Mivel lehet, ezért muszáj! Hogy mit? Kimozdulni és régi ismerős tájakat, új helyeket bevenni. Miért? Mert heti öt nap bezártság után az új és minőségi impulzusok élményt jelentenek, mint a reggeli bögre kávé, amely áthat, mint az autogén tréning légzéses mantrája. Sejtszinten örül ilyenkor minden porcika, hogy összekapcsolódva a tudattal befogadhatja azt, ami szép és valóban kellemesen simogató, akár egy műgonddal elkészített lekvár, ami a polcra kerül, hogy a téli zimankóban felnyitva egy falat nyarat hozzon a szervezetbe.

Az elmúlt viszontagságos idők kezdenek lecsengeni, de új viharfelhők tűnnek fel a horizonton. Megint arról regélnek, hogy a diktatorikus szociális iga itt van a nyakunkon, hogy nem lehet menni, jönnek a szigorítások... Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy akkor tulajdonképpen miről is szóljon az élet? Szubsztantívan a munka által megtermelt alap javak Maslow-piramisának aljára redukálódva fűtünk és eszünk, hogy nyolcig van az a pár órányi efemer szabadság, mert a lakásokba szorulunk, reménykedve, hogy egy nap ismét olyan lesz, mint előtte... Ez vegetálás. Most, amíg lehet, ami a csövön kifér! Menni kell!

Így vettük a hepehupás Szilágyság felé az irányt. Mint egy sokszor nyűtt kelme, szabták, foldozták, szüntették meg és szervezték újjá a megyét. Az egykori Szilágy vármegye ma vesztett és kapott is sokat. Lett részeiből Szolnok-Doboka (Solnoc-Dăbâca,majd Someș) vármegye, Kolozs (Cluj), Bihar (Bihor), Szatmár (Satu Mare) és Máramaros (Maramureș). A közigazgatási malomban volt Magyarország, Románia, Erdély, de volt vármegye, județ, comitat, ținut (annak része) és most jelenleg megye/județ. Változtak az etnikai arányok, apadtak a magyarok, maradt némi szlovák és többségi a román. Így sok eseményből legyen ennyi elég.

Élesd felől sok szerpentinen és feltűnően jó minőségű úton, az 1H-án lehet megközelíteni könnyen. A Réz-hegység előhírnökként dombokká szelidül, amiket a Meszes karol hűségesen délkeletről, nyugatra pedig az Érmellékbe simul bele, az pedig a nagy rónaságba. Csendes falvak vidéke után jön Szilágysomlyó (Șimleu Silvaniei), mellette pedig délebbre a kis Bükk (Bic) falu, ahol  az első célpont található, a Szentháromság kolostor (Mănăstirea Sfânta Treime). A dombtövön épített komplexumot ortodox apácák lakják, a közepén pedig megérdemelt helyén a már-már kötelezőkelléknek számító fatelmplom. A leírás tanulsága szerint 1994-ben hozták el Felsőnyárlóról (Stâna), hogy éke legyen a létesítménynek. Rózsák, bokrok, virágok mindenütt, igazán szívélyes oázisa a rohanó világnak. 
Az egyik apáca engedélyével sikerült a magasból is lencsevégre kapni a kolostort. Kettecskén érkezvén kaptunk egy-egy ikoni képpel ábrázolt idei naptárt, egy kis fiola olajat, mellé pedig áldást ránk, ugyanazzal a kis olajjal a homlokunkra és a csuklónkra keresztet rajzolva. Megható élményeink egyike, hogy eféle benefícium érhetett bennünket. Szép élmény, amelyet mesélhetünk az unokáknak... :)

Tovább indulva a komor Szilágysomlyó után a Varsolc (Vârșolț) mellett felkapaszkodva értük el Zilahot (Zalău). A beígért fő célpont a Sárkányok kertje volt, ezért Porolissumot a ránk zúduló felhőszakadás miatt kihagytuk, de sebaj! Ide is vissza lehet térni. ;) 
Sok kanyar és indexelés után értük el Almásgalgót és a Sárkányok kertjét (Gâlgău Almașului, Grădina Zmeilor). Még a XIX. századi Cholnoky-féle leírásban 25-30 méteres sziklatornyok tarkították a sziklaplató előterét, de ezek mára már jócskán megkoptak az erózió miatt. A szerényebb magasságú homokkő alkotta sziklaóriások egészen belesimultak a fás-bokros tájba, így sajnos nem voltak olyan látványosak,mint ősszel, amikor a lombsátor torzította a látványt. Gond egy szál se! Így is kellemes volt végigjárni az ismerős terepet. Zsibóval (Jibou) együtt jó célpontok lesznek ősszel. Már, ha lehet...

A könnyű túra után egy sürgető kúria nyomába kellett szegődni. Ördögkúton a Bay-kastély erősen leromlott épületét levették a műemlékvédelmi listáról. Ezáltal szabad a gazda alapon az vette célba aki és ahogyan akarta. Maga a falu is eléggé neheztel a bevonluó magyar csapatok attrocitásai miatt. Amikor Magyarország 1940-ben örömittasan a keblére ölelte Észak-Erdélyt, nem ment minden úgy, ahogyan az a békés bevonulás forgatókönyvében el volt képzelve. Ahogyan Ippen, úgy itt is voltak áldozatok. 86-93 közé teszik a meggyilkoltak számát, akiket a katonák megöltek. A legendárium szerint valaki tüzet nyitott az ortodox templom tornyából. Ezáltal szabadult el a pokol és lett 1940. szeptember 9. a falu fekete napja, a településből pedig a románok mártír települése,Treznea. 
A  megadott helyen nyomát sem láttuk a kastélynak, a síkból nem emelkedett semmi, ami emlékeztett volna rá. Csak hazatérve, kisebb kutakodás után derült ki, hogy nem hiába, sajnos... :(

Viszont árválkodik a megye déli részén a Kalotaszegtől kapott, egykori kolozsi területeken egy kisebb öregtorony. Kiemelkedik a szelíd domb tetejéből, hirdeti a megmaradását a régi magyar történelemnek. Váralmás (Almașu) kicsi községközpont. Némi etnikai utánajárás eredménye, hogy feltűnjön, hogy bizony van itt magyar élet, mert a mai napig a község népességének 32%-a most is magyar. Nincs kitéve a kettős településtábla, ahogy Középlak is Cuzăplac, pedig él még itt a honfitársi vér és számbelileg indokolná is a kihelyezését. Az avatatlan szemnek így elsuhanó románok alkotta falunak hat.
A Csáky-kastély akárcsak a hidalmási (Hida) Hatfaludy-kúria, szintén a végső enyészet mezsgyéjének eklatáns példája. Ezek az egykori nemesi családok csak a romos épületeikben uralkodnak az elöregedő enyészet közepette. A fiatalokat a nagyvárosi urbanizáltság szívjaj fel, itt pedig az öregek maradnak és emelik esténként szűkölő tekintetüket a naplemente irányába a maguk gondolatvilágával némán megtöltve ezeket a mementókat...
Illik feltenni a kérdést, mert akárki elé csak úgy nem állunk meg, így az idős háztulajdonos, aki az utca végében lakik, pont szembe jött, hogy engedélyt kérhessek a becses gépjármű elhelyezésére a lugasokkal tarkított elé.  Tájszólással zsírozott mondandójára figyelni kell, hogy megtudjam, hogyan érdemes feljutni a várhoz. A gyaloglás mellett döntünk.
A panoráma dimbes-dombos, kellemes a szemnek, ahogy a völgy és a falu fölé emelkedünk. Az Almás-folyó apró szalagja osztja a tájat, amelynek a fordításával Bukarestben nem sokat teketóriáztak. Lett Almaș, aztán jó lesz úgy! Kis nézelődés után ereszkedtünk lefelé, ahol a tulaj és annak magyar származású felesége  várt minket egy kis üveg mézzel. A szatmár megyei Horea faluban van a méhészet, ahonnan Magyarországra viszik a kaptárakat, majd visszahozzák, csomagolják. Ez a huzavona a mézzel furcsán hat, hogy a Trianonban szabott határokat így dörzsöli, de derültségre mindenképp okot ad. A gazda felesége is már csak a református gyülekezetben beszél magyarul, mert a szavaink errefelé kezdenek kikopni. Ez a történelem, demográfia sodra. Erre csak ingathatja a fejét az ember vagy az öklét rázhatja az ég felé. Mindenki döntse el maga.

Ezekkel a benyomásokkal vettük a Király-hágó felé az irányt, onnan pedig haza. A Kedvesem Sabaton lemeze szólt hazafelé, majd lassan minden beleveszett a hosszú árnyékok aranyórájába...

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: