Namaszte! Ha visszatekintek a legújabb túraélményre, nem tudok jobb címet elképzelni, amely jobban lefestené azt az életérzést, a tájnak azt a hasonlíthatatlan nyomokban derűs, de leginkább morózus életérzését, mint a Burzum 1994-ben, a Filosofem albumon felcsendülő instrumentális tétele.

Na, de egy újabb túraalkalom, amikor összegyűlt a csapat, hogy ismét egy rögös etapnak vághassunk neki. Mindannyiunk szíve dobban a gondolatra, ha a lakatlan vidéken egy jelzés mentén tudunk haladni, hogy szinteket győzhessünk le. Mindehhez a természet szépsége, hangulata adja hozzá a magáét, amely most nem az évszak jegyeit viselte igazán magán, amikor elindultunk, de a terepre megérkezve már azért volt reményünk.

Ugyanonnan vezetett utunk, ahová az utóbbi időben párszor sodort a Jóisten. Pár elsuhanó jármű nem sok, csupán annyi élet volt az apró faluban. Egy szusszanatnyi idő alatt vezetett ki utunk onnan, hogy a református templomhoz érve a külön dacoló harangtorony környékéről ráláthassunk a falura. Maga a templom a legrégebbi épület és emlékeztet a tordai megfelelőjére, azonban a helyi létesítmény a 11. századra vezethető vissza, így ez a legrégebbi épülete a településnek. Maga a körfal is lőrésszerű betoldásokkal rendelkezik, így vészterhes időkben oltalomként is szolgálhatott a lakosságnak, hiszen Isten vára erős.

A párnázott toronysisakon évszámok és monogramok sorakoznak, a legutóbbi 2022-ből. A gótika és a barokk eklektikája szépen belesimul a Kecső-völgy feletti domboldalba, ahonnan indultunk tovább a hajdani zsidó temetőn keresztül, hogy ismét egy magasabban fekvő kilátóponthoz érkezhessünk, a református temető fölé. 1944-ig Jósvafőnek mintegy 30 fős izraelita lakossága volt, akik a soát követően soha sem tértek ide vissza, így csak a sírkövek tanúskodnak a hajdani jelenlétükről. Az áldást osztó kezek a fából faragott kapu tetején is ott voltak. Bár ilyen díszítmény csak a kohénok sírját illeti meg, tehát például egy rabbi nyerhette el.

Bucsek Pista eladta a házát – a Huszita házat – és másikat vett, azt, amelyben
legutóbb Michael és Szilvia lakott. Ott kocsma is üzemelt, a zsidó Ungár-féle
kocsma, ahol egy időben Dovola Béla is mérte az italt. 4-5 zsidó család élt itt,
zsinagógát is tartottak, a Kontra Laci-féle malom utca felőli része szolgált
templomként. A Klein család a legmódosabb lévén, a kultúrház helyén állt épületet
lakta – igen mutatós, szép ház volt. Szinben nagyobb számban éltek zsidók,
zsinagógájuk volt, melyet később magtárnak használták.

Nem igazán nyújtott ideális panorámát, így hamar a távozás mellett döntöttünk és itt intett nekünk búcsút Jósvafővel egyetemben az a kis kurtafarkú kutyus, aki lelkesen ugrált minket körbe, a tapasztalatainkból kiindulva valószínűleg némi harapnivaló reményében... :)

Egy nyúlvány csúcsán haladtunk tovább, ahol az erdős terület bal oldalon a Tengerszemet jelentette, jobb oldalon a Kecső-patak völgyét. Hamarosan megérkeztünk a Tengerszemi letérőhöz, ahonnan balkéz felé ereszkedtünk le a  és a  jelzéseken. A Baradla-barlang bejárata itt is fellelhető, de ottjártunkkor nem sok élet mutatkozott. Lefelé haladva hamarosan elértük a Jósva-forrást, a mellette ráccsal lezárt Alsó-barlang-forrást és azt a cikcakkos patakarchitektúrát, ami ebből ágazott ki, hogy a Jósva-patak mesterséges felduzzasztásával a Tengerszembe torkolljon, majd onnan alácsorogva folytassa útját.

A melegvízű Jósva akrácsak egy dézsafürdő, ontotta magából a párát a magasba. A tó is egyfajta smaragdos kísértetként ejtett rabul bennünket a zöldes-kékes hideg színvilágával, kontrasztot alkotva a vöröses avarral bíró, téli koronáját önként levető kopasz erdővel. Egy kicsit emelkedve, visszatérve a letérőhöz, a  úton haladtunk tovább. Innentől a Tó-hegyi-karrmezőig az elkövetkezendő szűk négy kilométernyi út eseménytelenül telt. Innentől bukkant fel Aggtelek, annak is a hóba dermedt házai, a föléjük magasodó templomtoronnyal. Közöttünk és a falu között kaszálók nyújtóztak, ahol a bálák ugyan össze lettek csévélve a maguk megfelelő idejében, de elhagyatva hevertek a külvilág súlya alatt, ki tudja mióta...

A Baradla-barlang felett ismét csak egy szép kilátás fogadott minket, ahol elemózsiánkért nyúltunk, hogy erőt merítsünk a magunkkal hozott kalóriákból. A betonozott, korláttal védett lépcsőn kényelmesen lesétálva értük el a bejáratot. Valószínűleg ilyenkor nem fogad látogatókat, mert az étterem sem mutatta élet jelét, egyetlen parkoló autó sem volt ott, csupán a büfé kéményéből kígyózott némi füst. A hajdani úttörőtáborok fabarakkjainak hangulatát idézték azok az épületek, amik mellé már modernebb faházakat húztak fel az itt üdülni vágyók részére. Az Aggtelek irányában lévő Cseppkő Hotel már a magasból a szocialista éra auráját árasztotta. Jelenleg felújítás miatt zárva van.

Mi pedig a szlovák határhoz igyekeztünk, ahol rögtön a határkövekkel jelzett ösvényen balra fordultunk. Bár ellenőrzés már évtizedek óta nincs, szabadság is van, de a határ csak határ marad. Láthatatlan, de mély eketalpával az emberi lelkekbe mély szántást von, ahol bár szabadon át lehet menni, de mégis jelen van.

Ilyen és hasonló gondolatok közepette vettük a nyakunkba a Zádorfalváig nyújtózó adagunkat. A határkövek a kék jelzéssel egyetem hűséges útitársaink voltak. Az úton hol itt, hol ott, de mint a kenyérmorzsák segítettek rajtunk, hogy eligazodjunk. Néhány szántóföld az első pár kilométeren, majd az erdő maga, mígnem elértük a Hármashatár pontját. A két pont stimmel, de jelen esetben a harmadik választóvonal valószínűleg Zádorfalva és Aggtelek közöttit jelölte. Ha jobbra fordultunk volna, akkor a Nógrád vármegyében, Salgótarjántól keletre emelkedő Szilvás-kőig mehettünk volna a  úton, ami többnyire a határ nyomvonalán halad.

A felemásság után a pára is megerősödött. A hőmérséklet emelkedésével erősen latyakos talajon lépdeltünk. A pedánsan felhalmozott faanyagot, egy-két vadlest leszámítva nem sok érdekes várt ránk. Csupán egy olyan párával sűrített dimenzionális vákuum, ahol a gondolatok is visszahngzottak. A január még itt csak-csak ellátta a feladatát, hiszen volt némi hótakaró, de az éghajlatváltozás könyörtelensége itt is megkövetelte a jussát. Régebben bizonyára a lehullott hópaplan tavaszig nem eresztette a vidéket. Voltak melegebb telek, de manapság már a hó borította táj ritkaság az Alföldön, ezért kell magasabban fekvő helyekre menni. De már itt is csak mutatóban van, ami azért szomorú... 

Okkult titkokat suttogó ágak legyezgette párafellegekben veszett el a világ, mit ott tapasztaltunk. A jobbára beszélgetéssel tarkított vonulásaink most csendbe süllyedtek, ahol a nedves dermedtségbe olvadtak a lépteink. A rengeteg őrizte a fagyott paplant, mint egy bevonuló legényt a behívó elől, de az olvadást késleltetni tudja csak, mint híres filmcsillag, de a buddhai úton járó három élettani szenvedést: az öregedést, a betegséget és a halált már nem. Ezen semmilyen sebészi vagy gyógynövényi praktika nem segít.

 

Téli a pompa,
Az illatok lelke leng.
Hófehér minden.

Bihari Enikő tollából

A Nagy-Szőlő-tetőig is erősen éreztette a hatását a sok erdei munkagép nehéz kerekének az útra gyakorolt hatása, de az erdőből kiérve a talaj csalárd lator módjára vált iszamóssá és síkossá. Vigyázni kellett, hogy a lejtőn hová lépünk, mert az óvatlan mozdulat esésként bosszulta meg magát.

Az erősen szürkülő táj a Cseres-völgy táblájáig a dombhajlatokban megbújó ligetek és néhány mementóként meredező csenevész fát takart. Legelők és kaszálók területét szeltük át, hogy a műútra kiérve Zádorfalván fejezzük be a napot. Emlékeim szerint már írtam a Moby Dick egy rövid soráról, de a Csend lesz, halál és béke abszolút ide kívánkozik, ahol egy olyan népesség kapaszkodik az egzisztenciális világörvénybe, amelyik mindig is szeretett volna jól élni, de mindig csak viszonylagosan élhetett jobban, mert a világ azt meghaladta.Míg másoknak a zsíros falatok jutottak, addig itt sokszor a nyomor eresztett gyökeret.

A hangulathoz még a református templom is hozzájárult, mivel mint valami elhagyatott, kísértetjárta helyként koronázta meg a Zádorfalva feletti magaslatot. Az erős szürkületben minden árnyék még sötétebb lett, a párán keresztül pedig rémalakokként meredeztek a fák.

A szegénység, a szebb napokat megélt hajdani parasztházak elhagyatottságát idézi fel az általam választott cím, illetve annak muzikális tartalma. ,,Körmenet a különlegesség oszlopa körül". Így lehet a magyarba átültetni. Egy még létező, de már erősen hamvadó világ tanúi voltunk. Az az érzésem, hogy még láttuk azt, amit lehet a mi gyerekeink, unokáink azokból a sorokból ismerhetnek meg, mint például az én szerény fogalmazásom. A Singularität ez lesz, a maga kivételességében...

(Forrás: mapy.cz)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: