Egy olyan nagyon koránkelős szombatnak indult az a nap, amikor még hajnalhasadta előtt felkerekedtünk volna, hogy elmenjünk a felvidéki Polyána (Poľana) egykori vulkáni kalderájára, de az egyik jármű még az indulást követően műszaki hibával feladta a versenyt. Ezért páran maradtunk, mások mentek. Ami viszont nem jelenti azt, hogy nem fogunk oda menni!

Na, de korán hazaérve mér aludtam pár órát, így nagyjából kipihenve spontán elindultunk Vésztőre és Gyulára. Az ormokat a rónára cseréltük, a csoportot pedig privátra. Jó lett volna velük is menni, de panaszkodni nincs okom, mivel így is sok szép helyen jártunk. Ott is, ahol korábban már igen, de a markáns változásoktól ámultam-bámultam. A hullámzó búzamezők is tudnak meghitten gyönyörködtetni, mint egy-egy hegyi panoráma. Csökmő mellett ezért érdemes volt pár percre megállni és lencsevégre kapni ezt a jelenséget. Eliade Szent és profán könyvének gondolatai jutottak eszembe, hogy régen a természettel szorosabb kapcsolatot ápoló társadalmak nem lineárisan mérték az időt, hanem ciklikusan. Ezért akár egy farkába harapó kígyó ismét és ismét önmagában tért vissza, a fordulókor pedig ott is honolt. A búzamező ezt az érzést idézte fel bennem, amikor megint eljött annak az ideje, hogy beérjen, learassák és kenyér sülhessen belőle. Akárcsak a sumer vagy óeegyiptomi időkben. Misztikum...

Hullámos és már-már tajtékos hepehupákkal bíró utakon értük el a Vésztő határában lévő Csolt monostort és annak környezetét. A Mágor-puszta természeti és régészeti szempontból is kiemelkedő, hiszen a Körös-Maros Nemzeti Park része az élővilága miatt, nem beszélve a jellegzetes magyar haszonállatok kifutójáról. Egy kettős halom húzódott itt, amik egyrészt egy Árpád-kori kolostor romjait, másrészt egy kunhalmot rejtettek. Bár az utóbbi nem meglepő, mivel szerte az Alföldön több tucat van, de ezt a halomsírt feltárták és látogathatóvá tették, ami tény már sokkal magasabb prioritásként kezelendő. Igazán élvezetes lett volna bebarangolni a területet, megnézni a romokat, a pákészkunyhót is, de sajnos nem volt látogatható, mivel péntek éjszaka egy heves vihar csapott le az országra és az oottjártunkkor tartott a kárfelmérés, így a látogatás nem volt engedélyezve.

Apró csüggeddés volt csupán, de nem messze, Doboz tartogatott pár nem vált meglepetést. Dél felé haladva, a bal oldalon volt az egykori kisvasút emlékműve. Felsorolni is teher lenne, hogy hány és hány szárnyvonal szelte át egykor Békés vármegyét, de mára már pár túlélő tárgyi emléket leszámítva sok helyen már a nyomvonala is alig kivehető. 1894-ben megalapították, majd a hírhedt 1968-as közlekedéspolitikai koncepricó halálra ítélte, így 1971-ben örökre az enyészeté lett.  Sajnos. :( Doboz. Először is a Holt-Fekete-Körös girbe-gurba szalagja szelte át a falut, ahol idilli létformákat lehtetett megfigyelni. Olyan szerencsések is élnek ott, akiknek mindössze pár métert kell sétálniuk, hogy egy hosszú nap után kiülhessenek a partjára, mivel a telekhatár  egyben a víz is. Ha valamikor, hát ilyenkor elönt a sárga irigység... :) Egy megviselt, de ilyen formájában is magával ragadó, magas, boltíves épület vonta magára a figyelmemet vezetés közben. Ez bizony egy magtár volt egykor, mégpedig a megnevezése szerint az Ybl-magtár. A Wenckheim család egykori uradalmán volt, amelyet a neves építészünk, Ybl Miklós tervezett. Az út  másik oldalán pedig még egy furcsa tetőzet tűnt fel. Oda sétálva pedig a Szent Kereszt felmagasztalása-templom és a nemesi család sírkápolnája fogadott minket. Érzetre olyan volt, mintha Angliában lettünk volna, nem is Magyarország eldugott csücskében. Katartikus volt, az egyszer biztos!

Gyula felé véve az irányt a felszabadulási emlékmű még mindig ott díszelgett a falu közpoontjában, ami sajnos még mindig a vörös rémuralom ,,dicsőségét" volt hivatott hirdetni, amire akkor sem lett volna szükség, amikor kötelező volt... Bár a Kun Béláról és internaciolista pribékjeiről elnevezett közterületek neve ma már szerencsére a múlté, azért pár csákányvágás még ráfér itt-ott a helyekre. 
Ezért is volt jó azt látni, hogy az utcanévtábla szerint Károlyi Mihályról nevezték el azt a helyet, ahol Gyulán megáltunk, de szerencsére már Károly Róbertnek hívják és nem arról a gyengeelméjű szégyenfoltról nevezik ma is. Nagy piros pont! Ami pedig a várost illeti? Hatalmas dicséret jár neki! Régebben voltam itt, de azóta is nagyon sokat épült-szépült. Betértünk a hűs és melankolikus román ortodox templomba is, ahol a gyertyák fényének ünnepélyessége keretezte a bejáratot, égve jobb oldalon az élőkért, balkéz felé pedig a holtakért. Ikonok, freskók és a szépséges ikonosztáz. Káprázatos élményt jelentett.
További kellemes és nem várt fordulat volt, amikor egy kis család hölgy tagja a gyerekét szólongatta. Miközben magamban mosolyogtam, hogy ,,De jó, hogy van itt is egy druszám!", csak kitartóan szólongatta. Na, de nem is a gyeremeket, hanem egyenesen engem! :) Egy kedves volt kolléganőm volt, aki családostul érkezett egy kellemes hétvégét itt abszolválni, a szintén dicsérő szavakat érdemlő Tisza-parti Szegedről. Nagy találkozás, kellemes élmény és beszélgetés volt. Ők a Belvárosba, mi az Almásy-kastélyhoz és a várhoz igyekeztünk. 
Emlékeimben még az általános iskolai benyomások domináltak. A megmaradt mozaikokat pergetve mentális mozizásomban nem rémlett, hogy ennyire ki lett volna épülve, mint a jelenben. Akkor is vonzó volt, szép kávéházi teraszokkal, gondozott parkokkal, de most az egész esztétikája valahogy szaturáltabb, gondozottabb, igényesebb város benyomását keltette. A kastélypark kisebb tavacskákkal gazdagodott az éjszakai égi áldásnak köszönhetően, így nagyszerű fotótémákkal is. A legnagyobb örömömre! :)
Kettecskén andalogtunk a parkban, majd a nyílt terepre érve szembesültünk vele, hogy eléggé párás és nyomott az időjárás, a hőség pedig kezdett minket elnyomni. Szükségünk volt némi innivalóra, ezért a vár egyik bástyáján kialakított kávézóba telepedtünk le, ahol a limonádé a tonikkal egyetemben remek szomjoltóként szolgáltak. 
Hogy a várról mit érdemes tudni? Nos, arról akkor számolok be, ha egy hosszabb hétvégét eltöltünk itt. Békés megy, vármegye, hívjuk akárhogyan is, egy számomra olyan heterogén terület, ami a rendezettségén, kopottasságán és a sok-sok műemlékén át mutatja meg magát, hogy mennyire is éri megvisszatérni ide. Mivel hallottam már olyan vélekedést, hogy ,,a Tiszántúl sajnálatos módon szegényes műemlékekben", erre a vidékre a legkevésbé sem igaz. Míg másutt módszeresen pusztítják a múltat, ész nélkül térköveznek és fákat irtanank, addig itt építenek. Míg a térköves hőszigetre senki sem áhítozik, addig egy üde régió csábító látnivalói iránt már annál többen...!

Ezért is volt az, hogy az új benyomásokkal gazdagabban. már-már mosolyogva szálltunk be a kocsiba, hogy még utlsó állomásként Gesztet ejtsük útba. Bár Békés nem a leggazdagabb megyéink egyike, mert a trianoni országcsonkítás miatt földrajzilag szegregált területté vált és sok települése végvidékké, határzónává avanzsálódott, így a szegénység meg-megmutatkozik, de nem látható az, hogy ez az igénytelenséget is jelentené. Végig az a meglátás uralkodott bennem, hogy a kopottság, a látható elhagyatottság közepette is a gondozott gyepek, a virágok, bokrok, fák uralták az utcaképet. Sarkad is ezt demonstrálta, de Mezőgyán is úgy tűnt, hogy az ó homlokzatok, kőkerítések az utca zaját patakként vezetik el, uugyanakkor igényességről árulkodnak. Ezért csengett a fülembe dédimamám kedvenc szavajárása, hogy:

A szegénység nem egyenlő az igénytelenséggel.

És ez bizony így van! Ha valaki, akkor ő találkozott a csillogással ugyanúgy, akár a nélkülözéssel. Mezőgyán ezért számomra egy olyan példa, mint a Temes megyei falvak, ahol szintén lehet élhető környezetet teremteni és nem azon kelet-magyarországi falvak számát szaporítani, ahol még keresztül utazni és lehúzó.

Geszt pedig már kifejezetten egy világvége hely, még a megye viszonylatai között is. Ahogy áz átellenben lévő Atyás (Ateaș), Marciháza (Marțihaz) is szintén a periferiális sorsot nyögik. Sok az elhagyott, düledező ház, az utcán idősek és romák mutatkoztak, néha magyar fiatalok. A fiatalok elmennek, az idősek maradnak, a romák pedig oda megveszik azokat a házakat, ahol már nem laknak. Keleti falusors... Tiszaradvány- és Csákpusztákat elcsatolták, beleolvadtak Atyásba, a helyiek meg azóta élnek, ahogy tudnak. Turisztikai reménysugár, hogy a Tisza-kastélyt most újítják, így az jelenleg nem látogatható, de reméljük, hamarosan. A Tisza-kripta pedig az ótemető mezsgyéjén, egy kovácsoltvas kerítés mögött emelkedik egy kisebb halmon. Szintén renoválják, jelenleg csak a szúnyogok legyeskedik körül. 

Egy hűsítő fagyizással búcsúztattuk a túránkat. Békés bár magyarnak tűnik, a magyar etnikai tenger közepén, a történelmi Magyarországon belül is egy soknemzetiségű közigazgatási egység volt, ahol a lakosság 25%-a volt szlovák. Gyula sokáig a székhelye volt, de a Szolnok-Arad vasútvonal megnövelte a riválisa, Békéscsaba jelentőségét, így elvesztette státuszát azóta. Éltek itt szép számmal németek, akik hamarabb felmorzsolódtak. Jelenlétüket Gyulán a Németváros őrzi. A románoknak gimnáziumuk is van ott, Lucia Borza pedig, aki a hazai román nyelvészet kiemelkedő alakja, tankönyvet író, jeles alakja is a megyének, Kétegyházán (Chitigaz) született, 1922-ben. Geszt pedig a nemzetünk nagy családjának, a Tiszáknak ősi fészke, amelyik a jeles, de sokak által átkozott gróf Tisza Istvánt is adta nekünk. Ha pedig valaki arra vetemedne, hogy olvassa a beszédét, az le fog döbbenni azon, hogy micsoda elme volt, aki a románokhoz intézett interpellációjában olyan szófordulatokkal élt, amelyeket a mai ,,honatyák" hallomásból sem ismernek, de leginkább a bokájáig sem érhetnek fel egy ilyen államférfinak, aki nem csak a szavazatokra gondolt. Szomorú sorsa egy ország tragédiája is egyben.
Hogy mi vár a megyére? Hogy mi vár a hazánkra? Az attól függ, hogy lesznek vagy vannak-e politikusok, akik nem a következő választásig látnak, hanem nemzedékekre előre? Reménykedek...

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: