Ha valaki örökké élne és kiállt volna arra a mellvédre, ahová mi is, akkor a magyarság történetének sokaságát látta volna. Megvetette volna a lábát azon a bizonyos a ponton, amit mi az Istenek-havasának hívunk, a románok Vârful Bohodei-nek ismerik. Ami elüt hangzásra is a miénktől, de a bog (бог) a szláv nyelvekben istent jelent. 
Szóval egy monolitként letekint és elsuhanni látja a századokat, népeket, embereket. Örök körforgásában az évszakoknak, amikor az iskolát egy impériumváltás után már a şcoală névvel illették. Megváltoztak az arányok. Eszmék tűntek fel, majd el. Szuronyok masíroztak, majd azokat visszahajlítva kaszák suhogtak a Körös-völgy búzamezein. Korábban nagy sóhajtások közepette jelent meg a vasút, hogy manapság már az enyészet részévé váljon. Sztálin szoldateszkája plántálta ide a kommunizmust, majd 1989 után, miután Nicolae és Elena az életével fizetett az eszme furcsa megvalósításáért, ismét diófaágak kerültek a kapukba pünkösdkor, szabadon lehetett a biszérikába menni. 
Az emberi világ változott, de a talapzat az orom környékén alig. Az ember adott neveket a helyeknek, vágta a fákat, taposott utakat, de a hegy akkor is hegy maradt. A kövei ugyanúgy kövek, a magassága ugyanolyan fenséges. Az erdők tömörsége ugyanaz, mint egykoron. Szívből remélem, hogy ugyanaz lesz évszázadok múltán is.

A víz szalad, a kő marad, a kő marad.

Derekasan kopogó esőben érkeztünk Biharfüredre (Stâna de Vale), kiváló burkolatú úton, csupán az utolsó pár száz méteren volt felverve, igaz már jó pár éve így. Egyszer csak sikerül befejezni. A parkolóban olyan idő fogadott minket, amiből bármi is lehetett. Lélekben ilyenkor elkészül a vándor mindenre: jóra és rosszra egyaránt. Elképzelhető a szikrázó napsütés ugyanúgy, mint a kitartó ázás. Az égbolt nem reménytelenül páncélszürke volt. A szelek rendesen cibálták a felhőzet rojtjait, ezért volt reményünk, hogy kiderül az idő és szép látványban lesz részünk. 

Elindulva a Csoda-forráshoz (Izvorul Minunilor) értünk, ami egy szépséges vízesést jelent, de egy ilyen márkájú ásványvizet is forgalmaznak, amit ebből a forrásból nyernek ki. A zord fenyvesből alábukó, a sziklákon többszöri eséssel zúduló víztömeg igazán impozáns látvány. Sokan idáig merészkednek, megmerítik a flakonjaikat, hogy vizet vételezzenek, kicsit nézelődnek és mennek is vissza. Kicsit emlékeztet így a Csorba-tó analógiájára, a Magas-Tátrából. Kisgyerekekkel ez így is szép program!

Innen a piros jelzésen a Varasó-rét (Șaua Vărășoaia) felé vettük az irányt, a piros jelzésen. A combosabb erdei szakasz után kiértünk a Papok feredőjére (Baia Popii), ahol egy lankásabb réten vezetett tovább az utunk. Évekkel ezelőtt jártunk arra, amikor a Bocsásza (Vârful Buteasa) orma helyett a Mező-havasra (Vârful Poienii) léptünk fel, hogy az akkor gyatra időt feledve teljes körpanorámát kapjunk a szigethegység nyugati részéről. Na igen, most is erre vállalkoztunk...

A réten található esztena ottjártunkkor kihalt volt, akárcsak régebben, amikor erre vetődtünk. Az állaga pedig továbbra is tragikus volt, ami eléggé lehangolóvá avanzsálta a környék esztétikáját. Viszont a tócsák sok érdekes tükröződést kínáltak és nem utolsó sorban sok kétéltűnek szaporodási lehetőséget, hiszen kocsonyás párnaként lebegtek bennük a peték. Érdekes volt, hogy holt egyfajta telepeket alkottak, hol pedig ostorként nyúltak tova. Külön fajokról van szó? Nem tudom.
Mindenesetre szőnyegként szegélyezte minden léptünket a krókusz, ami ekkor milliószámra nyílik, amíg a szem ellát, lilás-kékes árnyalatot kölcsönözve a lankáknak. Áprilisban és májusban vannak elemükben, ezért szinte évi rendszerességgel keressük fel a vidéket, mivel ezzel lehetetlen betelni!

Az Istenek-havasának-nyergén már a felhőkben gyalgoltunk. Ha dél felé fordultunk, akkor jobb kéz felé a Nagy-Phaeton-vízesés (Cascada Bohodei) hátulját vehettük volna szemügyre, illetve a Krokodil-sziklát, míg bal oldalon a Poiana Prislopot, ami Legelő-mezőt jelentene, de nem találtam meg a nevét később sem. Ugyanakkor az utóbbi mögött a szigethegység egyik jelentős gerince húzódott, a Bocsászától (Vârful Buteasa), a Sík-havas (Vârful Briţei), a Tolvaj- (Piatra Tâlharului) és Zengő-köveket (Piatra Grăitoare) felvonultatva. Satuként markolva a Dragán-patak (Pârâul Drăgan) forrását és annak felsőbb folyását. Egy kisebb pihenőt engedélyeztünk magunknak, amikor is a kísérőinkül szegődött ebek eléggé szemtelen módon ugrándoztak és követelték a jussukat az elemózsiánkból. Adtunk nekik,de ez az éberségüket, éhségüket nem igazán csillapította. 

Egy rövidebb kaptató után emelkedtünk a csúcsra, ahol egy pillanatra feltárult a Belényesi-medence (Depresiunea Beiușului) és a Bél-hegység (Munții Codru Moma) fel-felvillant, hogy ismét a pára homálya vonja be a panorámát ismételten. A csúcson a szokásos táblán kívül nem sok minden fogadott minket, a hóba ágyazott gyalogfenyőkön kívül. Csend. Ebben a harsogó világban idáig kell eljönni, hogy feloldódjon a  lélek abban a kakofóniában, amit a kortárs életvitel jelent. A pszichikai entrópiában szenvedő világ után ez az igazi detoxikálás. A szerzésfétisizmus közepette ezek azok a szakadások ennek az életvitelnek az abroszán, ami alatt a maga gyalulatlanságában felbukkan az ember létének igazi értelme: a létezés. Ilyenkor érezzük, hogy élünk. Elcsigázottak vagyunk, érződik a korai kelés, de a lelkünk örömtáncot jár. Nagy levegő és irány visszafelé...

Egy kisebb havasesőt leszámítva minden rendben ment a kisbuszig. Ugyanott lyukadtunk ki, ahol indultunk, a csúcsig vezető ösvényünket visszafelé tükröztük. A hotelben egy-egy kávét, teát, üdítőt ittunk még, kicsit megpihentünk. Érdekes volt az Istenek-havasa és a Casa Iubirii (A szerelem háza) műsorát így megtapasztalni. Az utóbbi valamilyen kortárs valóságshow. Pár pillantásra méltattuk, de igazán senkit sem hozott lázba a telemoslék; ilyen szennyet otthon is nézhetnénk. Némi terefere már annál inkább jót tett, kinyújtózni egy kicsit. A tudati holtpontot némi koffeinnel kellett mozgásba hozni, hiszen várt a hazaút minket.

A túratársak - mint mindig - remek beszélgetőtársak voltak. Az otthon végzett munka elválaszt a mennyiségtől, a szabadidő pedig a minőségről szól. Nem csak a kilátás és a természet harmóniája a fontos, hanem a mély beszélgetések, no meg az, hogy jókat derüljünk! :)

 (Forrás: mapy.cz)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: