvosa a MENTHETETLEN szót írta fel, vastag ceruzával. Személy szerint azért él bennem a remény, hogy a dolgaink jobbra fordulnak, ami az emberiséget illeti...

Fennkölt gondolatokkal és érzésekkel töltekezve indultunk ugyanarra, lefelé. A függőleges övezetesség éreztetve a hatását, egyre inkább életbe lépett. Nem csupán az erdőségek kezdtek megszaporodni, hanem a hőmérséklet is egyre melegebbé vált. A Poprádi-tónál (Poprdaské pleso) úgy határoztunk, hogy nem megyünk le. Csábító lett volna a Szimbolikus temető is, de időhiánnyal küzdöttünk. 
A temető (Symbolický cintorín pri Popradskom plese) ötlete, annak szimbolikus volta Otakar Štáfl és Alojz Lutonský elképzelése volt. Mindketten csehek voltak, de a Tátra szerelmesei. Erre a kis területre már sok-sok kereszt, emlékplakett került, illetve egy kisebb kápolna is 1936-ban, a poprádi mérnök, Róbert Vosyk jóvoltából. Majd máskor!

Elérve a kisbuszt még volt idő egy kis frissítőt magunkhoz venni, illetve falatozni egyet, mielőtt hazafelé vettük az irányt. Kassa már a szürkületben ért minket utol. A hazai írói panteon egyik géniuszát, Márai Sándort adta nekünk. Az egykori polgárváros lakói Márai szerint esténként ingujjra vetkőztek, hogy olvassanak, míg az Alföldön kevés kivételtől eltekintve a disznóvágás volt az egyedüli felüdülés. Lekezelő, de találó véleményével egyetértek, bár a XX. század és a kortárs kapitálhitványizmus süppedékében sok minden kiegyenlítődött, de egykoron egy olyan városról volt szó, ahol a városi könyvtárba beiratkozottak túlnyomó többsége minimum kétnyelvű volt és a harmaduk három nyelven kölcsönözte ki az irodalmat. Hála a lakosságcserének, a németek elüldözésének, ez már a múlt. Szlovák hegemónia van és gyakorlatilag egynyelvűség...
A tátrai őrtüzek pedig a szívünkben égnek tovább!

(Forrás: mapy.cz)

Távolság: 9,5 km.
Szintemelkedés: 1100 m.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Namaszte! Az utóbbi időben hallgattam. Mondanám, hogy szabadságra vonultam, de a tennivaló sok volt, az idő kevesebb, de a természet hív, én pedig engedelmeskedtem. Mint oly' sokszor, most is a Túracsapattal (nagy kezdőbetűvel, sic!) egy újabb etapot vettünk birtokba, ahol lezártuk a múltkori szakaszt. Akkor jobb időt fogtunk ki, de ars poeticámmá vált, hogy a túrázásra nincs rossz idő! :)

Nehéz volt egyértelműen meghatározni, hogy tulajdonképpen ködben, felhőben vagy az erdők által kilehelt párában utaztunk, amikor Mályinkáról felkapaszkodtunk. Északi irányból jöttünk egy szebb napokat is látott aszfaltúton, ami eléggé ,,bahmuti" állapotokat mutatott, ami a felületminőséget illeti. Na, de annyira nem volt vészes, mert viszonylag hamar sikerült róla letérni, mert a 2513-as jelzésű közút a Miskolc-Bánkút közötti szakaszán már sokkal jobb, így mi is így értünk el ide.

Az említett kiindulási pontunkról nem értekeznék bővebben, azt itt bárki megteheti. Az egykori síközpont engem arra emlékeztet, ahogy a májusi győzelmi napi parádékon a Szovjetunió veteránjai vonulnak végig: évről-évre egyre kevesebben, hiszen engedelmeskednek sorban annak a törvénynek, hogy megadják a lelküket a Teremtőnek, testüket az elmúlásnak. Ha hisznek benne, ha nem... A hajdani síparadicsom részben a Bükki Nemzeti Park, részben a klímaváltozás miatt került szorongatott helyzetbe, így manapság turistaközpont, de síelők nélkül, mivel nagyjából elenyésző a téli csapadékmennyiség. 

Okafogyottnak tekintem, hogy a  úton kívül bármit is említsek, mivel itt kezdtük meg és fejeztük be aznapi utunkat, így ortodox módon ragaszkodtunk hozzá a nap folyamán. A Diabáz-barlang mellett elhaladva indultunk el. A vízcseppek által pettyezett fenyők és bükkök alatt, ködös, borongós, már-már őszies időjárás közepette. Egészen misztikus életérzés volt, ahol álomszerű, Lovecraft regényeinek sötét hangulatát idézte a táj. Csupán a Faktor-rét szakította meg a fásszárú univerzumunkat, ami nevezetes arról a Faktor-réti Madonnáról. Egy olyan erdei oltárról, ahol egykoron az erdőmunkások nyertek lelki oltalomra és maradt meg az utókornak is. Egy materialista, erősen szekuláris világ közepette, amit mi Nyugatnak hívunk - és ha tetszik, ha nem, oda tartozunk-, egészen üdítő, hogy még mindig megvan, sőt karban is van tartva!

Bedő Imre gondolata jut most is eszembe, hogy technológiailag a Nyugathoz jó felzárkózni, erkölcsileg inkább leereszkedni lehet...
A Bükki-fensík domborzata, annak is a nagyobbik felén átkelve (a Garadna-völgy osztja Kis- és Nagy-Bükk-fensíkra) elmondható, hogy közel sík felületet képez. A kréta kor idején emelkedett ki és vált a terület szárazulattá. A mészköves felszín karsztjelenségei pedig a felszín alatt megbúvó barlangokat, illetve dolinákat jelent, amik félgömb alakú horpadások a felszínen. Ilyen a Mély-sár-rét és a Zsidó-rét is. Az utóbbi nevének az eredetére nem találtam magyarázatot, már a Zemplénben, Makkoshotyka után találkoztunk ugyanezzel a földrajzi névvel. Ki tudja...?

Az OKT ezen szelvénye a kövek vonulatát jelenti. Első állomásunk a Három-kő, ahonnan az első panorámát kaptuk az Alföld felé, alattunk a Vöröskő-völggyel, távolabb a Hór-völggyel, imitt-amott erdőirtásokkal szaggatott hegy- és dombhátakkal. Felismerhető volt a Tisza-tó is. Röviden időztünk itt, majd elindultunk a Tar-kő irányába, de azért a lencsevégre kívánkozott egy átlós irányba terebélyesedő fa, ami az ösvény felé nyújtózott. Olyannak hatott, mint egy gigantikus bonsai. Egyik múzsámnak tartom a zen buddhizmus világát, így a maga egyszerűségében úgy hatott, hogy egyszerűen a maga világában honolt, úgy, ahogyan van. Ettől nagyszerű! :)

Jobbkéz felől a Büszkés-hegy alatt értük el a már említett következő kilátópontot, ahol egy hosszabb pihenőt engedélyeztünk magunknak. Falatoztunk és a tekintetünkkel pásztáztuk a panorámát, amely immáron Eger és Felsőtárkány látványát is magában foglalta, távolabb pedig a Mátrát, viszont most felhőbe burkolózva lapított. 
Néhány fotó és ismét rajt! Súroltuk az Őserdő határát, amit 2000-ben nyilvánítottak erdőrezervátummá. A maga 375,3 hektáros területével egészen csöppnyi reliktum a hegység testében. Egy olyan, emberi kéz által nem érintett szeglet, ahol 180-200 éves bükkfák is vannak. Sőt, ha kidől, akkor kidől. Nem lesz elszállítva, gallyazva stb. 
Kicsit ide belógva haladt anno egy elég kacskaringós, feltehetően erdei iparvasút, ami a Virágos-sártól délre végződött, egyfajta fejvégállomásban. Erről sajnos semmit sem találtam a neten, illetve a nyomait sem sikerült felfedezni. A LÁEV-ről annál többet, azt aprólékosan dokumentálva.

Egy fokozatos ereszkedő, aztán egy combos emelkedő vezetett a Vörös-kő-bérc alá, gyakorlatilag beszorítva a Vörös-kő és az említett hely közé. Két vidám nyíregyházi túrázóval akadtunk össze, akikkel röviden le is álltam beszélgetni. Egy kis papramorgóval is megkínáltak, mivel a jelszót megadtam: ,,Mi bajunk történhet?!" :)
Kedélyesen eldiskuráltunk a családról, életről, a túrázásról. Szívesen maradtam volna még, de a nyakmba kellett vennem a lábam, hogy ne várakoztassam meg a Csapatot! :)

Egy karrmezőként, mészkövekkel borotvált domboldalban értem el a Cserepes-kői sziklaodút. Még mielőtt ismét csatlakozhattam volna, egy kicsit megálltam, mert szokatlan látványra lettem figyelmes: egy apró kis emlős ugrabugrált szikláról-sziklára, mint egy nindzsa vagy egy akrobata. Először mókusnak néztem, de hamarosan kiderült, hogy a kis erdei, bundás barátunk egy nyest. Ahogyan felbukkant, úgy el is tűnt. Viszont mivel nem vagyok zoológus, ezért engedtessék meg nekem, hogy lenyestezzem, mert szerintem ő egy nyest volt, de ha mégsem, akkor innen, a szoba melegéből esedezem a bocsánatáért! :)

A felzárkózás után ismét együtt gyalogoltunk tovább. A Pes-kövön egy gyors kilátással búcsúztunk a környező vidéktől, hogy a hegyi erdő örvénye nyeljen el minket. Az idő rendesen telt, ezért az Őr-kőre már nem maradt idő. Alatta mentünk el, a kulcsosház mellett, ami úgy állt ott, mint egy mementó. Olybá tűnt, mint egy erdei remete hajléka, aki az összeomló civilizációból menekült ide, hogy egyáltalán éljen. Furcsa, de ez az érzés nem engedett...

A Kálmán-hegyi útra kanyarodva a Katonasírok nevű elágazáshoz, ahol két német katona földi maradványa van elföldelve egy-egy sírban. 1944 decemberében lelték itt halálukat. Furcsa, mert a második világháború senkit sem hagy érintetlenül, aki a történelemmel foglalkozik. Jómagam is sokat olvastam a témáról, de mindig van új a nap alatt. Sokat kell még tanulnom, hogy mindent értsek. Ugyanakkor az lehetetlen, de érdemesnek tartom törekedni rá.
Két katona, akik a hazájuktól távol a Karola-vonal védelme közben lelték halálukat. A cél az volt, hogy a Malinovszkij vezette 2. Ukrán Front ne tudjon az Ipoly-völgyébe behatolni, mivel akkor kijáratot nyertek volna Pozsony és Bécs felé és könnyebben átkarolják Budapestet. Az OKH (Oberkommando des Heeres) ezt felismerte, de mivel emberhiánnyal küzdöttek, ezért kénytelenek voltak börtönviselteket és kommunistákat is besorozni, így az Ipolyt ilyen emberek is védték. Az utóbbiak annak rendje és módja szerint át is álltak a Vörös Hadsereghez (hivatalosan: Рабоче-крестьянская Красная армия). Az erőviszonyok különbözetek, de egy katasztrofális helyzetet próbáltak a német és a magyar haderők fenntartani, lassítani, esetlegesen visszavetni. A Tisza vonalát egy olyan sűrűségű gyalogság védte, ahol a százméterenkénti arcvonalra 4-5 katona jutott, amivel szemben Budapesttől északkeletre olyan brutális offenzívát indított Malinovszkij, ahol az arcvonalra kilométerenként 260 löveg és 64 harckocsi és 4000 gyalogos jutott! A szovjetek a darálás taktikáját alkalmazták, ahol a generalisszimusz óhajának kellett meghajolni a vezérkarnak pedig a sikert kellett felmutatni, lehetőleg folyamatosan, hogy nehogy Tuhacsevszkij sorsára jussanak...
És itt pihen két ember, akik egy brutális túlerővel szemben folytatott taktikai időhúzásnak estek áldozatul. Ha egy ekkora húsdarálóval ütközik össze egy baka, akkor mit érezhet, mennyire szorulhat össze a szíve és a gyomra? Belegondolni is lehetetlen...
A történelemről és a jövőről folytatott emelkedett beszélgetésbe merülve folytattuk az utunkat. Az utat, amit úgy követünk, mint az ekét a földműves, egy irányba, megállíthatatlanul.

Namaszte! Az időbeliséget egy kicsit felrúgva most egy olyan helyről fogok beszámolni, ahol már jártam, de most pár év elteltével ismét elvetődtem ide, pár kedves Kollégával. Sok-sok naplementével és kilométerrel később ismét egy számomra kultikus célponthoz tértem vissza, a Börzsöny rengetegeibe. 
Aznap korán indultunk, még betérve Párkányba (Štúrovo), hogy az ottani Coop Jednota üzletében a szokásos Kofola, Studentská és más nyalánkságok magunkhoz vétele után az Ipolyon átkelve, Kemencénél lefordulva érkeztünk meg a Fekete-völgy panzióhoz.

Kemence maga egy Árpád-kori település, amelynek első írásos említése 1156-ból való. Eseménytelen történetébe éket vert a török uralom, mivel a XVI. században elnéptelenedett, majd néhány évtizeddel később a XVII. században visszatelepültek a lakók. A Trianon előtti időkben Hont vármegye része volt, most Pesthez tartozik, miután az előbbi mindkét oldalon elsorvadt. A XX. század ,,izmusai" után most a demokrácia (?) keretén próbál létezni, a fáradságos megélhetési módok helyett a turizmusra próbál építeni. Egykori vármegyeszékhelyi státusza Honttal egyetemben a múlté.

Útközben pedig mellettünk pöfögött el a Kemencei Erdei Múzeumvasút egyik gőzüzemű vicinálisa, meg-megállva, sípolva, gőzt és füstöt eregetve. Maga után pár vagont is húzott, utasokkal tele. Úton-útfélen fotósok foglaltak el egy-egy állást, hiszen kuriózum, hogy egy ennyire öreg síndöcögény előgördül a remízből, ezért leparkolva, időt nyerve mi is lencsevégre kaptuk ezt a műszaki matuzsálemet. 

Lassan tovazakatolt, mi pedig a  jelzésen toronyiránt a nyakunkba vettük a lábunkat. Bizony néhány napnyi kényelmes ücsörgés és a szilaj, hirtelen emelkedő megérlelte az izzadságmirigyeimet és derekas verejtékezésre kényszerített, míg el nem értük a Godóvár-alját. Itt bizony jól esett a szusszanás. A szűk félkilométernyi etap százméternyi szintemelkedése után már nem volt ilyen kirívó szakasz. A miocén kori ősvulkán alap után mára már letisztultabb és szelidebb felszín várja az érdeklődőket, de azért borotvapengeként hasítanak rajta az olyan kitüremkedések, mint a Godó-szikla, ahonnan szép kilátás nyílik a Fekete- és Csarna-völgyek irányába, bár jelentésüket tekintve mindkettő ugyanaz (czarny,-a, -e: fekete lengyelül). 

Ahogy emelkedtünk a Miklós-tető irányában, úgy nőtt a szélerősség és bizony alaposan hajladozva nyögtek a tar lombkoronák a zord légtömegek szaggató rohamai alatt. A távolban feltűnt Ipolyság (Šahy), mivel erős légmozgás volt, ezért jó légköri viszonyok közepette lehetett messzebb is látni, így Gyügy (Dudince) fürdőkomplexuma is feltűnt, de a későbbi Magosfán - nevezik Tátralátónak is - sem tűnt fel sem az Alacsony- sem a Magas-Tátra, mert a felhők viszont megálljt parancsoltak a kilátásnak. 

Sebaj, így is szép volt, viszont a fagypontot alulról súroló hőmérséklet miatt, illetőleg az egyre erősödő széllökések miatt nem volt időnk gyönyörködni. Tekintet nélkül utasítottuk magunk mögé a Bagoly-kutat, a Dosnya-nyerget, az Esztergályossal egyetemben. A Magosfa magasságában már a bükkös volt az uralkodó fafaj. Sima törzseikkel, mint egy pajzsfal normann gyalogosai, ellenáltak a tomboló légtömegeknek. Nem tudni, hogy a vihar tépázta-e meg őket ennyire, de sokuk már ki volt dőlve. Hogy ne legyünk szemtanúja, esetleg testközeli élmény létesítve egy ilyen fásszárú óriással, miközben megadja magát a kérlelhetetlen gravitációnak, cseppet sem elmerengve, pikk-pakk elértünk a Magosfa vállához.
Hasonlíthatatlan hangulat kerített hatalmába, mintha ez a rész egy másik dimenziót hordozott volna magában. Az egész olyan szürreális volt, mintha Lovecraft álomszerű sorai elevenedtek volna meg, valami Wass Albert-féle természetleírással vegyítve. R'lyeh elsüllyed ősvárosának voltunk a tanúi vagy inkább az Őrület hegyeiből ismert antarktiszi felfedezésének, de mindez a Börzsöny rengetegében, ahol ősistenek suttogása hat paranormális orkánként.

A Magosfa vállánál a  kiegészült a  jelzésével, majd a Három-hányás nyergénél az előbbitől végleg elbúcsúzva a és a házasságából egy pihentetőbb, könnyen tempózható, szűk 900 méteres ösvény következett, hogy ezután csak a  jelzés maradjon, majd az eddig lendületet sápoló emelkedők után egy masszív ereszkedés következett a Kőkorsóig, a jelzés minőségéből adódóan is, hiszen ezek a háromszögek csúcsokhoz, kilátókhoz vezetnek. Mi pedig onnan mentünk le, így nem ért nagy traumaként, hogy a combfeszítő izmok menetfékként viselkedtek. 
A Kőkorsónál még egy nagyon kicsi ereszkedés következett, egy gázlóval és megállapodott a terep, akárcsak az idegeink. :)

A tájba innen már kezdtem belevizionálni azt, hogy milyen is lehetett vasúttal. Kezdtem állítani, hogy bizony itt, mintha vonat ment volna egykor, ami a Magashíd romjánál már egészen konkrétan látszott is, hiszen az Oltár-patakot hajdanán két sínpár is átszelte, de ma már csak a nyomuk vehető ki. A negatív csúcstámadás végső lecsengéseként már-már noktürnként hatott a  beköszönte, így Halyagosig már a nélkül tudtunk beszélgetni, hogy a csúszós hegyoldalra vagy a levegővétel nagy kortyokban történő vételére kellett volna fektetnünk a hangsúlyt. Meg-megállva nyugodtan tudtunk exponálni és innentől kezdve már nem tartogatott különösebb kihívást a terep.

Halyagos több szempontból is különleges. Egyrészt az egykori Postás Távíró Sport Klub kulcsosháza van itt, néhány melléképülettel és egy ősrégi kerekes kúttal, másrészt az eddig többé-kevésbé gyanítható sínek konkrétan itt már megjelentek. A kisvasutak történetét szépen összefoglalva itt találod, Kedves Olvasóm. Manapság ennyi kisvasút van a Börzsönyben:

A régi hálózatról sajnos nem találtam meg a térképet, pedig az lett volna döbbenetes, hogy milyen egykor és ma állapotok uralkodnak. Egykoron keresztül-kasul, mint a miceélis gombafonalak úgy szelték át a hegységet a keskeny nyomközű iparvasutak, amiből mára a fenti három maradt meg, turisztikai céllal.
A faipar a vasúttal együtt lendült fel, majd a tehergépjárművek térhódításának és a Kádár-rendszer közlekedéspolitikai koncepciójának köszönhetően beindult a vasutak sorvadása és a hálózatból sporadikus szórvány lett, majd a fakitermelésnek a nemzeti park adta meg az utolsó tőrdöfést.
A Kemencéről induló vasút a 70-es években még Halyagosig járt, de már a 90-es évekre annyira leromlott az állapota, hogy a totális megszűnés fenyegette a teljes hálózatot, viszont sikerült megmenteni és igaz a Feketevölgyi megállóig közlekedik, de még van.
Mint oly sok mindennek a mai világban, ennek a jövője is bizonytalan...

Halyagosnál már kezdett szürkülni a szelek démonai most az éjszakai fenevadaknak kezdték a stafétabotot átadni, viszont annyira sok fotótéma akadt, hogy bizony egymást túllicitálva váltottunk át fotóstúrára. A Fekete-patak és a vasút már egyértelmű iránytűkként szolgáltak, így a  csupán harmadlagos megerősítésként szolgált. a Hamuházig, ahonnan már az OKT domináns  útja. A sínek állapota nagyon erősen megviselt. A Hamuházig erősen benőtte az aljnövényzet, rádőlt fák, faágak torlaszolták el, de onnantól már nagyon látványos károsodásokat szenvedett.

Nem kell az Indóház törzsolvasói gárdájához tartozni, hogy valaki levonja a következtetést ahhoz, hogy bizony ez a vonal járhatatlan. A most szelíden csordogáló patak Smetana Moldvájához hasonlóan, bizony tud erős áradással zúzni, pusztítani. Ahogy sok-sok csepp milliárdja állt össze, ugyanannyi folyt itt le, ezért:

A sínek, mint egy aknamezőre tévedt és pórul járt alakulat végtagjai, úgy csavarodnak bele a patakvölgybe, az ég felé, mint egy disztópia megelevenedve. Így értük el már-már teljes sötétségben a kiinduló és egyben végcélunkat, a panziót. A patak északabbi végén egy vágánybak plobálja a járhatót az örök enyészetre ítélttől. Mint Dmitrij Gluhovszkij Poszt című regényében, ahol Jaroszlavl a határ, utána pedig a zöldesen gomolygó köd a Volga túlpartján...

Nem volt egy pihentető, de látnivalóban és kihívásokban gazdag napunk volt. A test és a lélek megmérettetett és szintúgy el is fáradt, de a lélek feltöltődött és várja a következő lépéseket...

(Forrás: mapy.cz)

Távolság: 13,6 km.
Szintemelkedés: 700 m.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Namaszte! Akár egy régi ismerős, akit mosolyogva üdvözlünk a viszontlátáskor, aki annyira a szívünkhöz nőtt, hogy a találkozásunkkor a keblünkre öleljük. Régen nem láttuk egymást, ezért az öröm a szívünktől indulva, mint a tűz melege, elárasztja a testünket. Ha nem is egy élő emberről van szó, de a szóban forgó hely mindenképp ilyen, mivel hetedjére térek ide vissza, de az is lehet, hogy még ettől is többedjére...

A Vigyázó-hegységről (Masivul Vlădeasa) már egy korábbi bejegyzésemben értekeztem, ezért most eltekintek attól, hogy önmagamat ismételjem. Viszont a csípős februári fagyban érkeztünk az 1-es úttól délre fekvő Székelyjó (Săcuieu) község részeként nyilvántartott Havasrogoz (Rogojel) településre. Egy vegyesboltnál támasztottuk le a járgányokat, ami nem tudni, hogy nyitva volt-e, mert eléggé szegényesnek és elhagyatottnak tűnt. Onnan egy rövid emelkedőn értük el a  utat, ahonnan egy éles balkanyarral a menedékház (Cabana Vlădeasa) felé indultunk. 

Havasrogoz maga a tanyabokrok móc példáját követi, ami a szlovákoknál a laz  megnevezést takarja. Nagy területen helyezkedik el, ahol a porták egymástól akár százméterekre is lehetnek. Hol az összedőlés szélén álló fazsindelyes házikók, hol újonnan építettek jelezték, hogy a múlt észrevétlenül szívódik fel az enyészet ködpászmájában, de az élet utat is tör magának. Magyar szót a helyiektől nem hallani, de azért a románokkal el-eldiskurálva kérdezgettek minket. Hiába, ez nem a városi léleklúgozottság miliője, itt még szóba elegyednek a népek egymással...

Kutyacsaholás, birkabégetés, szikrázó napsütés kísérte haladásunkat, majd csak-csak kikopott a lépteink alól az autóval járható út, hogy a jelzésnek megfelelő, már csak turistáknak járható ösvényen kaptassunk a magasba. Búcsút intettünk a tanyáknak, hogy az erdős, mezős behavazott vadvilágon át emelkedjünk. Csend honolt a fenyőkkel tömött társulásokban, a mezőn szintén, a tűlevelűek néma tanúkként figyeltek minket, míg mi a nyakunkba szedve a lábunkat, kitartóan rugaszkodtunk el a síktól. Csupán a tengerkék égboltra rajzolták a repülők a maguk kontúros, majd szépen szertefoszló kondenzcsíkjaikat, mint amikor a vízre rajzolnak: nem tart az semeddig.

Eképpen értük el a menedékházat, ahol már pár éve nem fordultunk meg. Ki is lett bővítve, emlékeink szerint egy-két melléképület anno még nem állt, de most több embert tud kapacitálni a létesítmény. Nem sokat időztünk el, csak a keresztnél pár percet, nem sok, annyit sem töltöttünk el, hogy támadhassuk a hegység koronáját. 
Addig a sípályán kacskaringózó, onnan le-letérő   csapáson növeltük a tengerszint feletti magasságunkat. A felvonó szerkezete készen van, a felvonó alul és felül is rendelkezik egy-egy végponttal és valószínűleg műszakilag is rajtrakész, de mégsem történt az utóbbi évtizedben előrelépés. Nem mintha bajnak érzékelném, mivel a tömeget vonzaná, az pedig a bajok forrása, ami a túrázást, de főleg a tájat illeti. 

Aztán egy elágazáshoz értünk, ahonnan a  Gura Zărnii felé lehetett menni, míg a  a csúcs felé vezető irányt jelentette. Az észak-déli irányban nyújtózó vulkanikus óriás a Csalhóhoz (Ceahlău) hasonló tömböt takar, bár ez jóval lekerekedettebb gyephavas. A platón elértük a Vârful Briței csúcsát, majd hullámozva kapaszkodtunk fel a meteorológiai állomást magában foglaló Vigyázó-csúcsra (Vârful Vlădeasa).

Érdemes azért visszatekinteni, hogy honnan jövünk, mert még a célunk előtt elborzadva láttuk, hogy a Kelemen-havas (Munții Căliman), a Radnai-havasok (Munții Rodnei) és a Széples (Munții Țibleș) csúcsait leszámítva nagyjából a tengerszint feletti 1600-1700 méteres magasság alatt egy összefüggő szürke szmogtengerben leledzett minden, a horizont pedig a szürke zóna és az ég kékje között állapodott meg.

Namaszte! Ha visszatekintek a legújabb túraélményre, nem tudok jobb címet elképzelni, amely jobban lefestené azt az életérzést, a tájnak azt a hasonlíthatatlan nyomokban derűs, de leginkább morózus életérzését, mint a Burzum 1994-ben, a Filosofem albumon felcsendülő instrumentális tétele.

Na, de egy újabb túraalkalom, amikor összegyűlt a csapat, hogy ismét egy rögös etapnak vághassunk neki. Mindannyiunk szíve dobban a gondolatra, ha a lakatlan vidéken egy jelzés mentén tudunk haladni, hogy szinteket győzhessünk le. Mindehhez a természet szépsége, hangulata adja hozzá a magáét, amely most nem az évszak jegyeit viselte igazán magán, amikor elindultunk, de a terepre megérkezve már azért volt reményünk.

Ugyanonnan vezetett utunk, ahová az utóbbi időben párszor sodort a Jóisten. Pár elsuhanó jármű nem sok, csupán annyi élet volt az apró faluban. Egy szusszanatnyi idő alatt vezetett ki utunk onnan, hogy a református templomhoz érve a külön dacoló harangtorony környékéről ráláthassunk a falura. Maga a templom a legrégebbi épület és emlékeztet a tordai megfelelőjére, azonban a helyi létesítmény a 11. századra vezethető vissza, így ez a legrégebbi épülete a településnek. Maga a körfal is lőrésszerű betoldásokkal rendelkezik, így vészterhes időkben oltalomként is szolgálhatott a lakosságnak, hiszen Isten vára erős.

A párnázott toronysisakon évszámok és monogramok sorakoznak, a legutóbbi 2022-ből. A gótika és a barokk eklektikája szépen belesimul a Kecső-völgy feletti domboldalba, ahonnan indultunk tovább a hajdani zsidó temetőn keresztül, hogy ismét egy magasabban fekvő kilátóponthoz érkezhessünk, a református temető fölé. 1944-ig Jósvafőnek mintegy 30 fős izraelita lakossága volt, akik a soát követően soha sem tértek ide vissza, így csak a sírkövek tanúskodnak a hajdani jelenlétükről. Az áldást osztó kezek a fából faragott kapu tetején is ott voltak. Bár ilyen díszítmény csak a kohénok sírját illeti meg, tehát például egy rabbi nyerhette el.

Namaszte! Mennyi egy emberöltő vajon? Erről ment már a disputa sokszor, de valószínűleg a mai világban három évtizedet lehetne mondani, amikor valakinek bekötik a fejét, már stabil állása, önálló élete van, esetleg gyereke(i). Ennyi idő telt el nagyjából azokhoz képest a békebeli évekhez képest, amikor engem a szentestén a szüleim szánkóval húztak el a Nagyihoz. Hiszen milyen is volt a karácsony? Ajándék, fenyőíllat, csillogó díszek és természetesen a hóesés. Gyermekfejjel bele tudtam feledkezni egy-egy üveggömb vagy csengő csillogó felületébe...

Ma már a dolgok varázstalanodtak, mattabbak lettek, a hó is már-már nosztalgikus élményt képvisel. Ha arra vágyik az ember fia, akkor fel kell kerekednie, mert nüansznyi porhintés után csak a latyak marad a délelőtti napsugarak kérlelhetetlen megjelenését követően. Ezért mi is így tettünk!

Túl a bejgliken, a szilveszteri esztelen durrogtatás kakofóniáján elkezdődött az új év. Ezt megpecsételve egy olyan helyet vettünk célba, ahol már többször meg tudtunk volna fordulni, de mindig másfelé igyekeztünk, csak a tekintetünk időzött el a Szilicei-fennsík (Silická planina) nyugati és északi lejtőin, a 16-os úton suhanva. A robusztusan magasba szökő sziklaplató említett végei szépen lejtenek Szilice (Silica) irányába, ahol akár a parti fövenyen megszelídült hullám a falu határába simul bele. 

Mi Várhosszúréten (Krásnohorská Dlhá Lúka) tettük le a járgányt. Elszoktunk az igazi télies zimankótól. Útközben már-már szokatlan látvány volt a Pelsőc (Plešivec) környékén eleredő, majd egyre inkább pustoló hóförgeteg. Bár a tagjaink érezték a szembeszökő hőmérsékleti különbséget, azért a lelkünk mégis örült, hogy lám-lám, csak van valódi cidri. 

Ahogy a település neve is sejtette, Krasznahorka (Krásna Hôrka) uradalmához tartozó major volt a középkor folyamán és ilyetén minőségben volt megemlítve 1338-ban először. Az újkor derekáig szén- és mészégetéssel, pásztorkodással foglalkoztak a helyiek, majd a XVIII. században kezdett a lélekszáma terebélyesedni, ahová az Andrássyak kastélyt is építettek, 1871-ben pedig iskolát és templomot is. Ahogy Gömör és Kishont vármegye, úgy az Andrássy-kastélyt is elmosta a történelem szökőárja. Ma a Rozsnyói járás (okres Rožňava) egyik falvát alkotja, a megmaradt déli nyelvi tagozat egyikeként.

Kiérve a településről balra fordultunk a   jelzésen, a Csermosnya-patakon (Čremošná) átkelve egy karácsonyfa farm mellett haladtunk el, hogy egy szolidan emelkedő, cikcakkban haladó etapot gyűrjünk le. Az említett emblematikus erősségre nyílt kilátás a téri keszkenőbe bújt ágak közül, egy álmát alvó faház mellől. Meg-megálltunk szétnézni és a látványt magunkba fogadni. Bár anno sajnos leégett a vár, de most már állítólag hamarosan kész lesz. Bízzunk a legjobbakban!

Innentől kezdve meg-megmutatta magát a Rozsnyói-medence (Rožňavská kotlina), de a Mátyás-kútja (Matejová studňa) volt némi interaktív látnivaló. Sejthetően köze van Hunyadi Mátyáshoz, ugyanakkor a visegrádi megfelelője olyannyira beárnyékolja ezt a helyet, hogy említést sem talátam róla. Az összefüggés a hollós tábláról sejthető. Szépen megfagyott téli csendéletként szolgált, ezért szinte kínálta magát, hogy egy kis pihenő keretében lencsevégre kapjuk. 

A Škridlový košiar (Szárnyas-kosár) táblához érve már a fennsíkon voltunk. Innen a robusztus karrmező nagyjából mezsgyéjén vezető  úton mentünk tovább, nyugati irányba. Üstszerű mélyedések, dolinák között sétáltunk, mivel ezek alatt valószínűleg kiterjedt barlangok húzódnak, néhol zsombollyá lyukadnak ezen a tájon, így olyan, mint egy ráspollyal megnyomott tészta, hol a lapos felületet gödrösen alkotják ezek a karsztjelenségek. 

Bő egy kilométer megtétele után elágazáshoz érkeztünk, hiszen innen egy kilátóponthoz igyekeztünk, amit Lány-sziklának (Dievčenská skala) neveznek. Északi irányba premier plán kilátást biztosít a Rozsnyói-medencére. A város, a Pozsálló (Skalisko), Krasznahorka, az Gömör-Szepesi-érchegységgel (Spišsko-gemerské rudohorie) koronázva feküdt előttünk, annak is a Rozsnyói-hegységnek (Volovské vrchy) nevezett tagozatával, egészen a Szoroskőig (Soroška) pecsételve a keleti végen. Bár az alant fekvő tájat nem igen borította hópaplan, a háttérben csákós bakákként tisztelgő csúcsok láthatóan havasak voltak. Ott már ezer méteres tengeszint feletti magasságok is vannak, még szép, hogy ilyenkor deres az üstökük!

Egy szösszenetnyi csodálkozás és fotózkodás után folytattuk a letérőtől a (Pod Dievčenskou skalou) a  jelzésen a megteendő utunkat. A Lukáčova bučina (Lukácsbükkös?) kereszteződését érintve egy fagyba zárt mesevilágon keresztül haladtunk, amit az alábbi epitáfnak is beillő haikuval lehet a legjobban leírni: