Először bő tizenöt éve voltam Körösrév (Vadu Crișului) és Vársonkolyos (Șuncuiuș) közötti festői szurdokban, amit mi Révi-szorosnak, a románok Defileul Vadu Crișului néven ismernek. Múltidézőnek, visszatekintőnek is tökéletesek az ilyen helyek, hiszen a felgyorsult világunkban tapasztalatot gyűjtve el-el lehet merengeni mindazon, ami a személyes életünkben, illetve a világban történt. Millió lépést tettem meg másfelé, kapcsolatok alakultak ki és szűntek meg, iskolás voltam akkor, ma már felnőtt vagyok.  A világ kereke csak egy irányba halad, a dharmának mindez alá van rendelve; nincs mese. 

Házasként most jártam itt először. Ez egy nagyon nagy mérföldkő, mert miriádnyi fizikai lépés után az igazi életbeli nagyok közé ezt sorolom. Ahogy Rév neve is suggalja, én is oda értem. Szívet melengető volt ez az érzés is, no meg a múltkori, pádisi hazatérési élményhez hasonló léleksimogatás itt is felmerült bennem, hiszen Erdélyben otthon vagyok, mert a szívverésem erre a ritmusra dobban igazán. Élmény volt a Sebes-Körös-völgy falvain és a kicsiny központján, Élesden (Aleșd) átmenni, miközben Örvénd (Urvind) református temploma még mindig nem újult meg, míg Nagyvárad (Oradea) előtt egy ortodox templom épül már jó pár éve, látszólag a semmi közepén. A megyeszékhely közlekedése rohamtempóban fejlődik, ezért már alig-alig érintve lehetett elkerülni.

Az átöltözés után a  úton, egy rövidebb, de annál markánsabb emelkedőn indultunk el. Ez a jelzés körtúrára utal, ami ajánlott is lehet, de hála a kínálatnak, ami itt jelen volt, mi módosítva tettük meg. Egy körülbelül 600 méteres séta után értünk az első kilátóponthoz, ahonnan Körösrév felé lehett ellátni, illetve a folyóvölgy engedett meg magából egy-egy apró snittet. Érdekes volt, hogy a panorámát nyújtó helyeket a sziklákon élénk napsugarakra emlékeztető felfestések is jelölték. Nyugatra Körörév és a Réz-hegység (Munții Plopiș, Munții Seș) nyúlványai - amit hajdanán Igfon-erdőnek ismertünk -, míg keletre egyértelműen a Sebes-Körös-völgy uralkodott. 
Ezután nagyjából ugyanazt lehetett elmondani a szirti etapról, ahonnan különböző pontokról más-más szög tárult a szemünk elé. Közben tölgyesek között vezetett az ösvény, kisebb-nagyobb hepehupákkal, amit könnyűszerrel lehetett teljesíteni. 
A Peștera Roșie-barlangnál (Vöröskő-barlang) becsatlakozott a , amely a völgybe vezetett volna le, de mi továbbra is a  jelzést követtük. Egy távvezeték alatt áthaladva bokros, bozótos övezet következett, erdőbe átváltva, hogy a Stanu Stupului-pont után egy horganyzott kereszthez érjünk, ami egy tragikusan járt turistának állít emléket már sok évtized óta. 
A kilátás abszolút idilli és a túránk legimpozánsabbika, de az emlék örök mementóként figyelmeztet, hogy megfontoltan és óvatosan közlekedjünk, mert könnyen hiba csúszhat a számításunkba... Ezért sem merészkedtem ki túlságosan a szélére, de igyekezvén stabilitást találni, lábat megvetve exponáltam, miután falatoztunk egyet.

Némi ereszkedés után a síkos, saras turistaúton, leértünk a vasúthoz. Két lehetőségünk adódott jelen esetben. Vagy a kijelölt helyen haladunk, vagy a sínek mentén tovább. Otthon utánanéztem, hogy a szerelvények a felújítás miatt 2023 decembere óta nem járnak Kolozsvár (Cluj-Napoca) és Nagyvárad között. Valószínűleg 2026-ban fog a forgalom ismét megindulni, miután az aljzatot kicserélik és villamosítják a vonalat, ahol kell, ott pedig kétvágányúsítják. 
Nem vagyok híve és másokat is mereven óva intek tőle, hogy az üzemi területet gyalogosan használják, de most nem volt mitől félnünk. Ugyanakkor nekünk nem volt, de elborzadva láttam, hogy a talpfák a szó szoros értelmében fából voltak, olyan szinten elrohadva sok helyen, hogy a sínszöget akár kézi erővel ki lehetett volna húzni. Döbbenet és isteni szerencse, hogy nem történt katasztrófa, míg használta a CFR (Căile Ferate Române = Román Vasutak)!

Elérve a vasúti megállót (Halta Peștera), bal kéz felé fordultunk, hogy a gyaloghídon a bal parton haladjunk tovább. Itt már nagyobb élet volt, mert sokan a sínek mentén jöttek ide, hogy a büfében időzzenek vagy a Zichy-barlanghoz (Peștera Vadu Crișului) menjenek. Mindössze egy nagyjából 150 méteres könnyű sétát kell a megállótól a barlanghoz megtenni. A monarchia idejében épült menedékház (Cabana Vadu Crișului) még pár évvel ezelőttig is a lepusztultság nagyon előrehaladott állapotában volt, de hála Istennek volt igény a megmenekítésére. Erről bővebben itt és itt lehet olvasni. Az előtte-utána páros elég figyelemre méltó. Bár - szerény véleményem szerint - nem olyan, mint egykor volt, de örülök annak, hogy nem olyan, mint ahogy három éve festett.
Most a barlangra nem szántunk időt, hanem haladtunk a falu felé, de azért érdemes volt megnézni a Révi-vízesést (Cascada Vadu Crișului), mert a környék egyik méltán dicsért ékköve, ezért is volt érdemes lencsevégre kapni. Egy laza, de odafigyelést igénylő, jelöletlen csapáson lehet megközelíteni. Az előttem haladó román páros amolyan tipikus városi típus voltak, ahol a hölgy sűrűn egzecírozta a párját és nehezményezte a nehézségeket. Hiába, a túra egy nagyon jó fokmérője az emberi jellemnek, mert bizony a lakmuszpapírt a nyűgösség oldatába mártva csúnyán elszínezheti, viszont nem egyszerű sportcipőben jövünk ide. Volt már rá példa, hogy pórul járt más is, akinek a bokája kiment.

Na, de visszakanyarodva a mondandóhoz. A  és a  voltak a mi szamárvezetőink, amelyek remekül ki voltak táblázva mind román, mind magyar nyelven. Sőt, olyan meredélyek is voltak a folyópart felé, ahová láncos biztosítás is meg lett oldva, néhol korláttal, ami szerencsére strapabírónak bizonyult és nem valami látszatmegoldásként funkcionált. Egy egész barlangkomplexum alatt haladtunk el, ahonnan a  és a  jelzések haladtak felfelé, hogy a jóval könnyebb terepet jelentő  vezessen minket Körösrév irányába. 
Még utolsó meghökkenésnek egy joviális túrázó kérdezte meg tőlem, hogy a cipőjében elmehet-e a barlangig. Első meglepődésemben azt hittem engedélyt kér, de azt mondtam neki, hogy igen, de legyen óvatos. Több felkészültséggel kell(ene) egy ilyen erdei sétának nekivágni, mert a tangapapucs például teljesen jó viselet a szálláshelyre, de egy csúszás, meredek szakaszon tud kellemetlenséget okozni. Így szép dolog az, hogy modern vendégházak, hotelek kelletik magukat, de különbség van a parkolóban kóricálás és egy ilyen terep között.
Egy kiszolgált hídon keltünk át, aznap utoljára a folyón, de még előtte nem kerülte el a figyelmünket, hogy frissen ácsolt bódék árválkodtak, várták azt, hogy kihelyezzék őket. Nem tudni, hogy a gyerekek kedvéért, avagy árusítási célból volt mindez. Ha pár helyi termelőnek jelent kiegészítést, akkor remeknek tartom, de abban az esetben, ha ez is csak a túlszórakoztatást szavatolja, már kevésbé.

A sarat lecsapkodva, kinyújtózva szálltunk be a járműbe, hogy napnyugat felé hazatérhessünk. Bár ez számomra relatív, mert ezek között a hegyek között, a girbe-gurba falvakkal tarkított hol magyar, hol román tájon a lelkem otthon van. Más ember vagyok, amikor hazatalálok, ahogyan most is csillapodott a honvágyam...

(Forrás: mapy.cz)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: