Ínséges ideink közepette keltem a tegnapi reggelen. Nyolctól ágyba trombitálnak mindenkit, így reggel ötig nem lehet kimozdulni hazulról. Sehová sem lehet menni, hogy bárki is kivegyen egy szobát, hogy távol a város zajától valóban fel tudjon töltekezni, elviselni az emberre nehezedő hétköznapok monotóniáját.
Szerencsére a kis csapatunk Esze talált erre is megoldást, ezért tudunk menni messzebbi vidékekre is, mindezt úgy, hogy az artikulusokat nem sért, minket ezért elmarasztalás nem terhel. Minden tag szomjuhozza az alkalmakat, amikor vidám sétáink keretében olyan helyeket keresünk fel, amelyek a köztudatban nincsenek benne. Dacára mindannak, hogy karnyújtásnyira fekszenek más, felkapottabb célpontoktól. 
A karácsony után közvetlenül felkerekedtünk, hogy idén utolsó pillantásokat vethessünk egy olyan várra, amely szebb napokat látott régebben, a maga idejében. Ez a hely Szanda. Egy jelentéktelen erősség, ami eltörpült a török kor Szolnoka, Fülekje, Egre mellett. Nem is különösebben foglalkoztak vele a hadtörsténészek sem. Viszont a hármas csúcsa már messziről látszott, így el sem lehetett téveszteni, csupán az alant elterülő falvak és utak girbegurba összevisszaságát kellett kiegyenlíteni. Ez pedig nem is olyan könnyű Nógrád aprófalvas vidékein, de a modern technika megkönnyítette a dolgunkat, ezért nem akadt a navigációval sem probléma. 
Az M3-as autópálya túlfűtött sebességmámora és a 21-es út törtető északi iránya után letértünk Szarvasgede irányába az apci lehajtón. Ez már egy másik világ. Ez nem a megszokott benzinkutak, országúti büfék és motelek terepe, hanem álmos falvaké. 
Az út minősége nem volt a legjobb. Ahogy Robi barátom említette: ,,A szürke ötven árnyalata". Mi sem lehetett volna találóbb? Olyan volt, mint a szegény ember nadrágja, amit rengeteg folt takar. Hepehupás, kanyargós, sokszor kátyús. A nagyvárosok turistája nem jár erre vagy csak nagyon elvétve, ha rokonlátogatóba vetődik a vidékre. Nógrád megbújt az északi végen. Nincs egyetlen kilométernyi vasútja sem, amelyik villamosítva lenne, de autópálya sem érte el eddig. Lehetne mondani, hogy hatost dobott a modernitás társasjátékában, ha csak azt nézi az ember, hogy a nehézipar és a szocializmus téeszes világa egyik napról a másikra harminc évvel ezelőtt széthullott.
Viszont ez biztosítja a báját, amiért érdemes ide eljönni, mert a rendszerváltás sokkjából már rég, az idegenforgalomnak köszönhetően pedig a depresszióból is feláll. Remélhetően...
Szarvasgedétő kezdve egész sor aprófalvat érintve értük el Szandaváralját. Ott egy betlehemnél álltunk meg. A maga egyszerűségében a kis település is maradásra csábított. Sehol egy lelket nem láttunk. Mindenki behúzódott a ropogós fagy elől, mert bizony mindannyian elszoktunk a mínuszoktól. Alaposan felöltözve vágtunk neki a hegyoldalnak. A motocross pálya is a téli álmát aludta a vár észkasában. Mellette a csalitosban felkapaszkodva le-letikntettünk Szandaváraljára, ahol a zimankó kezdett visszahúzódni, de a csendesen füstölgő kéményű porták között nem volt egy lélek sem. Viszont mi igen, ezért töretlenül haladtunk is felfelé. A nógrádkövesdi kőbánya ábrázolta szépen azt, hogy Szanda egykori három kúpjából miért maradt csak kettő. Legyalulta a nyersanyagéhség, ezért csak sejthető messziről a hajdani hármasság. A Vár-hegy és a középső kúp közötti nyeregből kisebb kaptató után érhetőek el az első maradványok. Félköríves bástyák és tornyok alapjai maradtak meg és az öregtorony egyik fala mutatóujjként hirdeti az egykori erősség mivoltját. Ugyanezt már Szarvasgede előtt is lehetett látni, de innen a kilátás megérte azt az emelkedőt, amin feljöttünk. A Mátra, a Börzsöny is látszódott, nem is beszélve az Alacsony- és a Magas-Tátráról. Sokáig gyönyörködtünk ebben a panorámában, mert a sok lehangoló, borult nap után végre pazar, napsütéses időben tudtunk nézelődni.
Innen lefelé menet a Mária-forrás mellett elhaladva értük el a falut és tértünk vissza a túránk kiindulópontjához. Közben felüdítő érzés - nem utolsó sorban szűretlen C-vitamin forrás -  volt a csipkebogyókat csipkedni és csipegetni. Komisz dolog a bokrokkal incselkedni, falatozni... Olyan csend volt most is, mint egy szinesztéziában, ahol markolni lehetett a szótlanságot, ezt a szavak nélküli bölcsességet. Nem mond semmit, de tanít: venni a fáradtságot, ide eljönni és megélni ezt a puritán szimfóniát. 

Íme néhány kép: