Teljes megállapítást pár morzsa alapján leszűrni és azt az egész mindenségre ráhúzni ökölógiai tévkövetkeztetés. Hogyan is lehetne néhány hely után leszűrni azt, hogy vannak szépen teljesítő helyek és kevésbé? Miért is lehetne egy-egy közösséget felmagasztalni vagy leminősíteni azért, mert másképp viszonyulnak az idegenajkúsághoz? Ilyen és ezekhez hasonló gondolatok is megfogalmazódtak bennem, miután a Zemplén derekát megjártuk, hogy a kirándulásunkat az egykori (?) vármegye névadó települése mellett zártuk. Ezzel az ívvel most két ország területén néztünk szét. 
Először az általunk Zemplén-hegységnek nevezett régióba vettük az irányt. Már korábban említettem, hogy az Eperjes-Tokaji-érchegység Trianon-inneni vonulatát nevezzük Zempléninek, az északit Szalánci-hegységnek (Slanské vrchy). Egyelőre az innenső oldalon álltunk meg Füzérradványon, a Károlyi-kastélyt megnézni. A járművetl leparkolva a parkot néztük meg legelőször. Még általános iskolás koromban voltam itt utoljára. Ez azért is emlékezetes, mert itt tanultam meg egy életre, hogy egy alsó tagozatos, de egy nyugdíjas korú férfi is a nőknek kornak megfelelően természetesen, de csókolommal vagy kezét csókolommal. Akkoriban még hol volt a közösségi média romboló hatása...? Elég volt a tévé, ahol a bunkóságot exportálhatták az ifjú fejekbe... De most komolyan, ez nagyon megmaradt és annyira, hogy a gyerekünket is így fogjuk nevelni, az teljesen biztos.
Akkoriban még csoportos tárlatvezetés volt, ahol sok-sok idegen együtt járta végig az épületet és élő ember mesélt és mutatta meg a szobák, személyek, tárgyak történetét, tartott történelmi előadást. Ez ma már csak részben igaz. Másrészt a kortárs technikai színvonalat alkalmazva részben átvette az emberek helyét a történetben. Hogy miért is csak részben igaz? 
Ugyanúgy, igény szerint van csoportos tárlatvezetés, amelyet előzetesen leegyeztettek a résztvevők, de egyénileg is bármikor bejárható a múzeumi résznek fenntartott szárny. Kijelzőkön, színészek által alakított szerepekből lehetett bennfentes információkat szerezni egy-egy helyiséggel vagy magával az épülettel kapcsolatban. Mucsi Zoltán alakja is feltűnt. Az explicit tartalomhoz képest jóval szofisztikáltabb stílust ütött meg, igazi joviális színfoltként.

A kastély és a család történetére kár kitérni, mert annyira precízen és színvonalasan van összefoglalva a kastély oldalán Kedves Olvasóm, hogy érdemes ott tanulmányozni:

Bátorítok mindenkit, hogy fedezze fel a termeket, járja végig a szobákat. De nem szabad megfeledkezni az impozáns kastélyparkról. Ragyogóan gondozott, igaz van pár omladozó melléképület, de már ott is van szándék a felújításra, ami reméljük meg is történik. Az őshárs, a kis és nagy halastavak mind megérnek egy kis kitérőt. 
Amit tapasztaltunk, az a többnyelvűség a határon innen, míg szlovák dominancia azon túl. Ami a nyelvet illeti. Ugyanis a tárlat elérhető volt szlovákul és angolul egyaránt. Az utolsó feliratig minden le volt fordítva. Viszont Füzérradvány után Eszkároson és Szaláncon már nem. Hollóháza és Eszkáros között megépült az aszfaltozott út, így szilárd útburkolaton léptük át azt a láthatatlan szalagot, amelyet 1925. szeptember 30-án ratifikáltak közöttünk véglegesen. Az a pár méter a 823,3 km-ből. Ez egy friss irodalmi élmény. 
Trianon a szlovákoknál nem egy fontos történelmi tárgy, míg nálunk a diskurzust rendesen elfoglalja ez a nemzeti tragédia. Roman Holec sorai köszöntek fel, amikor megannyi kérdésen morfondíroztam. Egy szelet nem sok, annyit sem kaptunk pár helyből, ezért sem szeretnék messzemenő és általánosító következtetéseket leszűrni. A Lex Apponyi szlovák szempontból sovinisztának ható szigora, a magyarizálás, a magyarónok stb. Egyrészt támadó a hangneme, ugyanakkor nagyon elgondolkodtató. Ezért ajánlom, hogy egy másik nézőpontot alkosson valaki, aki szeretne Trianon természetével, előzményeivel, következményeivel, kiváltó okaival megismerkedni. 
Itt olyan szempontból releváns, hogy a szerző kidomborította a magyar elnyomást, a szlovákot pedig részrehajlóan sokkal kevésbé ostorozta, pedig bizony volt. 
Eszkáros. 1910-ben a lakosság többssége magyar volt. 1920-ban elcsatolták, majd 1938 és 1945 között ugyan a miénk lett megint. Ma már el lehet mondani, hogy a 0,1%-a vallotta magát a magyarnak. A falut 1944. december 18-án fel(?)szabadította a Vörös Hadsereg. Ennek emlékére 1974-ben hozták létre a falu déli határában az emlékparkot. Szebb napokat is látott a terület, mert a műkőládákban csak senyvednek a gazok, a járólapok is csorbák már, de a kihelyezett T34-es tank és az ágyúk meglepően szép állapotban fennmaradtak. За родину! ,,A hazáért!", hirdeti az egyik ágyúcső felirata. További információul szolgáljon az alábbi kép:



Kár bármit is hozzáfűzni. Itt van kereken, remekül összeszedve, magyarul is, leírva. Innen továbbmenve Nagyszaláncra mentünk, Kassa szuburbán régiójában mozogva, hiszen a magasabb pontokról az egész város látszott, a tőle délnyugatra elterülő vasmű ciklopszi terjedelmével. Pár falu, némi girbe-gurba útszakasz után értünk a faluba. Akárcsak Eszkáros, Nagyszalánc is örvendett magyarabb időknek, de vele ellentétben szeretett is volna oda visszatérni, hiszen 1938. november 2-án ratifikálták a visszatérését a Dél-Felvidéknek, amibe Nagyszalánc a vasútvonal miatt nem esett bele, mivel amiatt maradt a szlovák oldalon. Ebből kifolyólag memorandumot is adtak ki decemberben, ugyanakkor ugyanezen hónap 19-én határincidensre is sor került, ami halálos áldozatokat is követelt.  Bővebb infó erről:
http://real.mtak.hu/64470/1/S%C3%BAlyos%20hat%C3%A1rincidensek%20II.%20r%C3%A9sz.pdf

1910-ben a 856 lakosból 693 magyar, 149 szlovák, 8 német volt. 2011-ben 1382 lakosából 1180 szlovák, 54 cigány, 11 magyar és 5 cseh. A magyarság majdhogynem a református lelkészre és családjára apadt. Ugyanakkor a vár ugyanúgy fenn áll a falu feletti ormon, uralva annak látképét. Külön érdekesség, hogy az alatta elterülő utca a Forgáčova nevet viseli, ami az új- és modernkori urainak a családneve. A várat a legenda szerint az Aba nembéli Csoma fia Péter lőtt le sokadik próbálkozás után egy sast, ami a magaslatra zuhant. Itt pedig megfogadta, hogy erődítményt építtet. Az eredménye pedig az impzáns donjon köré szerveződött erősség, amelyet a helyi lakosok alapítvány útján próbálnak felújítani. Évekkel ezelőtt fogtak bele és nagyon lassan haladnak, de azért van nyoma a szorgos kezeknek. Igaz, nem túl szívmelengető a tüskés erdőként meredező állványok látványa, de valamit valamiért... Az öregtorony érdekessége, hogy 1944-ig az említett nemesi család, a Forgáchok őrizték itt a családi kincseket, amíg nem jött a szovjet. Csak a tornyot hagyták meg épségben, a várfallal nem törődtek. Ezért is van jobb állapotban, mint bármelyik szakasz. Igaz, az egyik csonkon gótikus ablakkeretek is felfedezhetőek. Ottvoltunkkor ózdi kirándulók is megcsodálták a maradványokat. A megközelítése nem igényel különösebb erőfeszítést, az erdő pedig hűs árnyékot jelent, ha esetéeg bárki melegebb időben vág neki a terepnek. A panoráma pedig az elégetett kalóriákat megéri, mert jó szétnézni ezen a Milicen-túli vidéken. Mint mindig, most is óvaintek bárkit, hogy kimerészkedjen a várfal párkányára. Balesetveszélyes és jobb biztos távolból a tekintetet a rónákra vetni.
Utolsó állomásunk a Latorca és az Ondava összefolyása volt. A kicsiny Zempléni-szigethegység keleti lankái alatt kanyargó folyók találkozásából születik meg a Bodrog. Így lehetőségünk volt ugyanannak a vízfolyásnak az eredését és torkolatát is néhány órán belül megpillantani. Mellette terül el az egykori Zemplén vármegye székhelye, ami ma már kicsiny falu. A megyeháza egy eléggé jellegtelen épület, amiben múzeumot is berendeztek. Külsőre nem különösebben érdekes, sőt mondhatni egy magtár külalakjával bír. Lehet egyszer megnézzük mégis. Ki tudja...? Pár kilométerre van a főúttól, de zsigeri érzés uralkodott el rajtam, hogy megállt az idő. Furcsa módon, mintha egy időtlenül magyar területen szeltük volna a kilométereket, amit a XX. század megkímélt, de a szocializmus méregfoga mégsem. Bágyadt szombati szunnyadás gyűrhette maga alá a lakosokat, mert alig voltak az utcán. A földek megművelten, de dolgos kezek nélkül szusszantak. Zemplén után egy jellegtelen dűlőúton vettük az irányt a torkolat felé. Az Ondava a lengyel végek felé nyújtózik, míg a Latorca Kárpátaljáról ügyeskedik a Tisza és az Ung között, hogy egybekeljen a másik sorstársával. Teszik ezt közönyösen, nem ismerve sem szovjetet, sem történelmet.
Viszont a lilás-aranyló naplemente festette tünemény, ahol napraforgót szomorított az őszi szél, lassacskán megadta magát az elenyésző sötétségnek. 
Jó lett volna megtudni pár gondolatot a szalánci várról, de nyúlfarknyi szöveg volt csupán. Az is szlovákul, ami nem gond számomra, de örülnék, ha bármelyik honfitársunk értesülhetne a mikéntekről. Ez egy különbség, ha Füzérradványt vesszük alapul. Na, de leszűrhető-e bármilyen konzekvencia? Szerintem nem. Füzérradvány és Eszkáros kapott egy-egy piros pontot, de megér ez egy feketét? Ne legyünk szőrös szívűek! Remek nap volt és érdemes volt venni a fáradtságot.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: