Reménytelien függesztve a tekintetünket az új év irányába, átéltünk egy nehéz esztendőt, egy évtized fordulóját, ami megpróbáltatásokat vetett el a világ korszellemében. Másabb lett minden, mi előtte volt, mert történelmi jelentőségre emelkedett az, ami mindannyiunkat érint. A demokrácia, a szabad piac, az utazási korlátozások minimalizmusa közepette jelent meg az, ami a XX. század homályos délibábjai közé lett már száműzve a pacifista kollektíva tudatából. Avítt dolgok, amelyekről nagy- és dédszüleink meséltek nekünk a téli estéken, nekünk gyerekeknek. Gyerekeknek, akik október 23-át mímelt átéléssel ünnepeltük, akik hallottak olyanról, hogy Rákosi-korszak, Corvin köz, de nem tapasztaltak olyat, hogy nem lehet kilépni otthonról. A megfékezett egykori ragályaink mára szintén a tankönyvek lapjain sárgállanak, mert ugyan volt szó koleráról, pestisről, de a nátha jelentette az óvakodás zenitjét, nem beszélve az AIDS-ről, amelyet az óvatos konzervativizmus Afrika vadonjában látott vagy a kiváló Freddie Mercury sorvasztó nemeziseként, amiért a saját nemét választotta. A fejekben ezek a képek uralkodnak. 
Most pedig megtapasztaltuk, hogy kijárási tilalom van. Ha nem is soroznak meg senkit egy-egy szovjet harckocsiról, ha lemerészkedik egy esti sétára, de a pénzbüntetés a polgárokat az ajtó mögé ragasztja. Felvesszük a maszkot, mert senkiről sem tudható, hogy fertőz-e, nincs ráírva, nincs kimondva, így a ,,Fortélyos félelem igazgat..." Beszabályozott az önkény, az pedig finom porként szállt alá a világra, ahol a félelem szagával önmagunkat teleszívva nem merünk közeledni, így a fekete képernyők nyújtotta előnyökhöz nyúlva érintkezünk, akivel gondoljuk, akivel kell.
A kecsegtető szombati nap után a vasárnap következett, a maga búskomor borongósságával. Az utunkat ezen a napon Szögligetre vettük, ahol csak a remény élt bennünk, hogy távol a porszennyezettség kondenzmagjainak garmadájától egy üdébb területre lelünk és sikerül Szádvárt és Derenk hajdani községének elhagyott házait megcsodálnunk. Az úton bíztató derűsebb felhősödés, elhanyagolható csapadékkal váltotta a páncélszürke égbolt nagyszemű esőkopogását. Megmondani, hogy vajon az úticélnál egy elázás vagy esőmentesség fogad, képtelenség volt.
Szögligett a lehetetlenül toldozott-foldozott, sokszor kátyúkkal sebzett bekötőútja végén sóhajtozott. Az életnek nem sok jelét mutatva élte a vasárnap bezárkózottságát, orrát nem kidugva a tornácon túlra, készült a hétfőre. A kutyák sem akartak ugatni, rájuk is kihatott az enervált bágyadtság. Jobbnak tartotta minden ház körüli jószág, ha a maga zugában, óljában, házában szűköl. Az eső pedig verte a maga szögeit ebbe a miliőbe.
Az ember a Kedvese reménykedő szemébe pillant, szavak nélküli tudással fogadja be a tekintet nyújtotta kérést: ,,muszáj nekünk ilyen időben itt kutyagolnunk?" Mindössze száz méter megtétele után a megadó szándék jegyében hátraarccal zártuk ezt a szívdobbanásnyi sétát. Lesz szebb idő, lesz alkalom és akad elhatározás, hogy ezt a kis félreeső talányt felderítsük. 
Quo vadis? Hangzott fel a néma kérdés, majd rá a hangosan kimondott felelet: Jósvafő. Ekkor Fortuna kegye megenyhítette a zsarnoki égi áldást, hogy szárazon lehessen megtekinteni eme remek helynek egyvelegét. A Tohonya- és a Jósva-patakok nyargalnak a házak között, nyaldossák az aprófalvat, akár a lángnyelvek a zsarátnokot. Kevés megmaradt lelke ugyanúgy behúzódott, mint a szomszédos Szögligeten. Pár rendszám volt, melyeken a KS volt az SK után. A Kassa-környéki járás tehetősebbjei vettek itt maguknak házat, telket. Nyitott a költői kérdés, hogy kedvtelésből, áttelepülésből vagy szlovakizációs honfoglalási céloktól feltüzelve? Ki-ki a maga módján jön ide, de nem nézik le, mint a KE (Kassa/Košice) városi lakosai, akik megvető félmosollyal gondolnak a Košický Siedlakokra, akik szeretnének kassaiak lenni csupán, de mégiscsak perioikoszok maradnak, akik a polisz köldökzsinórja nélkül aligha lennének valakik. Hiába, az ókor óta, Márai polgári szelleme beleívódott a Hlavná ulica falainak árnyékába, az meg a városi fennköltségbe... Itt viszont szlovákoknak számítanak, legyen akár palócos a magyarjuk is. 
Velük sem találkozni, ahogy a tősgyökeresekkel sem. A hajdan volt Abaúj-Torna hangulata a régi műemlékhangulaton keresztül szűretlenül sugárzik az utazóra, ha a bakancsos korzózással egy hosszabb sétát tesz a református templom és a deszkakerítések szegélyezte, patakok szabdalta környéken. Avar, cserépkorsók, háborítatlanság, amik vigyázva pihennek a motorzajtól távol, a tájat megtörve, átszőve, bevonva. Csend honol, csak a patak tör magának gőzölögve utat, a maga smaragdos vizével hirdetve a tisztaságot. Úgy, ahogyan azt az Alföld kultúrtájai emberemlékezet óta száműzték a földművelésre haragos hegyek rezervátumaiba. A szemnek és a szívnek is pihentető látvány a megannyi csűr, kerítés, fészer és ház beszorítva ezekre a szárazabb szigetekre. Rendet visznek a rendezetlenségükkel oda, ahol felszakadó imák meghitt pillanatai között évszázadok kérges kezű emberei emelték a tekintetüket az égre, hogy a gyermekeiknek könnyebb legyen. Tették mindezt a jóakarat, az önfeláldozás jegyében. 
Könnyebb lett, de nem boldogabb. A vándor vágyik ide, hogy a vasbetonból kiszabadulva átélhesse egy kicsit azt a körömszaggató robotolást, azt a fogcsikorgató harcot, ahogyan az eleink mindezt élhetővé tették. Elmegy a Vörös-tóhoz, ahol a lakonikusságban talál rá arra, amire a wellnessben nem talál meg: a reményt. A reményt arra, hogy a nehéz időben is van esély arra, hogy legyünk bár bezárva a két urnához menetel között, amikor voksot kell tenni a demokráciában, de ide el lehet jönni; ezt meg lehet és meg is kell tapasztalni. Az élmény marad örök, a szeretet, amiért minden nap tenni kell, mert az az ember, aki meg tudja fogni a másik kezét, a szemébe tud nézni annak a nőnek, akire a jövője bizalmának édes terhét helyezi, az győzött. Az élet lélektelen kenyérharcának közepén leli meg a csendes oázist, amely az úticélok közös élményének megélésével fűzi össze ezt a halhatatlan szövetet.

Képek: