Van a tőszomszédságunkban egy olyan ország, amelyik több oknál fogva felkeltette az érdeklődésemet. Tudom, hogy kilógok azon emberek sokaságából, akik a Nyugat országai, nyelvei irányába fordítják tekintetüket. Valamilyen furcsa esztétikai érzettől - mások szerint deficit - hajtva érdekeltek a szláv nyelvek, a keleti világ, annak is a szlávok lakta régiói. Európa, de mégsem az. Mindenből ragadt erre a kultúrkörre valami. A barbarizmustól a leglíraibb megfoglmazások zenitjéig minden érzelmet felszívott, szavakba oltotta, amelyet ma a világirodalom műremekeiként tart az emberiség számon.
Ukrajna Mikola Rjabcsuk szerint sem egységes. Kapásból egy külön könyvében világít rá a két arcára. Benne van a nyugati lengyel lenyomat, a germanizáló barokk elemek lehelete, keleten pedig a sztálini szovjetunió posztkozákos vetülete. Huntington pedig a Dnyeperrel azonosítja a nyugati és az ortodox civilizáció határát, de azt tovább árnyalva a cári birodalom és a Lengyel-Litván Unió egykori határával. Itt egyfajta országtesten belül húzódó demarkációs vonalat lehet elkülöníteni.
Ukrajna (Україна/Украина). Egy franciaországnyi terület, amelynek a jelentése ,,ország a mezsgyéken". Akárcsak egy gyepü, amelyik felold és fel is fog ellenséges vagy baráti megnyilvánulásokat. Szintetizálta a nyelveket, ezért van benne a munkában a робота (robota mint főnév) és працювати (prácjuvátü, ige). Az előbbit adta az orosz, az utóbbit a lengyel. Ha a lengyel azt mondja, hogy źródło, akkor az ukrán erre a джерело szóval felel, ami forrás, akárcsak a zeszyt vagy зошит (zósüt), ami füzet. A sort számtalan meglepő példával lehetne folytatni, de az általam felfedezett szőnyegre nem a lengyel dywant vagy az orosz ковёр (kávjór) a szava, hanem a килим (külüm), ami türk, perzsa eredetű.
Ha már a türköknél tartunk, akkor érdemes a címerre vetni egy pillantást. Szimbólumként a szlávság Vlagyimir idején vette át 1000 környékén. A benne szereplő szigony, a trizub (hármas fog, szigony, тризуб), ami kazár eredetű. A kazárok pedig tamgaként használták, ami a törzsük, kaganátusuk jelképe volt. Aztán a heraldikusok szépen elrejtették a volja (воля), vagyis szabadság szót, amit a stilizáltságból ki lehet bogarászni.
Ha a Kijevi Ruszra terelődik a szó, akkor a vehemens, makacs szláv attitűdöt alapul véve akadémiai szinten is ölre mentek az akadémikusok - hát még a borgőztől tompult kocsmai intellektusok... -, hogy ki mondhatja a magáénak. Alig indult el a varégoknak köszönhetően megszervezett közös állam, de már ez az a pont, ahol az oroszok és az ukránok hajba kapnak. Kié az elsőbbség, ki mondhatja magát az alfának... Ezzel mindkét oldal könyvtárakat tárazott be, illetve az elnyomatás miatt az ukránok kevésbé.
Az ukránság gyakorlatilag a lengyelek és az oroszok örlőkövei között csiszolódott néppé. De ahogy Churchill mondta a Balkánról, az itt is megállja a helyét: több történelmet termelt, mint amit el tud fogyasztani. A traumatizáltság pedig most is aktuális. Talán jobban, mint valaha...
A két nép úgy állnak egymás mellett, mint az ábrahámi vallások. A hasonlóságuk, az egy tövük dacára vérrel írták az évszázadok folyamán egymás históriáját, az árkokat a Mariana mélységéig kotorva. Felmerül a kérdés, hogy jó ez így...?!
Az 1859-es ábécéháború (Азбучна війна) két éven át zajlott és az 1861-es év tett a végére pontot. Ekkor dőlt el, hogy az ukrán nyelv a keleti világhoz fog tartozni a cirill betűkkel. Huntington-i értelemben ez az ortodox civilizáció melletti elköteleződést jelentette. Ez is egy pillangóhatás...
A jelenkor, az utóbbi hetek történelme nem a semmiből nőtt ki. Ennek hosszas előzményei voltak. Ha valaki tájékozódni akar, akkor meleg szívvel tudom ajánlani, hogy azt ne a fősodorból tegye. Az ellenséget gyalázó karikatúrák a tüntetések transzparenseire lettek száműzetve, de a média elhallgat, kozmetikáz, valótlanságokat állít. Nem csak itt, hanem mindenütt. Túlságosan sok ,,elemző", ,,politikai szakértő" ragadta meg a tollat, lépett kölcsönhatásba az ujjbegye a billentyűzettel, ami a hozzá nem értés ártalmasságát fecskendezte be a köztudatba. A szakértők - akik valóban azok -, ők sem tudják, csak találgatnak a kimenetelt illetően. A nagykörúti kockás zoknis hipsterek, akik a szlávokkal pár vodkagőzös este folyamán találkoztak egy-egy romkocsmában, több bomlasztást hajtanak végre, mint némelyik hadüzenet.
Az oktatás színvonala a béka segge alá zuhant, az általános elhülyülés soha sem látott formákat öltött, így ezek is szimplán torzító tényezőként hatnak a jelen esetben tőmondatokat is alig értelmezni tudó felhasználókra. Nekik az orosz, ukrán, fehérorosz egy massza, ami valahol, valamerre van. Eljutottunk az amerikaiak szintjére, akik egy vaktérképen Oroszországot valahol Kelet-Afrikába tűzik ki mindenféle szemrebbenés nélkül. Nyelvügyileg valami hasonló a helyzet, mert az értetlenség, tudatlanság, közömbösség keserű Bermuda-háromszögével találkoztam. Bár nincsenek nagy elvárásaim, de azért annyit illene tudni, hogy Kijev az ország fővárosa. A történelmet kár ecsetelni, mert azt végképp nem is forszírozom. Amikor a holodomort hoztam szóba, akkor azt hiszik sokan, hogy egy grindcore bandáról mesélek, akik a Cannibal Corpse nyomdokán indultak el. A szemfülesek már érzékelik, hogy onnan jön a cigi, az olcsó mustár és a vodka.
A fenti szakértősködésen ezért sincs mit csodálkozni. Hála a közösségi médiának az inkompetencia ugyanúgy esik a latba, ezzel behatolva, megcsúfolva az igazság szentélyét, azt korpával megtöltve.
Hagyjuk is a masszát! Egy vallomással tartozom, amiért ukránul kezdtem tanulni.
Már évek óta kacérkodtam a gondolattal, hogy mi lenne, ha ukránul megtanulnék? El-elvetettem a gondolatot, mert ott az orosz, az elég nagy. Ott a lengyel is, de vágytam új horizontokra. Így csak elhatároztam, hogy rászánom magam. A hanganyagban szereplő emberek - még akkor is, ha olykor hadarnak -, tudatalatt az ember szívéhez nőnek, akik szólnak hozzám, sugallva azt, hogy ez is egy nyelv, amit sokan beszélnek. ,,Itt vagyunk, befogadunk." mondják. Mikola, John, Okszána, a nagypapa személye már a tanulás mindennapi, nem kevésbé az életem, része.
A fűz- és nyírfákkal övezett, őszi naplementés, patakos, naplementés, tavas tájkép jut eszembe. Egy csipet Sevcsenko, melankolikus életérzés egy fűszeres pohár vörösborral a kezemben. Ez a kép, amikor kimondom, hogy ukrán, egy ilyet takar. Tudom, hogy sokaknak a Kalasnyikov, a brutalitás, Csernobil és a korrupció ugrik be. Nekem valahogy mégsem. Nem tudom, miért. Segített a Drudkh black metal zenéje, ami atmoszferikusan ülteti át mindezt a fülekbe. Számomra ezt jelenti. Továbbá a kis szalmatetős kunyhók, magas talapzatú falusias világa.
A bukolikus hangulatba a harcokban szétszóródott paneldarabokon taposó saras bakancsok tapostak bele. Ez most a jelen. Vonatkoztassunk el az okoktól. Arra ez a felület kevés. A Kijevi Rusz gyakorlatilag csak az inicitatíva, ahonnan az ellenségeskedés szárba szökkent. Ha most ide leírnám mindazt, ami mindkét nép lelkét nyomja, akkor igencsak elharapódzna a terjedelem. De ez már ab ovo ott van közöttük, így az évezreddel ezelőtti szándék manapság már évezredes problémát jelent, amiért egymásra mutogatnak.
Az oroszok szerint az ukránok kisoroszok. Valami határmenti vadhajtás, amelye a moszkvai akolba kellene beterelni ismét. Egy paraszti nyelvjárás, amelyik Malorosszija területén dezertőr partizántevékenységbe fogott, ezért a cári időkben is a tiltás alá esett ez a ,,nyelvjárás", miközben a városiak által lesajnált paraszti létformának tartott ukránok a jogaikért küzdöttek. A szamizdattá avanzsálódott nyelv már akkor földalatti tevékenység volt, mielőtt az előbbi fogalom a vörös időkben értelmet nyert volna. Ezzel párhuzamosan a XX. század legvéresebb, legtragikusabb megtorlásai, genocidiumai Rafał Lemkin eredeti definíciójának is múzsaként szolgáltak, akárcsak az örmények, de évtizedeken át némaság hordozta a tenyerek alatt mindazt a szótlan sikolyt, ami az éhenhaltak millióinak tüdejéből utolsóként vádló leheletként szökött a mennyek felé.
A második világháború szvasztikás marka a vörös szögesdrótkorbáccsal együtt verte a csernozjom aranykalászokkal hintett földjeit. Rudolf Höß, Władysław Szpilman és Oskar Schindler is találkozott az ukránokkal mint a nácik kiszolgálói, akik sok-sok kegyetlenséget tanúsíottak, de Hruscsov személyét is Ukrajnának köszönhették. 1954-ben euforikus gesztusként került a Krím-félsziget Ukrajnához, amire 60 évvel később az oroszok rátették a kezüket.
Az igazság olyan, mint egy-egy kirakat a kristályéjszaka után. A Kristallnacht bezúzta és felgyújtotta azt, annak a darabjait szétszórta a történelem, a sok-sok hazugság, amit hamis és álhírek formájában a világ közvéleményének a nyakába döntött a média. Ahogy az orosz-ukrán közös történelem bősége, ez is megér akár egy bibliányi misét. Szólásszabadság, testvérisék, egyenlőség... Ugyan, kérem! Ezek avítt, talmi, csacskaságok 1789-ből...
A teljesség már nincs meg, mert a valósg üvegszilánkjai szét lettek taposva, egymástól távol kerültek. Közöttük légüres tér, más törmelék és sár tölt ki mindent. Ezt próbálják meg tartalmatlan tartalommal feltölteni.
Közben ezrek lengetnek ukrán zászlót, tüntetnek, állítják ukrán színűre, békegalambosra a profilképüket. Szép gesztus, ha nem a lájkokról szólna. De zászlókkal kereskednek, amivel elviekben az ukránokat támogatják. Látta valaki, hogy a megkeresett pénzt bármelyik család kezébe nyomták volna? Oldottak meg a tüntetések háborús konfliktusokat? Kaptak kevesebb találatot - nukleárisat is - az irakiak, akikért Berlinben vagy Washingtonban tüntettek?
Az igazi bűnösök márványlépcsőkön mennek egyik szintről a másikra, Svájcban van bankszámlájuk és öltönyben feszengő gorillák vigyázzák őket a nap 24 órájában. A civilek pedig a metróalagutakban, lépcsőházi pincékben várják, hogy jobbra forduljon a sorsuk. Mi ez, hanem justizmord...?!
Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!
Farkas Csaba Tamás
