Mincsol / Minčol

Léleküdítés receptre

2023. február 21. - Csellengő Wilkowski

Ha ez egy reklámszöveg lenne, akkor valahogy így nézne ki:

Gondjaid vannak a mindennapi élettel?
Érezted azt, hogy eleged van úgy istenesen mindenből?
Volt már, hogy legszívesebben csapot-papot hátrahagytál volna, hogy szabadulj a sok negatív energiától?

Most ennek vége, mert itt van a tuti recept! Ha mindezt érezted, akkor Neked sürgősen szükséged van egy kis természetjárásra!

Na, igen! Miután letudjuk a heti ötnapos igát, amelyet egyik környezetpszichológiai képzés sem javasol semmilyen értelmes homo sapiensnek, eljön az idő, hogy ne a négy fal között töltsük a megszentelt, intakt 48 órát, amit a dolgozó társadalmak hétvégének hívnak. Muszáj, mert ebből van a megélhetés, de igazság szerint az összes munkát górcső alá véve csupán elenyésző kisebbségük hivatás, a többsége a megélhetéshez kell. Na, de egyszer annak is vége, ezért nem mindegy, hogy azon kívül mivel töltekezünk.

Robi barátom úgy vélte - mint olyan sokszor -, hogy nekünk a szombatot nem ismételten bezárva kell végigvegetáljuk, hanem némi megerőltetés árán egy hegycsúcson a helyünk. Ismerünk még pár elvetemültet, akik szintén így gondolkoznak, ezért a Csergő-hegység (Čergov) irányába mozdultunk el.
Maga a hegység az Árpád-korban összefüggő erdőség volt. Fekete-erdőnek vagy csak egyszerűen Havasoknak nevezték. Lengyelül Czerchów. Az akkori erdőséget derekasan meggyérítették az emberi tevékenység évszádai. Olyannyira járatlan volt, hogy az Újvár vármegye (Eger székhellyel) - amiből később vármegyék, így Sáros is kiszakadt -, természetes gyepűhatárként is funkcionált. Célunk, Kijó (Kijov), akkoriban még nem létezett, hiszen Tarkő uradalmához tartozott, királyi vadászhely volt. Csupán 1477-ben említik először, hiszen a terület a tatárjárásig gyepűként funkcionált, benépesedése sokáig váratott magára. A vár is ekkor épülhetett, aminek a neve ma Kamenica, de a magyar a Tar- és Szárkő néven nevezi, ami a kopárságára utal.
Maga a Kijó név ismerősen cseng, mint a mostanában tragikus sorsú Kijevé. Az orosz кий szó botot jelent, az -ov szótag pedig a birtokos többes szám jele valamennyi szláv nyelvben. Kellemes fekvésű falu, amit olyan érdekes sziklaalakzatok szegélyeznek, mint az Alvó szerzetes (Spiaci mních), a Kopasz-hegy (Lysá hora), nem beszélve a Sólyom-szikláról (Sokolia skala), de az utóbbiról később...

Megérkeztünk a faluba, a központban leparkoltunk és rövid cihelődés után a házak közötti kis ösvényen a Mincsol felé vettük az irányt. Azért a Kopasz-hegyre felbaktattunk, mert a nevével ellentétben inkább domb, de egész jó kis kilátópontként funkcionál, így pörögtek a panorámafotók, a háttérben a Magas-Tátra gránitmasszívuma uralta a horizontot, a felhők pedig bizonytalanul szedelőzködtek, mert nem lehetett tudni, hogy csapadék lesz a vége vagy csak egy erődemonstráció a paplanjaik részéről.
Utunk felfelé nagyjából eseménytelenül telt, hiszen az erdőség eseménytelenül váltakozott egy-egy tisztással, fel-felfedve némi kilátást, de keveset, hogy igazán lelassított volna minket. A kék jelzésen hol az olvadékvízből képződött ideiglenes patakok medrét kerülgetve haladtunk felfelé, hol térdig érő hóban. Még a természet sem tudja, hogy fázzon, olvadjon, esetleg melege legyen. Február van, de a meleg front mintha ostrom alá vette volna a téli végvonalakat, ezt azért a lábunk érezte. Egészen ez a váltakozás ment a Mincsol-nyeregig (sedlo pod Minčolom).

Mivel nem lehetett tudni, hogy a lekerekedett hegykúpon milyen idő vár ránk, ezért Robi pihenőt rendelt el, ami nem esett nehezünkre, hiszen az emelkedés kivett belőlünk. Azon nyomban rá is gyújtottunk egy-egy szendvicsre, de fogyott a folyadék is rendesen. Erőt gyűjtöttünk és feltöltődve gyürkőztünk neki az utolsó emelkedőnek, ami azért csalóka meglepetéseket tartogatott, mivel a lábnyomok némelyike sekély mélységet nyomott, míg mellette a másik derékig süllyedést mutatott a gazdája által.
De hamarosan felértünk a Mincsol beton obeliszkjéhez, amire oldalanként egy-egy címert helyeztek, így Bártfáét (Bardejov), Kisszeben (Sabinov), Eperjesét (Prešov) és Ólublóét (Stará Ľubovňa). A csúcsot régen Csorgónak is nevezték eleink, amit áthatolhatatlan rengeteg övezett, ezért is lett Fekete-erdő. Ma már viszont foltokban irtva van, így egész szép szögben belátni a környéket. Bár a legmagasabb csúcs, azért eléggé a hegység perifériáján helyezkedik el, mivel a hegység nevével megegyező van a szívnek tekinthető helyen, de az csak 1050 méter, míg a mi célunk 1157.
Egy nagyon vagány turistával is összefutottunk, aki Héthársról (Lipany) érkezett, sítalpon. A csúszásgátlót minden szuszogás nélkül oldotta le. Kicsit megpihent, míg velünk beszélgetett, de nem tudta megmondani, hogy a zöld jelzésen érkezett-e vagy sem. Vállrándítással és mosolyogva mondta, hogy neki mindegy, felér és kész. Élemedett kora ellenére bizonyára valamilyen helyi fenegyerek, aki szintén nem az otthoni kényelmet preferálja szombaton. Nem semmi...!

Ment a disputa, hogy érdemes-e lemenni a kereszthez, de szerencsére az ,,igen" győzött, így onnan gyönyörködtünk az aranyfénnyel meghintett kilátásban, amit a lebukásra készülő nap vetített elénk. A csomópont a Pri kríži Jána Pavla II (II. János Pál keresztje) nevet viseli. Ugyanaz a látvány, mint feljebb, de ez még eszményibb volt, hála a fényviszonyoknak. Szerencsére azért ki tudtuk magunkat csodálkozni, így ismét feltöltődve haladtunk, de ezúttal már lefelé, amikor is elértünk egy kis házikóhoz, ami reményeinket felkorbácsolta, hogy esetleg egy jó sztrapacska vagy kofola elfogyasztása felüdítt minket, de két férfi pont az érkeztünkkor zárta be és egy jókora kannát a forrásvízzel is feltöltöttek. Sebaj! Irány tovább! A kis tisztásról, ami a Pod Minčolom névre hallgat, elindultunk lefelé, a Kalinov és a Posledná skládka pontokhoz, ahonnan a Hársas-patak (Lipiansky potok) nyomvonala mellett baktattunk, de ezúttal már szélesebb erdészeti úton. A Farský les (Apátsági-erdő) részén kisebb források, pihenőhelyek lettek kialakítva, mígnem a Sólyom pihenőhöz értünk (odpočívadlo Sokol). Nekünk a rádió ugrik be, de ez a szláv nyelvekben sólymot jelent, illetve a csehek 1862-ben alapított iskolai szövetségét, ami a patriotizmus melegágya volt az első világháború előtt.

Itt a szikára utalt, ami robusztusságával magasodott felénk és nagy erőpróbának igérkezett. Most azonban nem mentünk fel, mert kezdett már erősen szürkülni, így haladtunk tovább Kijó irányába, ahová már aszfaltozott, ugyanakkor erősen megviselt állapotú úton haladtunk. Kiérve a dombhátra már erősen sötétté vált a táj, a falu pedig kísérteties körvonalaiban tetszelgett előttünk. Tarkő vára is fekete-fehér sziluettet produkált. Nem beszélve az esőről, ami rákezdett, így a jeges hóolvadékot táplálta, ami nagyobb pocsolyákká terebélyesedett.
A járművet elérve már szinte teljessé vált a fényhiány, de remek érzésekkel kapcsoltuk be az öveket. Sajnos nem sikerültek a felvételek, amit a falu templomáról és pár romházról csináltam, pedig eléggé a 70-es évek pszichedelikus rock műfajának a világát idézték. Azért lementettem retinára!