Lassan búcsúzott tőlünk a tó, egy kisebb szántóföldes, dimbes-dombos vidék adta át a helyét neki, Németvágás (Poruba pod Vihorlátom) és Felsőhalas (Vyšná Rybnica) között, majd Remetehámor (Remetské Hámre) belesimul a hegylábba, ahonnan az erdő kezdődik. A Vihorlát 90%-át egyébként is erdő borítja, amivel előkelő helyet foglal el a szlovák területeken ezzel az aránnyal. További érv, hogy az egykori fakitermelés, bányászat már a múlté, az emlékét csupán egy kisvasúti szerelvény őrzi, amit a falu végében állítottak ki. Innen egy burkolt út vezet a tó felé. Érdemes óvatosan hajtani, mert a kanyarok mögött érhetnek meglepetések. 

A parkolótól 95 méter szintemelkedést kell legyűrni a tóig, de a jó hír, hogy betonozott úton. Egy laza kanyar után tárult elénk az egész víztömeg. Részben természetes, mert a 7 hektárt 24-re duzzasztották fel a Széchenyiek. Ők építették a kis vadászházat a nyugati parton, 1924-ben, amit ki is lehet bérelni, de zárva volt az ottjártunkkor. 
Kíváncsi voltam egész úton, hogy vajon megsínylette-e a tavacska az utóbbi idők pusztító aszályát. Európa-szerte elkeserítő hírek tömegével szembesültünk a világhálón, hogy a nagy folyók kiszáradáshoz közeli állapotba kerültek, de hazánkban is áldozatul esett sok-sok vízfolyás, tó. A legnagyobb sajnálatomra a Szinnai-tó víszintje is vesztett a nagyságából. A tó eleve a hajdani vulkáni kalderában foglal helyet. Szinte az összes oldalról a vulkáni koszorú övezi, kivéve délen, ahol a belőle eredő Okna-patak vájta ki a hegyoldalt, egyfajta amfiteátrummá avanzsálva a területet. 
Kisebb időszakos folyások, patakok gondoskodnak a vízutánpótlásról, de így is látványos volt az apadás. A legmélyebb pontján 25 méteres a mélység. Optimista hozzáállással nem is lenne miért aggódni, de egy ilyen védett állóvíz is megszenvedte a hőgutát, akkor milyen esélye van a sok alföldi, vízzel alig visszapótolt társainak? A kérdés finoman szólva is lelombozó...
Az erdőn látszik, hogy szintén őszies képet mutat. A hangulat  októberi, de ez betudható annak, hogy a vízhiány miatt a fák nem kívánnak többet párologtatni a kelleténél, fölös részeket vízzel ellátni, ezért szabadulnak meg a leveleiktől. Ezzel pedig kevesebb oxigént termelnek, miközben az emberiség igyekszik mindent megtenni az ellenkezőjéért... Ugye, hogy mekkora ördögi kör?
Ezeket fontos volt megemlíteni. De ahogyan korábban, így most sem kellett csalatkozni abban az energiazuhatagban, ami ránk a pozitív hatását kifejtette. A sinrin joku a japán értelmezésben itt azért is erősebb, mert a 94 ősbükkös szelvény közül 18 itt található. Az UNESCO felvette a Világörökség listájára, mivel annyira érintetlen, hogy az ökoszisztémában egyedülálló szelvényt foglal el. 

Egyébként sem jellemző a tó környékére, hogy buldózerekkel, nehéz erdei munkagépekkel terhelnék a talajt, pusztítanák a fákat. Tájvédelmi körzet (CHKO Vihorlat), de az óvás jelen van. A Szalamandra ház környéke is friss felújítás nyomait viseli, kihelyezett padokkal, gyerekeknek szóló interaktív táblákkal, tájékoztató feliratokkal. Az egyiken az erdei állatok ábrázolása alatt nyomógombokkal lehet megszólaltatni őket. A szándék abszolút csillagos ötöst érdemel, de a medve annyira erősre sikerült, hogy már a vadászház környékén is tisztán lehetett hallani. A gyanakvásunkat, hogy valamilyen vadállat van jelen, elaltatta, hogy senkit sem láttunk fejvesztve menekülni. Tiszta szerencse! Ha a hangerőn állítanak, akkor senkit sem ordít le a mesterséges medve és  mások sem ijednek meg. :)

A körséta a tó körül így is remek volt. Bárkinek teljesíthető távot jelent, csupán pár helyen kell a lábunk elé nézni, kapaszkodni. Ha bárki elfáradna, szeretne megállni gyönyörködni, bátran megteheti, mert padok vannak kihelyezve. Családosoknak, élemedett korúaknak szintén ideális célpont.

Még volt időnk, hogy eldöntsük mit szeretnénk. Két ruszin fatemplom megtekintését javasoltam, ami támogatást kapott, ezért keleti irányba indultunk. A járás székhelyét, Szobráncot (Sobrance) magunk mögött hagyva, Tibán (Tibava) balra tértünk le, érintve Alsóhunkócot (Choňkovce), majd Tibaváraljánál (Podhoroď) jobbra letérve Vadászfalva (Beňatina) érintésével értünk el Inócra (Inovce / Іновець / Іновце), másnevén 1899 és 1918 között Éraljára. Már az előbbi falvak is a ruszinságot képviselték, de a tárgyi bizonyíték a Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelt görög katolikus fatemplom. Belegondolni is teher, hogy Halics tatár veszélyeztettsége nyolc évszázaddal ezelőtt hová vezetett. Az 1595-ös breszti unió eredménye, hogy az ortodoxok egy része elfogadta a pápát főméltóságként. Erről sokat lehetne értekezni, de ennek a manifeszt példája az, hogy Kelet-Szlovákia sok ilyen fából épített, belül ikonokkal díszített gyöngyszemmel büszkélkedhet. A falu határában, a temetődombon helyezkedik el. Annak is a kaptatós hajlatában.1836 óta vigyázza a helyi lakosok hitéletét. A falu határtelepülés,  ezért kaptunk a telefonjainkra üzenetet, hogy üdvözölnek Ukrajnában. Most pár kilométerrel arrébb nem lenne tanácsos lenni...
Körbejárva, megcsodálva az utunkat még Oroszsebesre (Ruská Bystrá / Руська Бистра) vettük. Amit meg lehet állapítani róla, hogy zsákfalu. Kiesik a köztudatból, a mai világ vérkeringéséből, így egyetlen sorsa az lehet, hogy a népessége fogy. 1910-ben még 312-en lakták, ma már csak 106-an. Akkor ruszinok lakták, ma már a többség szlováknak vallja magát. A Szent Miklós püspök temploma már bő száz évvel idősebb, mint az inóci társa, ezért 1730-as építési évével impozánsnak számít, nem mellesleg a Világörökség része. Ahogy az inócit, úgy ezt is zárva találtuk. Előtte a kőfeszületen, a kereszt csúcsán nem INRI van, hanem ,,ІНЦІ" (Ісус Назарянин, Цар Юдейський), de már a talapzaton szlovák nyelven van a véset. Sic transit gloria mundi... 
Jó volt látni, hogy a kihalt utcákon azért sok volt a gyerek. Vajon ők itt nőnek fel? Városról hozták őket a nagyszülőkhöz? Hol fognak élni, ha nagyok lesznek? Ezek fordultak meg a fejemben, amíg visszamentünk a kocsihoz. Egy álmos völgy, egy álmos település. Olyan ez, mint a konty alól a naplementét néző özvegy nagymama képe, akinek az unokái a messziben élnek, de ő ragaszkodik a tornácos kis házához, a csepp gazdasághoz, ahol már az ükszülei is éltek. Már sokan megtértek a Teremtőhöz, de még réveteg tekintettel búcsúztatja a napot, ami a hegyek mögött bukik alá...

A nehéz hétköznapok után, ide elzarándokolva megnyugodtam. Az erdők, a távolság jelentik azt a gátat, ami a kortárs technoerkölcstelenség kaptitalista realizmusát tartóztatja fel. Hogy az emberek ennek a monopóliumnak behódolnak, mi sem jelzi jobban, hogy egyre kevesebben vannak itt. A fiatalok előtt ez nem vonzó perspektíva, amit egy-egy ilyen falu tud kínálni.  Amit egy olyan városi ember, mint én is, tehet, az az, hogy eljön ide és leírja mindazt, amit látott, hallott, érzett, meghintve azzal, amit tud. 
A passzió, ami  ehhez a vidékhez fűz, romantikus és bukolikus. Éltetni szeretném, de nem tudom, mert nekem itt a helyem. Kárpátalja tőszomszédságában, az Európai Unió mezsgyéjén van mégis egy tájegység, ami a szívemnek oly' kedves. Nem tudom megunni, mert el nem vesz tőlem, de feltölt, ha veszem a fáradtságot, hogy értekezzek róla, felkeressem vagy tájékozódjak róla. Járul ehhez egy hegység, amelyik örök tanúja lesz a vulkanizmuson túl a magyarok leghűségesebb népcsoportjának is, elfelejtett legendák, málló vakolatok, rozsda és beomlott házak mostoha testvére, aki évmilliók múlva is itt fog őrködni.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: