Az évvégi hajrá és a karácsonyi extra falatok elkényelmesítették a szöveteket, de a lélek már vágyott az üde szabadba. Szépen eltelt az ünnep és még az óévet el szerettük volna búcsúztatni, ezért vettük az irányt kis hazánk egy eldugottabb szegletébe, ami elkerült tőlünk, később pedig visszatért, de ha furcsán is, viszont a miénk maradt a nagyja ennek a mikrotájegységnek. Erős kivételt képezve a trianoni területvesztés antanti önkényében...

Na, de két nappal szilveszter előtt felkerekedtünk, igaz Salgótarjánig vastag ködpaplanban, ugyanakkor óvatosan haladva, hogy Somoskőn megálljunk. Az egykori iparváros a rozsdaövezet és a túléléssel vetekedő kapaszkodás auráját árasztja. Egykori ipari létesítmények, hajdani bányászkolóniák és lakótelepek mellett haladtunka Salgó-patak völgyében, mivel a megyeszékhely észak-déli irányban hosszan nyúlik el a Karancs- és a Medvesvidék között. Magába olvasztott sok kisebb települést, a hézagokat pedig az ipar és a szocializmus töltötte fel üzemekkel, lakóépületekkel. Az egykori Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű R.T. bástyája ma sem találja a helyét. Az 1980-ban 46763 főt számláló város mára már alulról súrolja a harmincezret. Somoskőújfalu is kivált, így ez némiképp árnyalja a drasztikus népességcsökkenést. 

Na, de elhagyva a Kemerovó, Gorkij és Beszterce lakótelepekkel övezett Füleki utat, Somoskőújfalura érkeztünk, ahonnan Salgóbánya, Somoskő felé fordultunk, majd az utóbbin le is parkoltuk a járgányt a vár tövében. A falu még mindig Salgótarján városrésze, de egyre hangsúlyosabb az üdülőövezeti szerepe, mivel szemmel láthatóan szépen felújított nyaralókká változtak az egykori takaros parasztházak. Már-már tavaazias, napsütéses időnk volt, így azért bizakodtunk a kilátásban is. 

Gyakorlatilag az autótól 50 méterre sem állt a vár, de az már Szlovákia része. Annak idején maga Somoskő és -újfalu is Trianon következtében Csehszlovákiához került. Ugyanakkor egy pesti fül-orr-gégész nem hagyta annyiban, hogy ez így történjen, ezért akcióba lépett. Így került be a magyar történelembe dr. Krepuska Géza alakja. A birtoka ott feküdt és pont akkor érte az elcsatolás, amikor ott tartózkodott, ezért Prágába volt kénytelen hivatali ügyben menni, hogy a megmaradt országrészbe hazatérhessen. Felháborította a tény, hogy egy teljesen magyar falu idegen impérium alá volt kénytelen betagozódni, ezért elkezdett az antantdelegáció ,,nyakára járni". Ugyanakkor a beadványai folyamatos elutasítással végezték, de nem csüggedt. A sors szeszélyének köszönhetően, a bizottság angol tagja, Wilfred Leathes de Mussenden Carey budapesti tartózkodása során erős fülgyulladással került a doktorhoz. Természetesen akkurátusan ellátta és meggyógyította, ugyanakkor szóba került Somoskő és Somoskőújfalu kérdése. Kétezer holdnyi szőlőbirtok és két színmagyar falu sorsa volt a tét. 
A doktor felajánlotta, hogy abban az esetben, ha végigsétálnak az utcákon és bárkivel is szóba tudnak állni szlovákul, akkor maradhat a diktátum. Carey úriember volt és állta a szavát, ezért maga is döbbenten tapasztalta, hogy egy teljesen magyar település hogyan kerülhet más ország uralma alá. Ezért is sikerült megszavatni a visszatérést a bizottságban, így 1924. február 15-én meg is történt. Így nem lett sok ideig belőlük Šomošská Nová Ves, illetve Šomoška.

Ugyanakkor a vár maradt a szlovák oldalon, akárcsak a Macskalyuk bánya. Ilyen területi ismérvek alapján másztunk fel a várhegyre, ahol most senki sem tartózkodott a bódéban, ahol korábbi alkalommal a belépésért kellett fizetni, így ingyen léptünk be. Az elmúlt három év szignifikáns változást nem hozott, ugyanakkor legalább romlást nem tapasztaltam. Manapság már ez is valami!
Szép kilátás nyílott a falura és az Alacsony-Tátrára, északi irányba. A XIII. századból datált vár jó állapotban van. Érdekes volt, hogy a kiépített lépcső fokai a hatszögű bazaltoszlopokból készült. Gyors körséta és haladtunk tovább a bazaltorgonák felé. 

Olyan egyedülálló jelenségnek voltunk a tanúja, bár inkább annak eredményével, amelyet a Kárpát-medencében a Detonáták, Hegyestű jelenthet. És magam is ismerek. A kiömlő láva a levegővel érintkezve produkált bizonyos esetekben ilyen hatszögletű oszlopokból álló együttest. Rövid pihenőt követően a zöld jelzésen ereszkedtünk le, hogy a kőtengert szemügyre vegyük, majd a Sátormegi-patak (Šiatorský potok) mentén baktattunk, a Krúdy-forrás (Krúdyho prameň) felé. Annyira impozáns rétre érkeztünk, hogy szavakba önteni is akadályokba ütközik... Mintha A Gyűrűk Ura jelenetei elevenedtek volna meg. A sarokban szolidan csordogáló forrás több kőmedencét lát el csillogó, kékes vízzel. Érdekes ellentétet alkotott ez az eszményi víztömeg az erdő vöröses-sárgás avarrétegével. Ahol sütött a nap, ott saras volt a talaj, árnyékban viszont havas, itt-ott jeges. Az utunkat a határkövek szegélyezték és úgy követtek minket, mint a szláv mitológia veternica nevű démoni lénye, emlékeztetve minket arra, hogy az ember fogalmi keretet jelölt a természetbe, amit mi országhatárnak hívunk. Bár a vidék egységes volt, mi rendeltük hozzá ezt a formát, ezért hisszük azt, hogy a valóságot így fragmentáljuk, de valóban az egységes.

Pláne azért is furcsa, mert bár sok helyen megfordultam, olybá tűnik, mintha egy berlini fallal lett volna dolgunk. Viszont a sárga jelzésre térve már nem találkoztunk többel egy jó darabig. Egy masszív erdei baktató után értünk fel a fennsík peremére, ahonnan egy rövid szusszanást követően északnyugat felé indultunk tovább. Jött az az ikonikus hely, aminek sok európai főváros a szilárd burkolatát köszönhette egykoron, és valószínűleg ma is. A Macskalyuk bánya (Mačacia) egykoron aktív ipari létesítmény volt. Ontotta magából az utcaköveket, amit a mi nyelvünk macskakőként őriz, nyelvemlékként. A természet önmagától kezdte ezt a varosodott sebhelyet rekultiválni. A mai napig élénken látszik az egykori kitermelés, de sok helyütt már vizenyős, mocsaras lapály vette át az irányítást és sok-sok fa, természetesen. Ugyanakkor a kilátóból feltáruló panoráma önmagáért beszélt, amikor Salgó és Somoskő vára egymás mögé sorakozva uralta a déli irányt, míg északabbra már nem volt ennyire evidens a látvány. Ugyanakkor egy kis elemózsiafelvétel, némi pihengetés után ideje volt mennünk, mivel a nap már a Sátor-hegy (Šiator) mögé kezdegetett lebukni, ezért érdemes volt visszafelé venni az irányt.

Az egykori kőszállító vasút nyomvonalát jelentette a piros jel. Ezen haladtunk a szekérhez. Ugyanakkor bujkáló kísértetekként kukucskáltak utánunk az egykori bányászkolónia épületei. Igaz, nem sok maradt belőlük, mivel a tetők és a nyílászárók már régen beomlottak, elporladtak, viszont a kőfalak mementókként vannak jelen, hogy egykor itt emberi jelenlét verte fel a ma már önmagában nyugvó erdő csendjét. Iskola, bolt és sok lakóépület volt egykor itt, ami egy 1938-ban a magyar oldalról készült felvételen is látszik. Viszont, mivel a XX. század közepén megszűnt az üzem, ezért a sorsára hagyták egykori lakói a területet. A vámház (colnica) szintén ugyanilyen kondíciókkal bír, bár előtte lépcső és szemléltető rajz ábrázolja, hogy egykoron hogy nézett ki az épület és annak közvetlen környéke. Egy rövidke sínpáron itt elhelyezett csille emeli a hangulat melankólikusságát. 

A töltés egyértelmű és határozott ívet írt le a hegyoldalban, míg meg nem pillantottunk egy igazán impozáns forrást. Mint egy japánkert, úgy hatott a kis házikóból kiágazó fatörzsekből vájt csatornák látványa. A csobogó, áramló víz szemet gyönyörködtetően csillogott a naplemente fényében, annak hűvös, habzó kontrasztját nyújtva. Előkaptam hát a gépet és körbefotóztam, azokból a szögekből, amelyeket ott és akkor a legjobbnak találtam, majd hamarosan az erdőből kiérve ismét határkövekre bukkantunk, a közelükben pedig az egykori karos határsorompó lehegesztett, rozsdásodó romjára. Ez már nem az a világ, ahol a helybeliek titokban mini határkiigazításokat végeztek, áttéve a jelöléseket a saját érdekeiknek megfelelően. 

Némi élet volt a faluban, hiszen indulásra készen várakozott a buszfordulóban a távolsági járat, hogy az utasokat innen vigye tovább, de a várromnál is akadtak olyanok, akik a naplementében gyönyörködtek. Ez már a magyar oldalon volt. Mondhatni otthon, de számunkra a másik világ is a miénk volt. Azért Pagi ad Patriam reversi...

 (Forrás: mapy.cz)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: