Amiről most fogok írni, már előttem nagyon sokan belefogtak és elgondolkodtatóbbnál elgondolkodtatóbb értekezések születtek. Viszont úgy érzem, hogy ha nem teszem oda a saját eszmefuttatásomat, akkor ludas vagyok abban, hogy amellett teszem le a voksomat, amit a mai világnak, kortársnak, XXI. századnak, modernnek, posztmodernnek hívunk. Ha így járnék el, akkor bűnrészesnek tartanám magamat, aki igenli azt, amit nem lehet...
A vádlottak padján az emberiség ül, annak is a technicizált része, amelyik arra tette le a voksát, hogy a személytelenségbe, a felejtésbe és a sekélyességbe hajszolja magát. Az ügyész a saját lelkiismeret-furdalása, a bíró pedig az idő. Bűnösök és tettestársak garmadája sorakozik fel. Vagy tisztában van a bűnével és fátyolos tekintettel mered maga elé, esetleg nincs vele tisztában tudatlansága folytán, de vannak, akik felszegett fejjel ciccegnek, hogy ,,ugyan már, kérem..." Mindannyian azok vagyunk. De mégis miért?
A kérdés jogos. Úgy vélem, hogy három dolog nőtt a nyugati világ fejére: a fogyasztás, a pénz és a technika. A háttérváltozó a planetáris idiotizmus. De csak szépen sorjában! Nem szaladok előre.
Az említett fogalmat Heidegger vezette be, a múlt század 30-as éveiben, amikor még nyomokban volt sejthető, hogy mi vár az emberiségre. Először is a második világháború, amit 1919-ben Foch marsall profetikus érzékkel jósolt meg, hiszen egy húszévnyi békét prognosztizált, majd ismét egy világégést, mert a Párizs környéki békék megaláztatását büszke nemzetekre mérték.
Úgymond kellett egy ,,koki" az akkori világ fejére, hogy azután a pacifizmusban lelje a megváltást, megtetézve az egzisztencializmussal és a szekularizáció turbulens akcelerációjával. Ennek az origója a francia forradalom volt, amelyet sokaktól hallottam már úgy, mint a nyugati civilizáció eróziójának kezdőpontját, amivel jómagam is egyetértek. Az izmusok térhódítása viszont ekkor kapta meg az igazi kezdőlöketet, illetve a vietnami háború hippimozgalmai, a párizsi diáktüntetések baloldali interpretációjában az a mitologéma élt, hogy az ifjúság először emelte fel a hangját. Dicsőséges, világmegváltó dicsfénnyel övezik ezeket a baloldalon, ugyanakkor Mao Ce-tungot felmutatni, mint a társadalmi igazságosság bajnokát, finoman szólva is groteszk, ha azt vesszük figyelembe, hogy a regnálása során az 1949. október 1. és 1976. szeptember 9. közötti időszakban, hála az osztályidegenekkel szemben foganatosított retorzióknak, a kulturális forradalomnak és a nagy ugrás politikájának 49-78 millió ember lelke szárad a lelkén.
A jelek, hogy az irány rossz, csak sokasodnak. A terjedelem hiányában, nem is lehetne mindet felsorolni. Elég, ha valaki a közösségi médiára, a hírfolyamokra, a filmekre, zenékre stb. A kulturális fogyasztópiac sok területe a kifulladásig jutott. Képtelen az önmegújításra, az önkritikára, sokkal inkább a hagyományos értékteremtésre. Egy hagyománytisztelő és egy romboló skálán leginkább az utóbbi felé tendál az aggregát produktum. A hagyományos kultúra például a zenei téren is a hibridizációval próbálja önmagát emészthetőbbé, ,,felhasználóbarátabbá" tenni, mivel a cél a közös nyelv, a pénz.
Ezzel pedig el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ami az emberiség egyik sírásója: a pénz. Manapság már annyira a digitalizáció vette át a szerepet a piacokon is, hogy a világ pénzforgalmának 80%-a fizikailag már nem is létezik. Hogyan?! Fizetek, de tulajdonképpen mégsem? Hogy lehetséges ez?
A 80-20-as arányt Pareto-elvnek is nevezik. A Föld vagyonának, erőforrásainak 80%-át a szerencsés 20% birtokolja, míg a 20%-át a 80. Érezhető egyenlőtlenséget teremt. De ugyanez igaz a pénzre is, aminek a technicizálása már olyan mértéket öltött, hogy a tranzakciók túlnyomó többsége bitek és bájtok formájában bonyolódik. Ha a világ összes embere egyszerre rohanná meg a bankokat, akkor csak az összes pénzmennyiség 20%-át tudná felvenni, a maradék pedig egyszerűen fiktív lenne. Őrület, nem?
Ez emlékeztet arra, amikor egy videójátékot szubsztantívan azért folytat a felhasználó, hogy számokat növeljen. Természetesen mindannyian hallottunk arról, hogy ez nem a való élet, ebből nem lehet megélni vagy a felnőtt lét nem erről szól. A kiábrándító válasz pedig az, hogy: de.
A planetáris idiotizmus lényege ezzel nagyon szorosan össze van drótozva a mai ember egyetlen istenével, a pénzzel. A fogalom a hatalomteremtésnek azt az önmagát fenntartó mantrázását takarja, amelyben már nem az a cél, hogy a közjót, a jövőt vagy bármilyen progresszív perspektívát szem előtt lehessen tartani, hanem egy öngerjesztő folyamat, aminek a kezdeti sulykoláson, mantrázáson túl már csak az a lényege, hogy legyen. Nem az a célja a javak termelésének, hogy szolgáljon bárkit is, hanem maga a termelés. Az eladott javak elavulása utáni környezeti terhetlés, az ökológiai lábnyom stb. nem is érdekli a rendszert. Az olyan negatív externáliák, mint például a szemét termelése, elhelyezése, a szennyezőanyag-kibocsátás egész egyszerűen kívül esnek a közdasági Venn-diagramon.
A technika itt lép be a képbe, amit azért kell fejleszteni, hogy minél többet és minél gyorsabban lehessen eladni. A cél a konzumtársadalom klientúrájának kiszolgálása, a nem létező igények megteremtése, azoknak az azonnali kiszolgálása. Mivel az emberiség az elmúlt száz évben olyan drasztikus és mélyreható változásokon ment keresztül, ami már a biológiai felépítésére is kihatással van, egyre inkább technológiai fluidokká szelidült embertömegekről lesz szó.
Ezt a gondolatot továbbfűzve a Covid-19-járvány volt az igazi fokmérője annak, hogy mennyire át tudta hidalni az innováció az emberek közötti távolságot. Ugyanakkor, ami akkor működött, az nem bontódott le, hogy átadja a helyét az interperszonális kapcsolatoknak a nekik megillető helyét, hanem állandósult. A pandémia olyan szinten átírta a szociális szabályokat, ami egy teljes neurológiai újraindítást idézett elő az emberekben.
A maszkviselés szabályai, az online terek megerősödése, a szociális izoláció váltak az időszak kulcselemeivé. Ugyan a legelső okafogyottá, csak bizonyos esetekben maradt meg kényszerítő tényezőnek, de a másik kettő felgyorsította a fent említett imperszonális attitűdöket.
Nincs helye az olyan időigényes, már-már meditatív cselekvéseknek, mint az olvasás. A hosszútávú memória tartóoszlopa, de mivel a mai világban a fiatal generáció átlagos koncentrációs ideje 8 másodperc, nehezen elképzelhető, hogy valaki leüljön és 200 oldalt értően elolvasson. Helyette a rövidtávú memória fejlődött, ezzel gyakorlatilag a felejtés mechanizmusát felerősítve. Új ingerekre van szükség, ezért egy tartalmas beszélgetésre, összetett mondatokra, bekezdésekre aligha futja a mentális kapacitásokból. Az agy neuroplaszticitása nem végleges, hanem szépen azok a szinapszisok erősödnek meg, amik ezekhez a normákhoz szükségesek.
Ha valamit tudni szeretnénk, akkor nem valakit kérdezünk meg, hanem a keresőmotorba írjuk be. Az majd kidobja a találatot, megnézzük, jobb esetben megjegyezzük, de lehet megy a mentális lomtárba. Ezzel együtt pedig a neurológiailag átkanalizált, ezzel együtt deficites társadalmak a mesterséges intelligenciára (a továbbiakban AI) lesznek ráutalva.
A beszélünk facebookon, a küldök valami vicces sz*rt és az életem virtuális transzparenciája nem megoldás. Sok esetben önámítás és a külvilág megtévesztése, mivel a boldogtalanság vizuális ingerekkel történő megszépítése csak tüneti kezelése annak a személytelenségnek, amivel a nyugati hagyományok, hit és közösség nélkül a digitális karámban senyvedő egoista, egzisztencialista, materialista indviduumok halmaza senyved. A telefonos kapcsolattartás (telecimbizés) nem fejleszti a hálózatainkat, csak az asztalfiókban érleli. A tükörneuronok nem reagálnak arra, ha valaki nevet a viccemen, elszomorodik. Verbális és nonverbális analfabétává válik az ember.
A személyes véleményem az, hogy a világunkat agyoncsapja a saját hitványsága, amit az általunk kreált digitális megváltóktól remélünk. Esztelenül pazarolunk, fogyasztunk, zsigereljük ki a Földet, miközben azt hisszük, hogy az erőforrások végtelenek. Felhalmozunk rengeteg tudást, de azt nem tudjuk megemészteni, értelmesen rendelkezni vele.
De mi történik, ha összeomlik ez a groteszk kártyavár? Mi lesz a civilizációval? Valószínűleg sohasem látott visszaesés, ahol nem lesz erőforrás az AI működtetésére, a szmartfónok lemerült kijelzőit pedig pár végtelenül ostoba emberszabású fogja bámulni.
