Wilkowski utazásai

Wilkowski utazásai

Itt van a Pádis, itt van újra!

2024. május 15. - Csellengő Wilkowski

Egy hosszabb szünet után visszatértünk a szeretett és mostanság nélkülözött erdélyi havasainkhoz. Olyan élmény ez, mint egy régi baráté, aki mindig meghallgat, nem hagy cserben, a társaságával pedig elkápráztat. Valljuk be őszintén, hogy sokunk életében az utóbbi évek a csalódás jegyében teltek, amikor is embertársainkból, az általunk alkotott társadalmakból, mind-mind kiábrándultunk. Előfordul, hogy körbenézve az a benyomásom támad, mintha Rómában járnék, aminek a nagyszerűségét éppen egy vandál hadsereg dönti romba. Ilyen a mi kortárs világunk, amit a szemünk láttára prédálnak fel.

Kora reggel, még hajnalhasadta előtt fordítottuk a tekintetünket a keleti végek felé. Lassan felkelt a nap is, amikor a Nagyváradot elkerülő legújabb szakaszon mentünk, ahol a már betéve látott, ismert tájat más perspektívából szemléltük. Biharszentjános (Sântion) a keleti felét mutatta felénk, miután egy kavicsbánya felett ívelt át a főút hídja. Az elkerülő (Șoseaua de Centură Oradea) után a 76-os útra tértünk, Belényes (Beiuș) irányába. Aprófalvak tömkelegén haladtunk át, majd Kisszedregy (Sudrigiu) után Vasaskőfalu (Pietroasa) felé terelődtünk, a Köves-Körössel (Crișul Pietros) párhuzamosan nézelődtünk és a nevére utalóan valóban sziklákkal erősen tarkított, szilaj folyóról van szó.

A Pádis (Padiș) mezején balra kanyarodtunk és a Varasó-réten (Poiana Vărăşoaia) tettük le a járgányokat, öltöztünk át és veselkedtünk neki a gyephavasok mesevilágának. Girbe-gurba szakaszon, a , a  és a  jelzések vegyes házassága után az utóbbi letért tőlünk jobb kéz felé. Találtunk egy kisebb rétet krókuszokkal, de eléggé törődött állapotban voltak a fenyők tövében, így nem vesztegettük az időt a megörökítésükre, hanem baktattunk tovább. Amolyan bukolikus hangulatot kölcsönzött az Égett-kő-tisztás (Poiana Pietrei Arse) szélén álldogáló esztena épülete. Igaz, elég megviseltnek tűnt, ami utalhat arra is, hogy elhagyatottan áll, de tiszta Ecloga volt így is. Radnóti, aki a magyar irodalomtörténet mártíromságának és panteonjának legmeghatóbb és egyben legnagyobb alakja, a XX. században megírta azt, ami őt a idő linearitásának könyörtelenségén túl helyezi, egy kortalan térbe:

PÁSZTOR
Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szava végre? 
KÖLTŐ
Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már!
PÁSZTOR
Nem tavasz ez még, játszik az ég, nézd csak meg a tócsát,
most lágyan mosolyog, de ha éjszaka fagy köti tükrét
rádvicsorít! mert április ez, sose higgy a bolondnak, -
már elfagytak egészen amott a kicsiny tulipánok.
Mért vagy olyan szomorú? nem akarsz ideülni a kőre?
KÖLTŐ
Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot
annyira, hogy már néha nem is fáj, - undorodom csak.

Minden sorával tudok azonosulni, de nem volt helye efféle gondolatoknak. Kicsit rövidítettünk, így búcsút intettünk a jelzéseinknek egy darabon. Hófoltok tarkították a lankákat, elnyúlva, ívesen, akár a bárdok. Szikráztak és csillogtak a sziklás, gyepes tájat kontrasztba helyezve. Felérve a gerincre, jött egy olyan szakasz, amit már jól ismertünk a korábbi túráinkról. Egy gigantikus U-betűt érdemes elképzelni, aminek az északnyugati csúcsa a Biharfüred (Stâna de Vale) alatti Mező-havas (Vârful Poienii) és Cserepes-tető (Vârful Ciripa) együttese, dél felé haladva az Istenek-havasa (Vârful Bohodei), az alatta meghúzódó Nagy-Phaeton-vízesés (Cascada Bohodei) lélegzetállító zuhataga, majd megtörik a Szegellet-havason (Vârful Cornu Munților), majd a Horgas-havas (Vârful Cârligați), a Kopott-csapás-nyerge (Șaua Cumpănățelul) aztán jöttünk mi! :)

A jelzetlen kaptató nem esett túl jól, de kárpótolt - mint mindig - a kilátás és a megváltozott atmoszféra: a kerekded dombhátnak ható csúcsok, ahol a gyalogfenyők kisebb csoportját leszámítva a krókuszok ezreinek szőnyege borított mindent. Most ismét a  úton baktattunk tovább. A Sík-havas (Vârful Briței) púpját már könnyedén letudtuk, közben a Fotoapparat zárkezete rendesen meg volt terhelve, mert minden szög, látásmód egy-egy új perspektívát tartogatott a számomra.  

 jelzés balra indult, a Bocsásza csúcsa (Vârful Buteasa) felé, ahol 2019 novemberében már jártunk, igaz nagy hóban, sűrű gyalogfenyvesben. Mondhatni tökig gyalogfenyőben... :) Csak egy kicsit kellett egyenesen menni ahhoz, hogy a Tolvajos-kőhöz (Piatra Tâlharului) érjünk. Itt tájékozódtunk arról a tényről, hogy a  turistaút, ami innen lefelé vezet a völgybe, le van zárva. A csúcs nevét Czárán Gyula adta, amelynek eredete ismeretlen, csupán sejthető. A dualista kori kalandor, mecénás és a bihari turizmus egyik keresztapja, egy örmény nemesi család leszármazottja. Seprősön (Șepreuș) született, Menyházán (Moneasa) halt meg. A földi maradványait gránit síremlék jelöli, nem úgy, mint a Czárán család Seprősön elhunyt tagjait, akiknek a kriptáját 1958-ban lerombolták, a temetőben külön sírba elföldelve őket. Kommunizmus vagy hungarofóbia? Ki tudja mi volt az oka...
A nyugodt tájból egy ormótlan vulkanikus kúpként tör elő a csúcs, ahonnan egy kis ügyes-bajos kijutás után idilli kilátás nyílik az Oncsásza-rétre (Poiana Onceasa), A Fehér-kőre (Piatra Albă), a Kis- és a Nagy-Bihar-csúcsra (Vârful Cucurbăta Mare/Mică) és még számtalan kisebb-nagyobb völgyre, oromra... Mint egy pulpitus, úgy magasodott a táj felé a kiszögellés. A szeles kitettség ellen a Tolvajos-kő északi oldalán lévő rét nyújtott enyhülést, amit temérdek gyalogfenyőkből álló csoport szegélyezett. Vidám falatozgatásba merült pihenőidőt tartottunk, majd tükrözve a megtett etapunkat, elindultunk visszafelé. 

A Kopott-csapás-nyergénél indultunk le. Ötven perc alatt megtettünk 4,5 kilométert, ami szembeszökően szép eredménynek számít, így némi elégtétellel vegyült büszkeséget éreztünk. Remek beszélgetéseket folytattunk és szerencsére zökkenőmentesen sikerült elérjük a buszt. Vasaskőfaluban még a kisboltot meglátogattuk, ahol évek után sikerült kecsketejből készült telemea sajtot vegyek (telemea de capră), amit a világ gyakorlatilag fetaként ismer. 
Bicskavágással elosztott falatozás, a lesült tarkónk masszírozása és elmacskásodott tagjaink megnyújtóztatása után a naplemente irányába vettük az irányt, így gravitálva hazafelé...