Korai derengésben, hajnalhasadta előtt vettük a nyakunkba azt a távot, ami a várostól a megnyugvásig húzódott. Közötte napsütéses és borongós hangulatba zárkózott falvak, kisebb városok, szántóföldek együttese váltotta egymást. A határ másik oldala már egy másik világnak hat, ahol az egykori látens módon buzog a felszín alatt, mint egy búvópatak, egy vízér, ami alámossa a terepet, amit a Dely Károly által az értelem diadalának nevezett XX. század sem tudott kikezdeni. Bár a jógáról nyilatkozott, ami 5000 éves, de az általa idézett Engels és méltatott szocializmus szerencsére a múlté. A rombolás pedig tovább folytatódik a posztmodernitás örve alatt.

Petrifeld, Großkarol, Sathmar, amik a svábság nyomait jelképezik, Mezőpetri (Petrești, Petrifeld) kultúrotthona a cămin cultural és  Kulturheim, akárcsak a községháza a primărie és a Gemeinderat feliratokat viseli. de itt a lakosság 27%-a németnek vallotta magát 2002-ben, így valószínűleg a nyelvében is élő kisebbségről lehet beszélni. Aztán Nagykárolyt elkerülve pár magyar falut (Kismajtény/Moftinu Mic, Szamosdob/Doba) érintve Paulian és Decebal településeket. Ezeket Sándormajor és Újtelep néven jegyzik a magyar földrajz világában, bár Trianon után jöttek létre, bukaresti döntés eredményeként, azzal a szándékkal, hogy a szatmári magyar tömböt fellazíthassák.  Így született Traian és Dacia is. Azóta ez már eléggé előre haladott állapotban van, mivel az olyan városok is, mint Szatmárnémeti (Satu Mare) is 2011-ben már csak 36,7%-os kisebbséget tudott felmutatni, míg Nagykároly (Carei, Großkarol) is 60-at. Erről lehetne bőven értekezni, de most nem ez a tisztem...

A megyeszékhelyet elhagyva már a horizonton az Avas-hegység (Munții Oaşului) kék sziluetje dominált, aminek kisebb-nagyobb bércei karcolták az égbolt felhős talapzatát.Útközben Apa faluban Vasile Lucaciu emlékháza mellett mentünk el, majd Szinérváralja (Seini) már a mostani Máramaros megye (Județul Maramureș) első települése volt, ugyanakkor mi még a végcélunkkor is csak a régi vármegye határát súroltuk. Így Nagybánya (Baia Mare, Neustadt) már megyeszékhellyé nőtte ki magát, a maga kecskeméti nagyságával. A nehéz- és szocialista iparnegyedek rozsdaövezeteinek voltak mementói, ahogy a város felé magasodó hajdani alumíniumkombinát kéménye hirdette ennek az égbeszökő mementóját, ami a maga 360 méteres magasságával a mostani Románia legmagasabb épülete. Ugyanakkor alakul a város maga, mivel sokfelé újítgatják. 

Érdemes még Felsőbányára kitekinteni, aminek megközelítőleg a 20%-a ma is magyar, ami egykoron abszolút többség volt. Bár adott nekünk pár jeles szülöttet, a román impérium a Strada Boczor Wolf utca formájában kedvez a magyaroknak. Boczor József, aki Wolf Ferenc néven született, a városban tanult, amíg antfasiszta ellenállóként Franciaországban ki nem végezték, 1944-ben. Kommunista aktivistáról elnevezni egy utcát, ilyenkor még a Strada Mihai Viteazul is jobb lenne... Nem is beszélve az egykori apácazárda romos, potyogó vakulatú épületéről, ami az egykori magyar hitélet tanúja. Ilyesmit szívesebben látnánk!

Na, de Felsőbányát elhagyva, in medias res, a Gutin-hágó (Pasul Gutâi) girbe-gurba szerpentinkavalkádja fogadott minket, ahol a sofőrnek még jobban észnél kell lennie. Tizenhat kilométernyi kacskaringózás után értünk fel a tetejére, ahol ki is szálltunk. Egy nagyobb parkoló és egy menedékház (Hanul Țentea) - afféle Hütte-hangulat - fogadott minket. Hamar bakancsra váltva kezdtük meg az emelkedést a Vihorlát-Gutin-hegyvidék itteni tagján. A korábban bejárt Vihorlát-hegységgel egy olyan komplexumot alkotnak, ami Nagymihálytól egészen Nagybánya északkeleti részéig húzódik. 220 kilométeres távjával egy masszív belső andezit és bazalt alapú vulkánkoszorú, ami a Kárpát-medencében párját ritkítja. Ezért is volt felemelő itt lépdelni, másrészt az időjárás is a kegyébe fogadott, mivel a hűs erdei mikroklíma után zavartalan, felhőzettel tartkított napsütés kísért minket. Egyetlen tagon szakadt meg az erdei zóna, ahol a Pârtia Doctorilor lejtője szakadt le finomabb szögben az erdei útról, a piros jelzésről, amit követtünk. A nevéből eredően valószínűleg egykoron orvosok, értelmiségiek lesikló pályája lehetett, amikor a sísport még nem lehetett olyan kiépült, mint mostanság Kapnikbányától (Cavnic) északra. 

A Poiana Boului (Ökrök mezeje) idilljét egyedül egy magasfeszültségű vezeték törte meg, de a fenyvesekkel szabdalt havasi hangulatot nem tudta megtörni, mivel a Szekatura-Kakastaréj gerince alatt folytatódó bukolikus idillt igyekeztünk magunkba szívni. Kisebb fák, facsoportok tűzdelték a legelőt, ahol patakok szabdalták a pojánát, kissé magasabbról letekintve pedig egy ideiglenes tavacska kiszáradt sziluettjére lettünk figyelmesek. A piros és a kék kereszt házasodása volt a mi kaptatónk, ami ezen a szakaszon meg-megállásra késztetett bennünket, hiszen az előtér ismeretetett panorámáját a felhők alá gyűrődött távolabbi oromcsipkék együttese emelte, ha Kisbánya (Chiuzbaia) irányába néztünk.

Innen a már-már vietnámi háborús klímát idéző erdei ösvény vezetett tovább, ahol fakorláttal szegélyezték az illetékesek a csapást. Itt-ott egy-egy ismertető késztette megállásra az érdeklődőket, de igazából most ezzel nem volt alkalmunk foglalkozni. Mentünkben egy fiatalokból álló román csoporttal találkoztunk, felérve pedig pár sziklamászóval. És a lényeg, mint mindig, a csúcso keresendő, mivel nem a legelők világát jöttünk tanulmányozni, hanem töltekezni a fentiekkel!
Nem is okozott csalódást, hiszen a Kakastaréj (Creasta Cocoșului) egy 1450 méteres tengerszintfeletti magassággal büszkélkedő, fénykorában impozáns vulkán kalderájának a maradványa. Dacolva az évszázadokkal, akár egy handzsár, úgy darabolja, hasítja az égboltot, hogy a pengéje belevesszen a talajba egy meredek letörés végeztével. Az égi energiák, a Wu Chi itt közelebb van, ha Mantak Chia soraira gondolok, de ha azt mondom, hogy isteni, akkor ugyanazt mondom. Amit a taoisták már 5000 éve tudnak, azt a buddhisták szintén érzik Tibetben, amit mi is itt. A megszenteltség fentről származik, a szattvikus energia itt áramlik, nem a bulinegyedekben. Már oly sokszor éreztem és írtam erről, de ez mind igaz, mert aki a hegyek szerelmese, az tudja, amit érzek. A távolban a Radnai-havasok (Munții Rodnei) masszívuma, a völgyekben egy-egy sejthető település, valahol a távolban Barcánfalva (Bârsana) sejthető sziluettje volt gyanítható.

Hosszabb pihenőt rendelt el a túravezetőnk, hiszen a napunk lényegi részéhez értünk, ugyanakkor a távolban a Nagy-Gutin-csúcs (Vârful Gutâiul Mare) már kapta az égiáldást és északi irányban sem ígérkezett bíztatónak a kilátás, ezért a Szekatura (Vârful Secătura) mielőbbi elérése mutatkozott a legoptimálisabb döntésnek, ami szerencsére minimális emelkedéssel járt, hiszen egy gyephavasi platón keresztül  vezetett az utunk, amit a gyalogfenyők derékig érő gyalomja, szövevénye nehezített ugyan, de nem vészes mértékben, mint egykoron a Bocsásza labirintusában. Sok éve erre járva egy kiégett erdő jelezte azt, hogy valamilyen oknál fogva tüzet fogott és porig perzselődött a terület. Akkoriban emlékszem a megpörkölődött avarra, a fekete csonkok figyelmező oszlopaira. Ezek ma már fehérre koptak és a fenyők, gyalogfenyők elefántcsontokként ékesítették a zöld gyepet. Párunkban felmerült, hogy mindez annyira szürreális, hogy nem is földi mű ez, hanem egyenesen földönkívülieké. Naivak volnánk? Nem hiszem, csak nem elégszünk meg a köznapi magyarázatok szintjével, amit a Blue Book Project FBI-os érája fémjelzett. Mindenesetre ezt a kérdést nyitva hagytuk. 

Gyors kitekintés Nagybánya irányába és indultunk is lefelé, mivel a Gutin-hágó felé tekintve egy dichotóm félig napos, félig zivataros kilátás fogadott. Ugyanez dél felé is, akárcsak egy második világháborús katlanban lettünk volna. Eljött az ideje az ereszkedésnek most vagy egy kicsivel előbb... :)
Bár a GPS egy lefelé vezető meredekebb lejtőt jelzett, hamarosan ismét vietnámi miliőbe csöppentünk, hiszen a patakot övező út hamar elenyészett, az erdő pedig roppant tömöttes sarjerdőbe torkollott, ahol elég komoly akadályt jelentettek a gallyak. És itt megemlékezek arról a sok-sok rovarról, amik eddig úgy keringtek körülöttünk, mint a hűséges elektronok, de itt már a fejbőrünkre szálltak, csiklandoztak. A talaj süppedése is meglepően olyan volt, akár egy lazább vakondtúrás, a facsemeték pedig rendesen összezártak. Ezért itt vissza is kellett forduljunk. Egy kis korrekció, nem sok, ennyire volt szükségünk, hogy egy sokkal kevésbé hadak útján gravitáljunk vissza a helyes irányba. A tisztásra kiérve pedig Nemezisz, a bosszú istennőjének haragját nem kerülhettük el, a moirák pedig a fonalakon esőt zúdítottak, így előkerült az esőkabát és óvszereknek öltözve kezdtük meg a csapadékos farsangi felvonulást. 

Szerencsére hamar kiderült és mindenki derült, ezért már napos, párás időben mentünk vissza a parkolóba. Semmilyen esemény nem zavarta meg az ereszkedésünket, mindannyian egy kicsit magunkba is fordultunk, de jó volt ez így. Még azért belefért egy kóla, kávé, üdítő, sör, attól függően, hogy az ölében tapasztalt-e volánt vagy sem a későbbiekben. Ezután pedig fejben megfogtuk egymás kezét és belesétáltunk a naplementébe...

 (Forrás: mapy.cz)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: