A magyar Giewont, a Székelykő

2021. szeptember 21. - Csellengő Wilkowski

Minden nép életében léteznek ikonikus helyek, de főleg hegyek. Ormok, amik kiemelkednek a környező tájból. Ha jobban végiggondolom, akkor nem sok olyan sík terület van, amely szerepet játszana a néplelkek aggregátumában. Leszámítva egy-egy csatahelyet, ahol folyt a pártos honfivér. A svájciaknak a Matterhorn, a szlovéneknek a Triglav, a lengyeleknek a Giewont, a szlovákoknak a Kriván, a románoknak a Csalhó, míg nekünk, az erdélyi megmaradás mutatóujja, artériája: a Székelykő.

Uralkodókként trónolnak a lelkeken, mert az örök megmaradást sugalmazzák, nem úgy, mint az alföldek mocsaras, dudvás vadvilága. Ezek múlandó helyek, nem dobogtatják meg a szívet. A titánok félelemmel vegyes tiszteletet plántálnak el, a népharcokban a csiki-csuki játszmák színhelyévé is válhatnak, akárcsak Torockó ikonikus bérce. Olyan, mint a Giewont, mert oldalról egy emberi arcot formáz. Akárcsak a lengyel hasonmása, de nincs az állán a kereszt, nem laknak a mélyén lovagok, de a különlegessége messziről sugárzik. Mészköves karmait mélyeszti a két falu keleti oldalába.

Az egykori Aranyosszék, majd Torda-Aranyos vármegye területén fekszik mind Torockó (Râmetea), mind Torockószentgyörgy (Colțești). Trianon után végképp elszakadt a honunk testétől, még a bécsi döntés sem tudta a magyar égisz alá visszahelyezni. Félő volt a sorsa a kommunizmus alatt is, de itt van, létezik. Sőt, fel tudja mutatni az abszolút magyar többséget, így egyedülálló a mai Fehér megyében (județul Alba), a nagy román tengerben egy kisebb reliktum, mivel az egykori székely szék települései mára elrománosodtak. Elég szembeötlő Felvinc esete. A román neve Unirea, ami egyesülést jelent. Az etnikai arányok is hátrányosan alakultak, mivel kb. 10% ma az itt élő magyarok részesedése.

Torockószentgyörgyről, a református és evangélikus templomok tövéből indultunk, hol rövid időre megálltunk Brassai Sámuel szülőházánál is. A patakparti veteményesek hamarosan lombhullató erdőkre cserélődtek, a lábunkat pedig a nyakunkba kellett kapni a késő nyári melegben, de hamarosan a gerinc alsó részén találtuk magunkat, hol egy ősrégi kőkereszten túl marhagulyák legeltek, ügyet sem vetve a széltében elterülő festői panoráma nyújtotta pazar látványra. Eleinte Torda (Turda) és Aranyosgyéres (Câmpia Turzii) távolban derengő délibábjai látszottak, de a merredek kaptatót követően a mészköves sziklaplató széléről a mi érintetlen őrzőink, Torockó és Torockószentgyörgy is alatta nyújtóztak, a Torockói-hegység sziklapillérei által vaskosan, féltőn ölelve.

Vajon milyen lehet az az ominózus nirvána? Ki hogyan képzeli el. Leginkább ilyenkor érzem ezt, amikor a fátlan gyephavasi tájat beretválják a metsző szelek, suhogtatva a száraz kóróvá sárgult fövenyt, tovasuhantva a fellegeket. Ez nem a megmaradás, nem a történelem. Ez a jövőnek sem egy ígérete, hanem ez maga a pillanatba fagyott örökkévalóság. Minden csak májának (káprázat) tetszik, amely nem az, ami ott van. Minden igaz, ami ott van, minden hazug, ami kívül esik, ezzel deklarálva az öröklétet, mert alatta csak a lélek halála honol.

Mindez észak-déli irányban nyújtózik, a közepén egy nyerges beszakadás előtt a csúccsal, magával. Ez a pont a Székelykő (Piatra Secuiului). A bukaresti illetékesek sem adtak neki valami számukra hangzatos nevet, hagyták a tükörfordítást. Ugyanakkor van két kisebb betonobeliszkje. Ezek az állandó trikolorháborúk szinterei. Érdekes eredményt mutathatna egy festékvastagság mérő. Lucian Boia szerint a történelmi jog a magyarokat illette Trianonkor, míg a románokat az etnikai jog. Minderről külön könyvtárakat lehetne megtölteni. Mégis mi lenne, ha az egyik román színben, a másik a miénkben maradna? Nehéz ügy, mert mindig is lesznek olyan konokok, akik szerint csak a saját opciója a modus vivendi... Egyelőre magyar volt mindkettő, akárcsak a lent ölelkező Torockó lakossága. Innen is látszik, hogy mennyire lebilincselő. Kívánjuk, hogy az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánítsa! Egyértelműen megérdemli.

Egy nagyobb volumenű kigyönyörködés és ebéd után az utunkat a délebbi falu felé vettük. Útközben egy egészen éles bemetszést érintettünk. Annyira szabályosan egyenes, hogy kár kizárni azt, hogy emberkéz alkotta lenne-e. Olyannyira lövészároknak tűnik, hogy fel sem merül annak az ellentettje. A tetőn volt római kori erődítmény is (feltételezhetően), a tatárjárás korában egy vár, de ezeknek ma mára nyomai sincsenek meg. Ellenben ez valami sokkal modernebb, amely a romantikus historizálás posztromantikájából bimbódzó nacionalizmus érlelt meg, hogy a hont védje. De vajon kiét...? Ki áshatta?

Lejjebb már térdeket nem kímélő ereszkedés vette a kezdetét. Egészen szabályos teraszok sorakoztak, mint a hegynek egy-egy tokája, ahol egykoron művelés folyhatott. Ennek a nyomai lehetnek azok a vadon termő gyümölcsfák, amik még itt-ott küzdenek az életért. Ezután ismét a patak és a már megismert Torockószentgyörgy következett, a várral. Régi magyar nemesi családok fészke volt ez, hol a Kőközi-szoroson keresztül bonyolódó kereskedelmi forgalmat is felügyelhették a tulajdonosok.
Mivel már túl vagyunk a júniusi napéjegyenlőségen jócskán, ezért a sötétség is kezdte éreztetni hatását, de még az utolsó napsugarak lomha sziluettekké öltöztötték a tájat, hogy aztán már felkapcsolt fényszórókkal vegyük az irányt haza.