Amikor mi gyerekek voltunk, a tél nem azt az időjárási komplexumot jelentette, amit most. A 90-es években sikerült még kimennünk a szánkódombra, délutánokat voltunk képesek estébe hajlítva lecsúszni, akár századjára is. Sőt, akármin, ami alkalmas volt arra, hogy a valagunkat védje a jeges, egyenetlen talaj ellen. Boldog tudatlanságba burkolt minket az óvó gyermeki elme, de azóta sok minden és gyökeresen megváltozott.

Immáron a krisztusi kort taposom. Sok emlékemre abból az ominózus 90-es évekből, de még a 2000-esekből is - főleg az előbbiből - szívmelengető nosztalgiával gondolok vissza. Ez a gondolat egy nyitott mondat, amit mindenki a maga narratívájával sző  át, mert felsorolni is teher, hogy bár nem voltunk annyira összekötve, mint most, mégis közelebb voltunk. Ugye? A telefon már akkor is megvolt, de nem volt ennyi platform, ahol az érzelmek karaktetek mögé bújnak, sokszor már üggyel-bajjal felidézve a másik arcát, reakcióit, mert a pszichológusok a tükörneuronok élettani magyarázatával operálnak, ami már anatómia, de test-lélek és társas lények volnánk...

A fenti bekezdést érdemes lenne taglalni, de forgassa mindenki a maga szájíze szerint, akár Oskar Schindler a Herr Direktor feliratú irodájában a konyakját vagy a pillanat ünnepét megélő kislány, aki a kedvenc szaloncukrát élvezi. Hagyok időt.

Ami a múlté az, ami most betört hozzánk. Jeges markával nem ereszti a falat, a talajt, az erdőt. Megülte a tájat, mint Jotunheim fagyos világát a tél, ahol a déróriások tanyáznak, hiszen Ymir testéből lett a föld a vikingek szerint. Ebben pedig benne van ezen a tájékon, hogy a tél morózus. Az éghajlatunk alapvetően szárazba nyúló kontinentinentális, ami a mostani kis hazánkat illeti, nem véve a függőleges övezetességet. 
Ebben benne foglaltatik az is, hogy hólepel fedi a mezőket, a hőmérő higanyszála pedig akár mínusz 20 Celsius-fok alá is süllyedhet, ha úgy adódik. A média szereti már a -5-ös értéket is extrém hidegnek titulálni, sarki betörésnek értelmezni, meghintve egy kis Holnapután-életérzéssel. A helyzet az, hogy ez természetes volt. Gyerekként beöltöztettek minket és kinn voltunk. Kinn akartunk lenni, mert egy lehetőség volt hógolyózásra, hóember építésre, hókunyhó építésére stb.

Így megkaptuk ezt az elfeledett titkot a Narniára hajazó meseszerű atmoszférával. Bűn lett volna nem kihasználni, ezért a Szalajka-völgyet jelöltük ki, hogy a csendben remetéskedő Szalajka-patak biztosan megörvendeztet minket. A Tiszántúl hozta a városunkban megélt hangulatot, egészen a Tisza vonulatáig, ahol is Poroszló után a hóréteg nagyon erősen enyészett, majd átfordult őszies, kies vidékre, ahol Narnia véget ért. Az egyöntetű fehérségből sárgás-barnás-vöröses árnyalattá fűszereződött látkép fogadott minket az utunk során.
Füzesabonyig élt a remény, de Egerben már nagyon a halálán volt az érzés, hogy echte téli tájjal fogunk szembesülni.

A helyzet annyiban változott, hogy a csípős hideg mérséklődött, de a járművet letámasztva a fagy megült minden zugot, efelől kétségünk sem volt, mert a fagyos martú patak íveiben vastag jégpáncélt és jéglemezeket hízlalt, amit már a sodor nem tudott csorgatni. A kisvasút végállomásától kellemes szögben emelkedett az erdészeti út, így nem kellett attól tartani, hogy esetlegesen saras lesz a cipőnk, mert az aszfaltozott út nagyon turistabarát alkalmatosságként könnyítette meg minden korosztály lépteit. A kisvasút pedig útitársunknak szegődött, hogy utána vissza-visszatérve lehessen mellettünk, majd a rengetegbe tért vissza, hogy magányosan kanyarogjanak az acélszalagok.  

Ha bárki megéhezett, megszomjazott, útközben büfék és kis bódék árusították a portékájukat: kávét, teát, harapnivalót. Pisztrángos tavak, kisebb vízesések és egy dámszarvasos kifutó szegélyezték a túránk vonulatát.  Szemkápráztató, fagyott jégcsapcsoportok, amik melegebb időben vízesések gyanánt csorogtak alá. Agyarakként szegezték a jégtükröt a párkányról alá lógva, abba könyörtelemül olvadva. Kivétel volt a sok-sok vízmosás, amik a sebesség miatt esélyt sem láttak a fagyásra. Kivéve a Szikla-vízesés, amelyik masszívan dacolt a tél tábornokkal, ontva a vízcseppek garmadáját. Az erdei iskolán túl a völgy ékköve, Szilvásvárad egyik zenitje, a Fátyol-vízesés mutatta meg magát. 

Bár aránylag csapadékosabb volt a tél, de a vízhozam nagyon gyér volt, a sziklák elég csupaszok voltak, ezért a szokásos esztétikai élményt nem tudta a látvány garantálni. Kisebb csalódás volt ezért, de a Gloriett-tisztás a Felső-tó mellvédjével a nyári élet zsivaját. Most sem a kisvasút, sem a vendéglátó egységek nem mutattak életet, ahogyan a játszótér is kihalt volt. 

Ideálisak voltak a fényviszonyok, mert a téli napforduló után korábban érkeznek az arany órák, amikor a fotósok esélyt kapnak a napkelte után másodszor egy adott napon, hogy amit tudnak, kapjanak megfelelően lencsevégre. Megtisztelő feladat, kellemes, az eredmény bár a nap folyamán csekély mennyiségű, de annál üdítőbb. Ezért is érdemes kihasználni; mi meg is tettük. Szerencsére.
Viszont vissza kellett térni, mert ilyenkor már elmosódik a szürkület, az alkony, könnyen dermedt félhomályba csapva, majd egy huszárvágással sötétbe. Hamar le is értünk,  majd hazafelé még egy rövid intermezzóra jó volt a Hortobágy-folyó feletti gyaloghídról egy igazi északi hangulatú éjszakai felvételt csinálni. 

Igaz, ami igaz, hogy valódi fehér lepelbe burkolózott varázslatra készültünk, de ebből őszies tél lett. Leszűrtem a tanulságot, hogy legközelebb felkészülök az interneten, hogy mire számítsunk. :)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: