Már korábban is jártunk ezen a kies vidéken, ahol a csonka magyar köztudat perifériáján, a mostani országtest északi részén szenderedik egy apró megye, amely 2544 km2-es területével a legkisebb önálló közigazgatási egységünk Budapest után, de népességre a 189304 fővel nem nagyobb, mint a második legnagyobb városunk, Debrecen. Ez mondatnak is megteszi, nemhogy egy levegővételre kimondani az egészet, de valóban egy elfeledett tájékról van szó. Abból a hipotézisből indultunk ki, hogy Hollókőn kívül tömegeket nem találunk itt. Fogas kérdésnek tűnt, hogy igazolódik-e vagy sem. Ezért tettünk egy próbát!

Mivel a négynapos hétvége végre egy összefüggő, a mindennappok lélektelen taposómalmától szűziesen, intaktan állt a rendelkezésünkre, ezért egy napot hazánk kevésbé ismert, de annál érdekfeszítőbb látnivalóinak megtekintésének szenteltük. Az autópálya tűnt a legjobb megoldásnak, hiszen kézenfekvő volt a közutak leromlott állapotához képest. A kiírások a főváros felé menet magyarul, angolul és németül szerepeltek eddig, de a németet felváltotta az ukrán. Így, ha valaki a ,,jobbra tarts", ,,tarts távolságot" kereste németül, akkor a Тримайся праворуч és a Тримай дистанцію fogadta. Jómagam, aki a szláv nyelvek rajongója vagyok, örömmel láttam, hogy nem a szokásos gyarmattartók felszínes nyelvén volt kiírva valami. Bár borzalmak szülték ezt a kezdeményezést, de szerintem érdemes elgondolkodni azon, hogy a mindenki által használt ékezeteket, ragokat nélkülöző, felszínes és mindent penetránsan átszövő - és azt megrontó - nyelv helyett (ugye mindenki tudja melyikről beszélek), egy lokálisabb felé fordultunk egy kicsit. A primitivitás mocsarának kerete egy olyan nyelv, ahol az én nagy kezdőbetűvel íródik, azt lingua francának, fő közvetítőnyelvnek kikiáltani egy egzisztencialista világban mindent elmond a mostani társadalmak kór-, kör- és korképéről...

Na, de mi a természetet vettük célba és nem az emberi csinálmányok által kitűzött destrukcióra reflektáltunk. Bátonyterenyében elfogyott a benzin, de a 10 km-re lévő Salgótarjánban zökkenőmentesen sikerült a szekeret fosszilis zabbal megabrakolni, így már nyugodtan kalandozhattunk. Ha már kitérőt kellett tenni, akkor tettünk is egy másik célpont kedvéért: Kazár.
A falutól északkeleti irányban, az erdős dombok bakhátán terpeszkedik az a geológiai talány, amit a szaknyelvben badlandnek is neveznek. Olyan, akár a lekopott talajfelszín, amit malteres lével bepermeteztek. Porózus anyag lévén könnyen mállott, ezért a víz eróziójának és az időjárásnak köszönhetően lekoptatott felszín előjele már messziről feltűnt, mert a talajon, az avaron finom cementporra emlékeztető réteg jelezte a közelségét. Az évmilliók és a geológiai határterület ilyen furcsa együttállása, a csapadék erodálásának köszönhetően már-már vulkanikusnak ható, de mégis mintha török, vagy inkább vadnyugati táj teremtődött volna. Igazi unikum, ahogy a környéken sok képződmény, amelyik kirí a megszokott domborzati hepehupából, erdők, legelők alkotta tájból. 
Meglepően sokan látogatták meg a kazári riolittufákat, mivel a hosszú hétvége és a szép idő sokakat csábított a szabadba. Mindenütt kíváncsi túrázókra bukkantunk, akik körbejárták a zegzugos letöréseket. Ugyanúgy, ahogy mi is tettük. Majd leereszkedve a járműhöz Mátranovák felé vettük az irányt. 
A falu bár a hegység előtagját viseli, már tájegységileg a Heves-Borsodi-dombság nyugati lejtőjén terül el. Egykor fontos bányásztelepülés volt vasúti összeköttetéssel, személy- és teherszállítással. Ez mind a múlté. Bár sokszor jártam a szomszédos Mátraszele-Nádújfalun keresztül, de az egykori közúti vasúti átjáró helye, ami a szárnyvonal hűlt helyét jelentette nem olyan feltűnő jelenség volt, így a még meglévő sínpár meglepett. Egyedül a Bombardier gyár maradt, ahol vasúti forgózsámolyokat, kereket gyártanak. A vágányok állapotát figyelembe véve itt is a közúti szállítás tört előre. Valószínűleg nagy forgalmi terhelést adva a környéknek, az itt lakók bosszúságára. 
A cég biztosít munkát az ittenieknek, miután évtiezedek óta nem termelnek barnakőszenet. Bár mi még ahhoz a generációhoz tartozunk, akiknek az volt a mondás, hogy a Mecsek az urán- és fekete kőszénfelelős, de a mai világban maximum a turizmus maradt. Akárcsak a falu esetében. 

Megállva az utolsó lehetséges helyen, egy közepes emelkedőt kellett megtegyünk, hogy némi erdei sétálgatás után elérjük a Fehérszéket. Itt egy kisebb családon kívül emberre sem bukkantunk. Igazi megváltás volt, ahol maradéktalanul, zaj és dohányfüst (sic!) nélkül élveztük a természetet. Pazar kilátás, zen hangulat. A hétköznapok mennyiségi szocializációjának szennyeződése után egy olyan kapcsolat a természettel, ami hamisítatlan. Ez egy olyan köldökzsinór, ami az ősvalót jelenti. „Minél jobban megismerem az embereket, annál jobban szeretem a kutyámat.”
Ezzel a Mark Twain-idézettel nem tudok vitába szállni. Ez így van, mert az emberek többsége pont olyan, mint ahogy Jussi Adler-Olsen főhőse, Carl Mørck is mondta: idegesítő, ostoba, rámenős. Sajnos ez erre a világra teljesen igaz, mint ahogy az is, amit Michel Houllebecq mondott az emberiségről, ami szerint Isten teremtette az egész univerzumot, de az egyik jelentéktelen galaxis elfeledett karján van egy lény, amelyik a két csülkére állt és szinte azonnal kijelentette, hogy nincs Isten... A világ egyik fele az életéért, a családjáért aggódik, a szó szoros értelmében azért, hogy megélje a holnapot, míg pár száz kilométerrel arrébb valakinek az iPad-je lassú és ezért veri ki a víz. A két ország között egy nagyobb fekszik, de egy óceánnyi világ lélekben...
Aztán ott állunk ezen a szemmel és ésszel is alig felfogható csodán és egy villanásra az aktuális helyzetek tragikomédiája ötlik fel az emberben, amin már-már csak nevetni tud. Vagy még azt sem. Szánalmas... Ez pedig maga a csoda. Érintetlen, simogatja a retinát, erőfeszítésre sarkall. Ide mindig megéri eljönni, mert a tűlevelek szúrnak, a domboldalak izommunkát kívánnak, de soha sem hagytak esztétikai, mentális értelemben cserben. Ezzel az egy fegyverténnyel le is tettem a voksomat.
A kazárihoz hasonlóan itt is hasonló látványvilág, mediterrán hatás uralkodik a lombhullató és fenyves erdők közepette, szelíden hullámzó horizonttal. Akárcsak a filmekben, amikor a főhős átlépi az evilági kaput, a lelke átlép a túlvilágba és találkozik a bölcs őrangyallal, aki az amerikai filmek fekete öregjét jelenti. Ő elmondja a kulcsmondatot, ami másdél órának a filozófiai szubsztanciája. Itt és egy ilyen helyen találkoznak. 

A kábulat végeztével Nemti következett. A 23-as főúton, nem sokkal Bátonyterenye előtt van. A falu bejáratánál jobbra letérve egy kies parkolóból indultunk. A műútról semmi sem volt sejthető, de a poros, ágakkal sűrűn teleszórt úton hamar megérkeztünk ebbe a homokkőből vájt kanyonba. Sok helyen említést sem tesznek róla, a térképeken úgy szerepel, mintha csak egy egyszerű alföldi dűlőút lenne. És mégis az a megközelítőleg 30 méter káprázatos. Mintha biblikus vidéken jártunk volna. A porózus homokkő könnyen faragható. A szokásos szerelmi vallomások és monogramok figyelmet is alig érdemlő dekadenciáján túl az egyik természetes nisében egy kifejező emberi arc volt belekarcolva. Olybá tűnt, mintha a hatodik érzék bekapcsolta volna a Szent Lászlót takaró megfejtést, de valószínűleg ez Gönüz lehetett. Ő az ősmagyar büün vallás férfi főistensége. A naparcú Gönüz, hiszen a gön szó törökül napot jelent. A gonosz szavunk pedig Gönüztől származik, noha az eredeti jelentésében pozitív tartalma volt, csupán a kereszténység ferdítette el. Akárcsak a bűnbe (büünbe) esést is, mivel eredetileg az ősvalláshoz való visszatérést jelentette. E helyen nem is lehet semmilyen istentisztelet vagy mise szentenciájaként értelmezni, mert szavakon felül álló élmény, amelyet Isten teremtett. A kereszténység mesterkéltsége ismét csak legyőzetett a lelkek jéghegynyi vízalatti tartalma által...
Mások is jöttek, akik megtalálták az interneten. Bár alig volt fenn némi infó, de azért kíváncsi, csillogó szemű turisták így is jöttek, akik olvasgattak és megjelentek. És a gyermeki kíváncsiság jelent meg egy középkorú férfi szemében. Jovialitás, kedély, frisesség. Egy letűnt eón emléke, amikor még élt a kedvesség, a felfedezés öröme. Mély benyomást tett rám a tekintete.

A riolit és a homokkő után egy hirtelen ötlettől vezérelve letértünk a 21-es autóútról Szentkút irányába. Barna háttérrel jelölt látnivaló volt, ahová mindenféle előismeret nélkül érkeztünk. Pusztán a kíváncsiság hajtott a már erősen szürkülő völgyek között, hogy végül ott kössünk ki. 
Már írtam róla, hogy Nógrád egy parányi panoptikumja mindannak, ami egy megyét naggyá tehet. Nem sok alföldi megye - egy sem - tud annyi látnivalót felvonultatni, mint ez a kicsiny szegellet. És még egy völgyfőbe szoruló zarándokhelyet is tudhat a magáének, amely az Árpád-kor óta hagyományosan a római katolikusok fellegvára. Fohászkodók, gyógyulni vágyók és hívők tömegei keresik fel, mivel a parkolók is masszív rendezvények lebonyolítására teszik alkalmassá a helyet. Évente ötödmillió lélek látogat el ide. A misztikum, az ünnepélyesség és főleg a csend. Ezek teszik ideális célponttá Szentkutat. A szekularizáltság közepette egy kisebb bazilika foglal helyet, Mária-szobrok, sok-sok gyertya, mécses, azoknak lángocskái öltöztették a derengő alkonyatot némi remény- és hősugárba. Menedék a talmi illúziók, becsapások elől, ahol az ünnepélyes megszenteltség, az elcsöndesedés uralkodott el rajtunk. Mintha a föld beszívta volna mindazt a sok negatív érzületet, amit a hétköznapok ragasztottak ránk. Érzetre is éteri volt mindaz, ami ott a levegőben terjengett. Olyan, mint amikor valaki kínok között szenved és hirtelen könnyűnek érzi magát: lelke elválik az elhasználódott porhüvelyétől. Az is egy extatikus élmény, amely egy földi életben a legvégső, az autentikus. Sokak szerint ilyenkor megkönnyebbülés lesz az alanyon úrrá, mert megváltotta azt a két oboloszt, hogy befejezze az itteni pályafutását. 
Hogy ez drasztikus? Igen, az. Viszont a földi létsíkon is átélhető ilyen és ehhez hasonló élmény. Ha valahol, akkor egy Szentkúthoz köthető helyen. Kétszáz forint nem sok, annyi is elég, hogy az ember gyújtson egy mécsest, elmormoljon némán egy imát és reménykedjen, hogy amiben élünk, egy nap reményeink szerint ismét természetközeli és emberi elmével is élhető lesz...

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: