Namaszté! A Kedvenc Túracsapatommal már pár  hónapja nem jártam a hegyek világát, de a hétvége első napsugarait már Velük élveztem, mivel a szokásos hajnalhasadta előtti portya vette kezdetét, szombaton. A cél most a Felvidék egyik kevésbé járt vidéke, a Cssergő-hegység nyugati lejtője, ahol volt szerencsém már megfordulni. Korábban már adtam életjelet erről a vidékről, amikor a Mincsol (Minčol) csúcsát sikeresen megostromoltuk. Azzal az etappal volt némi közös útszakasz, de akkoriban ízelítőt kaptunk pár olan érdekes sziklaképződményből, amit most testközelből fedeztünk fel. 

A túránk a vár alatt elterülő Tarkő (Kamenica) községből indult ki, miután a járgányokat a templom szomszédságában hagytuk. A templom érdekessége, hogy eredetileg gótikus stílusban épült, majd a XVIII. században barokkizálták és még később klasszicista átépítésen esett át. Külső szemlélőként ezen stílusokból maximum a klasszizmus letisztultsága tűnt fel, mivel a főhajóra merőleges kereszthajó olyannyira ki lett bővítve, mintha az előbbi ténymegállapítások csupán a fikció művei lennének. Óriási, modern rózsaablakok szegélezték a mellékhajók oltár felőli oldalát, mint egy odeon szintjére emelve Isten házát. 

A falu maga a vár szolgálójaként funkcionált, hiszen a Tarca-völgy védelmére emelték a felette elterülő sasfészket, ahonnan a Kassából Krakkó felé vezető kereskedelmi utat felügyelte. Urai voltak a Berzeviczyek, a Sztárayak és a Dessewfyek. Aztán, ahogy a magyarság kiszorult innen politikai értelemben is, lett a csehszlovák impérium alá tartozó, majd harminc éve Szlovákia része. A településen az érződik, mintha a XX. század földrengető történelmi kataklizmái kikerülték volna. 

A piros jelzésen indultunk el, ami a faluból vezetett ki. Az etap a Chodník na Bukovú (Bukovára vezető út) megnevezéssel futott, amiről csak a várhegyre kaptatva tértünk el, hogy az októberi borongósság leple alatt még sötétebb fenyvesek misztikus világán át érjünk fel. A titok mit hordoznak, nehezen lefordítható a köznapi értelmezésre, de ha ki is dőlnek az idő vagy a villámcsapások kérlelhetetlensége miatt, akkor is összezárnak az örökzöldek, hogy ökölszabályként kövessék a jövőbe vetett élet hitelvét.

Közülük kilépve egy kisebb tisztás és egy liget nem sok, annyi sem szegélyezte halastó volt ott, ahol egyetlen fácska növögetett a parton. Távolabb egy kunyhó, egy fészer, ami valószínűleg kulcsosház lehetett, de nem a házikó rejtélyét megoldani érkeztünk, hanem a felette még romjaiban is impozáns vár megcsodálásáért, melyről képeket a galériában, lejjebb találsz, Kedves Olvasóm. Viszont itt egy rekonstrukciós rajz, amely szemlélteti, hogy hajdanán micsoda épületegyüttes volt:




Helyette néhány toronynak az alapja sejthető, ahol tömődött kútkávaként emelkedett ki a sziklák közül, de sok helyütt már az alap is a talajig megfogatkozott. Itt-ott egy-egy ablak, egy kapu maradványa a mai napig átjárható, megtekinthető. 

Bővebb leírást, történelmet itt találsz.

A nyugati szárny bejárása után a Krížová cesta (Kereszt út) végső állomásához, a Szent Mária-szoborhoz érkeztünk, ahol a kihelyezett padok és a szlovák nyelvű Miatyánk fogadott minket. Az ormon túli hullámzó dombságot innentől kezdve a lombhullató erdők vették át, ahol a bükk volt az uralkodó fafaj. Nem kevésszer ébresztenek bennem kellemes emlékeket a kedvenc erdészem, Wohlleben mester soraiban megörökített tudományok és bölcsességek, ugyanakkor az érzés maga süt a lapokból, hogy egy ember szenvedéllyel képes szeretni nem csak a hivatását, hanem annak tárgyát. Így sajnos szomorúan láttam, hogy bizony az erdészeti munkák nehezét a gépek segítségére bízta az ember, mert az érzékeny talajtakarót a hernyó- és lánctalpak köpülték, tették azt saras ingovánnyá, néhol. 

Aztán felfelé lépkedtünk, hogy aztán lefelé tapodjunk, így kiérve a Sólyom-sziklára (Sokolia skala), ahol akár egy kővé meredt varrótű, egy lyukon keresztül tekinthessünk ki a Csergő-hegység főgerincére. Egy kis szusszanás kellett, mivel sokan egymást és önmagunkat is megörökítve vagy -örökíttetve eltöltöttünk egy kis időt, hogy a cikkcakkos lejtőn a Studnička pod Sokolovou skalou (Sólyom-szikla alatti kutacska, értsd: forrás) pontjához érkezzünk. Bevallom őszintén, nagyon meglepett, hogy vasbetonból ácsolt grillrácsot, kihegyezett szalonnasütő nyársakat találtunk, akkurátusan felstócolt hasábfákkal, rögtön a pihenőhely mellett. Itt jól esett elfogyasztani az ebédünket, majd a fahídon átkelve a januárban már megismert keresztet érintve Kijó (Kyjov) felé venni az irányt.

Egy darabon az ismerős betonúton haladtunk, de a télen már szürkületbe vesző sziklaformákra csak messziről tudtunk pillantást vetni. Most viszont A Gyűrűk Ura világába érkeztünk, ahol kövér füves legelőkön át vezetett az utunk. Tarkő ormai messziről is uralták a tájat, ugyanakkor az érdekes sziklaformációk egyikére, az Alvó szerzetesre (Spiací Mních) mi is felmerészkedtünk, ahonnan a völgyet egészen Ólublóig (Stará Ľubovňa) be lehetett látni, lenn pedig Sáros várát (Šariš) is könnyen ki lehetett venni. Nehéz volt ezzel a panorámával betelni. Így csak megpróbáltuk. Hátha... :)

Elemózsiafelvétel és fényképezkedés után szedtük a sátorfánkat, hogy induljunk visszafelé. Útközben azért a felhők is megérdemelték, hogy hosszasan elmerengjünk rajtuk. Cipó vagy UFO-formájuk többször egymásra tornyozva érdekes fotótémát jelentettek. A hullámzó dombok pedig olyan szinten elvesztek a megsárgult föveny aranyló végtelenségében, hogy igazi káprázatot jelentettek nem csak a szemnek, hanem a léleknek is. Nem feltétlenül a nagy táv, a megerőltető szint jelenti a szépséget. Ez itt is bebizonyosodott, hiszen egy könnyű túra legalább annyi töltetet jelent a pszichének, ha nem többet... Vannak olyan villanások, amikor a móksa (megszabadulás) eszménye lengi körbe a létezést, amikor minden egyes lépés elvész a flowban és nem számít sem tér, sem idő. 

Lassan elértük a falut, de ebben az eksztatikus hangulatban a magas fa tövében ácsolt feszület térített talán magához, hogy visszatérve lebaktassunk a civilizációba, ahol már a naplemente simogató narancsárnyalata vett búcsút ettől a remek naptól...

 (Forrás: mapy.cz)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: