Elmúlt a karácsony és a szilveszter. Nem hagyott bennem mély nyomot, mert az ünnepek már nem azok, amik annak idején voltak. A karácsony a pőre kapitalista konzumfétisizmus keresztjére lett felszegezve, amit az időjárás sem tudott szelidebb járomba terelni, mivel olyan volt, mint egy felfokozott, esős októberi esemény. Jézus születésének keresztény ünnepe és a status quo között akkora szakadék tátong, hogy egész kontinenseket lehetne ebbe kényelmesen belezsúfolni. A meghittség helyett az angolszász hegemónia kulturális gyarmatosítása rakódik rá, ami az ajándékvásárlási dömpinggel kezdődik, a pénzéhességgel folytatódik. A szilveszter pedig annak az ünnepe, hogy álarcban lehet trombitálni, ész nélkül robbantgatni és vedelni eszméletvesztésig.
Sarkosan gondolom? Igen. Viszont nem jelenti már egyik sem azt az emelkedett szépséget, amit kellene. Számomra már nem. Felnőttem és vágynék a lelkem mélyén olyan örömökre, mint például a szánkózás vagy a hó megmarkolása, de abból sem jutott ki. Esőből, sárból annál inkább. Nekem a hó jelenti a telet, nem az áruházi karácsonyi dekor és zene...

Aztán eljött január 21. és mi ismét felkerekedtünk. A lehangoló őszies januárt már a Tisza után kezdték felváltani a hófoltok és éreztem, hogy ha kicsiben is, de visszakaptam valamit. A tompított fényszóró a havat súrolta haladtunkban és én ennek igazán tudtam örülni. Nógrádban már valóságos Narnia fogadott minket, ahol a fákat is vastagon lepte a morózus víztömeg. Nagy zimankó ugyan nem volt, mert közben olvadozott, de áhitattal szemléltük a lepelbe borult völgyeket, bérceket. Az Ipoly Szécsény után igazi tengerré duzzadt, Balassagyarmatnál pedig mintha a Dunán mentünk volna át Tótgyarmatra (Slovenské Ďarmoty). A rónaságon belvizes területek uralták sokfelé a tájat, a patakok pedig forradalmi tömegekké avanzsálódtak, akik mintha a sok csapadéktól történelmi lendületet kaptak volna, hogy meginduljanak. 

A Korponai-dombság legdélibb csücskébe vájt, azóta már inkább elhagyatott borospincék szegélyezték az országutat Lukanénye (Nenice) irányába. Csáb (Čebovce) mellett felkapaszkodtunk a 75-ös főútra, hogy Ipolyság (Šahy) felé fordultunk, miután hamarosan a nógrádi időjárási körülmények jelentkeztek megint. Apafalva (Opava) után a magasmajtényi (Hrušov) leágazás után a 75-ös út mellett hagytuk a járműveket. Innen a kék jelzésen, gyalogosan indultunk meg.

Ab ovo magába szippantott minket a téli erdő meghittsége. Amit a talmi világ mesterkélt esztétikája erőltetett a karácsony előtt, azt most Földanya magvakként hintette körénk. Alig lehetett betelni azzal a megvilágosodott nyugalommal, amit a fehérbe burkolózott rengetegek és mezők sugalltak. A lágy szellőben neszező lombkoronák üdvözölték lépteinket. Magamban mindig hálaimát rebegek és bár a túratársak társasága mindig üdítő, de azért jó volt egyedül magamévá tenni ezt a háborítatlanságot. Amikor meditálok, akkor ide vágyok, amikor itt vagyok, akkor otthon érzem magam. A fakerítésekkel szegélyezett sarjerdők váltakoztak a már megnőtt rokonaikkal, amikor egy fából ácsolt pihenőhelyhez érkeztünk hamarosan. Egy kisebb partizánemlékmű emelkedett a tőszomszédságában, mementóként az itt folyó 1944-es ellenálóknak. Innentől kezdve eseménytelenül baktattunk a várig, ahová alig kellett emelkednünk.

Csábrág (Čabraď) a Litva-patak kanyarulatában emelkedő hegytetőre épült. A neve magyar eredetű, hasonlóan a Rózsahegy (Ružomberok) felett található Csebrádhoz (Čebrať). Birtokosai között a Hontpázmány nemzetséget említik először, majd sokáig a Koháryak birtokolták, akik a Habsburgok odaadó hívei voltak. A Rákóczi-szabadságharc idején Koháry István a kapura az alábbi feliratot vésette: DAT DEUS CUI VULT - STEPHANUS KOHÁRY, azaz ,,Ad az Isten annak, akinek akar - Koháry István. Bár odaadóak voltak a labancok irányába, azért nem átallották megnyitni a kapukat a kuruc sereg előtt, mivel akkor is divat volt a kisebb ellenállás irányába voksolni. Az említett vésetet Bercsényi Miklós kaján vigyorral nyugtázta, majd lecseréltette az alábbival: ACCEPIT UBI VULT - NICOLAUS BERCSÉNYI, azaz: ,,Ott vesz el, ahol akar - Bercsényi Miklós. 1711 után is maradt Koháry birtok, de a család jobban szeretett volna a hideg, huzatos vár helyett Szentantalon (Svätý Anton) időzni, az újonnan megépült barokk kastélyukban. Koháry Ferenc 1812-ben felgyújtatta a szükségtelenné vált erődítményt. Azóta pusztuló rom, amit azért újítgatnak és végeznek rajta állagmegóvásokat, így a kaputorony új tetőzetet kapott, a felsővárban pedig paravánon szemléltetik a munkamenetet. 

A kilátás idilli volt. Engedélyeztünk magunknak egy kis ebédszünetet. Feltűnő volt, hogy bár a patak miatt az erősség fekvése stratégiailag ideális volt, a környező csúcsok felülmúlják a várhegyét, ezért sem volt előnyös a török korban. Pusztán a szerencsének volt köszönhető, hogy az ellenség nem vette be, miután Nógrádot már teljességgel bekebelezte a XVI. század második felében. Most azonban az esztétika hódított, nem a fegyverek. Le is győzött minket, mert nem győzött a csapatunk ámulni.

A várhoz vezető nyergen a Litva irányába, lefelé vettük az irányt. Már a magasból is látszódtak a házak romjai, de leérve szembesültünk csak igazán a milyenségével. A semmibe vezető villanyvezetékek szolgáltak egykor árammal az ottani falucskának. A temetőben rozsdamarta, erősen korrodálódott Krisztusok keltek birokra a korok vasfogával, csupán egy gránit obeliszk hirdette az 1945-ben, mindössze 12 évesen jobblétre szenderült Pavel Vylhen emlékét. Akárcsak a gyermek, a falu is az öröklét irányába fordította arcát. A feszületek tövében pincék és egykori házak csonkjai meredeztek az ég felé, tetejük már réges-régen beomlott. A térkép tanulsága szerint egy bányalejárat is volt a sziklaoldalban, de az igazi megdöbbenést a mi Szent István királyunk emlékére szentelt templom jelentette. 
A Koháry család által emelt nagyobbacska templom állapota nagyon leromlott. Bár vasajtó rekesztette el a kíváncsiskodókat, mi bementünk. Sok tucatnyi falfirka éktelenítette a falakat, a berendezést elhordták, a szószék (vagy zsoltártartó?) deszkái a semmibe meredtek, az ablakok betörtek, a sekrestye padlóig le lett pusztítva. Mindig meghökkent az emberi vandalizmus, hiszen mindig képes a önmagát alulmúlni. Igaza volt Michel Houellebecqnek, amikor azt írta, hogy a világegyetem egy jelentéktelen galaxisának egy még jelentéktelenebb karján élt egy élőlény, amelyik kimászott a tengerből, a csülkeire emelkedett, elkezdett két lábon járni és kijelentette, hogy nincs Isten. Ennek az eklatáns bizonyítéka az immanencia dicsőítése, a carpe diem, a pillanatnyi előnyök opportunizumusa vagy a legvirulensebb parazita: a marxizmus. Ezek az önzőség, a tudatlanság és a gyűlölet csírái, amelyek képesek lángba borítani egész földrészeket. Az ember pedig sosem lesz több egy primitív megalomán bitorlónál, amint ez a kis kápolna is példázza, mivel saját mivoltát sosem fogja felülmúlni. Aki nem így gondolja, az nézze meg, hogy milyen világban élünk...!
Összesen két nyaraló: egy magán és egy községi tulajdon maradt fenn, üzemel a mai napig. A többit szépen lassan elnyeli az enyészet. Nem szánnak rá több energiát, hiszen a völgy gazdag élővilága nagyon szigorú védelem alatt áll, így az újbóli visszatelepítést felülírja a hüllők rezervációja, így a falu a XX. század hetvenes évei óta lakatlan.
Egy pár sor jutott eszembe, ami idevág. Jó régi, de a mondanivalója ugyanaz. Elég negatív, de az optimista Abendland sallangját elhagyva abszolút megfeleltethető Csábrágváraljának, de akár ennek a Zeitgeistnak is, amiben a kollektív psziché pusztul:

Csend lesz, halál és béke

Minden törvény törvénytelen
Véget ér holnap a történelem
Kegyetlen évek jönnek
Hiába hullanak a könnyek

Nincs hova menekülni
Nem fog az ég kiderülni
Kihúnynak a csillagok
Jönnek a sötét évszakok.

A Moby Dick 1991-ben szépen megírta mindezt. Durva és nyers, mert ott terem a pőre realitás a hallócsontocskakon át az agyban. És akkor felmerül a kérdés, hogy valóban kegyetlen évek jönnek...? 
Amikor az emberek közelebb kerültek egymáshoz, mint valaha, mert egyetlen gombnyomással kapcsolatba léphetek a világ másik végén lévő emberrel, de ugyanakkor tapasztaljuk, hogy a fizikai értelemben csonkig égünk, mint a gyertyák, mert elfogytak a valóságos, interperszonális témák. Szubsztantív lényegünk a fogyasztás lett. Ezt az ,,élményt" a kommunikációban dolgozzuk fel, amikor a közösségi médiában, a telefonos megosztásokban dörgöljük a másik orra alá a nekemizmust, azaz ,,nekem van", ,,nekem tellik", ,,nekem jár". Kirakattá vált az emberi életesemény, amit áruba bocsátott a digitális impérium: esküvő, gyermek, eljegyzés. Mindennek a kék-fehér májában a helye...
Ezek már kegyetlen évek, amiket élünk. Elég egy hírportált elolvasni, hogy belátható legyen: nincs egypólusú globális dominancia, mert nem mindenki vevő mindarra, ami Ciszlajtánián túl terem. Másrészt a dolgok felettünk történnek, a nélkül, hogy minket megkérdeznének. Az emberek széles tömegei pedig sosem voltak ennyire kiszolgáltatottak, mint ma.
Hogy jön ide Csábrágváralja? Úgy, hogy ez egy sorvadt mutatóujj egy apró völgyben, ami még a földből kimered, de int, hogy az idilli csend léte lejárt. A hangos metropoliszok őrjöngése gyűr alá mindent, ami nem tagozódik be. A magyar falu sorvad, de a szuburbán alvótelepülések zöldövezete napelemesedik és szívja az energiát a nagyvárosból. Nélküle pont olyan sorsra jutna előbb-utóbb, mint a romos sorstársa.

Innen a Litva bal partján haladtunk. Olvadt a hó, süppedt a sár. Vigyázni kellett, hogy hová lépünk, hiszen a sok hólé ideiglenes csermelyt duzzasztott a lábunk alá. A középhegységek hangulatát idéző völgyvájatban emelkedtünk és muflonokkal is találkoztunk. A távolban szökellőkkel és egy póruljártnak a csontvázával is. Szegény ördögből már alaposan belakmározott a többi ragadozó, így alig-alig maradt belőle valami. Az erdő után egy nagy tisztás húzódott a 75-ös útig, aminek a szélén egy szintén sorsára hagyott tanya árválkodott. A fából ácsolt melléképületek egy része már összedőlve feladta a harcot, de kettő még dacolt vele. A kőház már szintén az összeomlás szélén egyensúlyoz, de még megvan. Az ablakok betörve, az ajtók leszedve (ellopva?) fogadtak minket. Benézve egy szék és egy asztal árválkodott a faággal alátámasztott mennyezet alatt. Egy graffiti ,,okradneš" (magyarul: ellopod) részét lehetett kiolvasni. A többi már szintén a festékkel együtt a padlón végezte. Úgy éreztem magam, mint a Hasadék (Trhlina) főhőse, Igor, aki a Tribecsben társaival felkerekedve egy megdöbbentő anomáliának lesz a részese, amire sem akkor sem később nem találtak magyarázatot. Kezdve a bozótosban lévő leromlott állapotú házikóval, amit Andrej pedánsan dokumentált, majd ismét oda visszatérve eggyel több helyiséget fedeznek fel: egy spájzot...

Na, de a valóságban lassacskán befejeztük a sétánkat. A kövezett úton, a menetiránnyal szemben, annak szélén haladtunk a buszainkhoz. Utolsó pontként említést érdemel a már fentebb említett Magasmajtény/Hrussó (Hrušov) is, ami bár abszolút szlovák többségű volt, 1938-ban nem akart a cseh impérium alatt létezni, hanem kérte visszacsatolását a történelmi Magyarországhoz. A történelem végérvényesen rendelkezett, ezért hívják ma már Csábrág várát hrad Čabraďnak...

Legutolsó lépteinket a szürkület előtti örökérvényűen léleksimogató naplemente koronázta. Ez volt számomra az igazi karácsony, az igazi tél, az igazi megnyugvás...

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: