Télen, sötét, korai reggelen, amikor még csak elvétve vannak fények az ablakokban, nem illdomos kimozdulni. Ebben a zimankós világban a dolgos népek az igazak álmát alusszák, amikor a többség megteheti, hogy a hét hatodik napján tisztességesen kialudhassa magát, a vekkert pedig a sublót mélyére száműzi, hogy ösztöneitől vezérelve, a fűtött szobában ébredhessen. A kutyák is a házaikban maradnak, nincs kedvük a macskákat sem megugatni. Ők is keresnek maguknak egy meleg vackot, ahol a mínuszokat átvészelhetik. Ez egy olyan dermedt világ, mint a pille a frissen forralt tej fölén. Attól, mert nélkülözi a vitalitást, még a szemet gyönyörködteti. Kell a megnyugvás, a hideg melegségének paradoxona.
Útra kelés lett ennek a vége is, a messzire elterülő Pilis délnyugati mezsgyéjére. A hegység neve a szláv kopasz kifejezést jelenti. Azt a baráti kopaszságot, amit mi a tonzúra kifejezéssel illetünk. Furcsa? Ha a szó mögé nézve a hegyekre függesztjük a tekintetünket, akkor annyira nem. Kissé olyanok, mint a borotvapengék, de alul bokrosak, erdősek, míg a tetejük sokszor már sziklásabb. Főleg Dorog felett, Kesztölcnél. Mondják a Pilist a Kárpát-medence csakraközpontjának, a pálosok főhadiszállásának, ahonnan maguk is elindultak Boldog Özséb vezetésével és lettek 1308-ban bejegyzett szerzetesrend. Lettek ők is olyanok, mint azok a szórványmagyarok, akik a határainkon túl húzódnak meg a kényelmesen hátradőlő abszolút többség erodáló tengerében. Lehetnek elég kitartóak, szívósak, de a természet törvénye rájuk is érvényes, akárcsak az Egyenlítő felé sodróró jéghegyekre: el-, illetve beolvadnak. 
Mégis léteznek, vannak. Nem csak romok, poros barlangok tanúskodnak egykori létezésükről. Vannak, akár azon csillagok fényei, amelyek már régen nem is léteznek: egy messzi múltból tekintenek le ránk. De sokuk igenis van. Ha nem itt, akkor Lengyelországban, ahol erősebb a hitélet.
Nehéz elhinni, amikor a Klastrompuszta névadójának romjait látja bárki is, hogy ebben a fagyba temetkezett téli alaprajzban sejlik fel a túlélés. Táblák, kereszt, mécsesek, egy szerény kerítés szegélyezte apátsági templom egykoron, ma pedig a turista ingatja a fejét, képzeli el fejben a hajdani állapotokat. Nem könnyű ott, ahol már karnyújtásnyira egy lélektelen nagyváros terpeszkedik. Az érzést az a néhány megtett kilométer sem mossa le, üszökként üli meg a lelket; ehhez idő kell.
Innen egy rövid kaptató vezet a Legény- és Leány-barlangokhoz. A Legényt nevezik Klapec- vagy Chlapec-barlangnak is a helyi szlovákok, de ilyen néven a hivatalos irodalomban is megtalálható. Mellette a Leány egy szerényebb előcsarnokú karsztképződmény. Mindkettő egy-egy vasajtóban végződik, ahol a nem szakavatott civilek nem mehetnek tovább. Innen már a felkészült barlangászoké a terep. Ki tudja? Lehet, hogy ide menekülhetett egykor a falu lakossága a tatárok, törökök vagy más martalócok elől, hogy a hegyoldalban keressenek oltalmat...? Ilyenkor megközelíteni nagyon körültekintően kell, mert akár nyakát is szegheti, aki óvatlanul lép...
Nekilódulva a Vörös útnak, felérve a Klastrom-szirtek platójára, balra vettük az irányt, hogy megközelítsük a kilátópontot, ahonnan a Gerecsére és Dorog környékére nyílt kilátás. A barlangok néma tanulsága után ez egy felpörgött világot jelentett. Gyönyörködik a vándor, de szorul a gyomra. Az előbbit azért, mert felért valahova, ahonnan fölé magasodik mindannak, amit azelőtt alatta csodált, de rossz érzésként magasodik a dorogi kémény, amely mutatóujjként jelenti a mementót: egy matériába ásott, lélektelen világ terméke önmaga is, aki szívdobbanást jelentő napok erejéig tud kiszakadni ebből a fiktív valutába temetkezett esztétikamozsárból. Szívébe zárhatja a tájat bárki, de a disznófejű nagyúr funkcionalista emlékművei a korszellemtől való undorodást is meglebbentik. Egykoron ide menekültek, ezekbe a barlangok által tűzdelt hegyoldalakba azok a remeték, akik önnön cizelláltságuknak az őrülettel határos messianizmusát vélték felfedezni, arra akartak végső pontként, a summum bonumként gondolni, akárcsak egy nirvánára. Nem gondoltak gyárkéményekkel, csillogó irodákkal, betonsilókkal...
Ahogy az erdei vadvilág jelöletlenség óvó karjai által védett Tündér-barlang még mindig meg tud férni ebben a háborítatlanságban. A megközelíthetetlenségében védett bejárata is egy átjáró valahová, ahol érezni lehet, hogy a maga idejében menedékül szolgált valakiknek. A bejárat feletti kürtő az akkori viszonyok között ideális természetes kémény szerepét teljesítette. Belépve, rögtön egy olyan lapos ágy fogad, ahol kis képzelőerővel rongyos aggastyánokat képzel oda a középkori hangulatba mártott fantázia. A fény és az árnyék betüremkedése kaleidoszkópszerűen festi meg a sötétséghez hamar hozzászokott szem előtt a belső teret. 
Végtelen feladatot rótt a társadalomból kiszakadt egyénre, hogy itt megéljen. Nem kis erőfeszítést igényelt a könyörtelen kőrengetegbe burkolózott vacok felfűtése, ahol nyáron is hűvösek az éjszakák. Mennyit imádkozhatott itt Boldog Özséb, hogy a lángocskákat megpillanthassa a látomásában. Ha ragaszkodunk a gyakorlati ész logikájához, akkor milyen nélkülözések szülték ezt a pillanatot? Ha elrugaszkodunk, akkor Isten miben részesítette a megélt szenvedések zsoldjaként? Őrület vagy prófétizmus? A kettőt nem sok választotta el sosem...

Képek: