Van egy album. Biztos vagyok benne, hogy sokan monotonnak találják, mert valóban az. A legkevésbé sem közönségbarát, mert egy szűk rétegnek szól. Akár több órára nyújtott tételből is állhat egy-egy album, amit végighallgatva hamar át lehet szellemülni. A műfaja a drone ambient kategória, mert egyrészt egy zümmögésre emlékeztető alapvetés mindegyik szám, másrészt az ambient azért, mert nyugtató hatással bír. 
Az Arctica az előadó, az album pedig az Illidriel. ha létezik zene, amelyik az esőáztatta erdő misztikumát megragadja, az biztos, hogy ez a darab. Szűk egyórányi utazás, relaxálás, mélázás. Emlékeztet a letűnt világok romjaira, melankolikusságára, félhomályára. Olyan, mint egy kolostorrom valamikor a szürkület idején, egy őszi erdőben. Csupán néhány mécses ég a padlón, kint pedig az esőcseppek kopognak az ágakról, az épületről lehullva. Az esőben ott van Isten lenyomata, a záporban pedig ott van a szüntelen teremtői lenyomat, amely elgereblyéz mindent a föld felszínén.

Ilyen hely a Vigyázó-hegység (Munții Vlădeasa). Régen nevezték a helyiek Kalota-havasnak is, mivel nyugatról zárja el a kalotaszegi lakosságot a Partiumtól és a magyar területektől, amelynek északi végében a Király-hágóval (Șaua Craiului). Igazi vulkáni masszívum, ami észak-déli irányban lefölözi a keleti végeket. Manapság a jelentés szimbolikája ideológiai alapon is működik, mivel a nyugati erkölcsi hanyatlással szemben védi a spirituálisabb keleti lelkeket, akik a szivárványos devianciára nem hajlandóak. 
Másrészt a vidék megmaradt sok szempontból olyannak, mint annak előtte. Ezért is vonzza az épülni óhajtókat, akik nem a fővárosi forgatagban találják meg a konzumizmus mekkáit, hanem a fenyvesek derekán, akár jéggel, esővel verve is. 

Korán kelve indultunk. A Sebes-Köröst (Crișul Repede) völgyében kanyargó 1-es számú főutat Sebesvár (Bologa) területén hagytuk el, déli irányba haladva tovább. Olyan apró falvakat hagyva magunk mögött, mint Székelyjó (Săcuieu), Kőrizstető (Scrind-Frăsinet), a Székelyjó-patak (pârâul Săcuieu) szalagja mellett haladtunk, egészen Havasrekettyéig (Răchițele). 
Maga a falu három dologról nevezetes: itt található a  Menyasszony-fátyla-vízesés, itt halt hősi halált neves nemzeti hősünk, Vasvári Pál, a szomszédos Funtinel-tisztáson, manapság pedig arról, hogy az ország miniszterelnöke és Kolozsvár polgármestere, Emil Boc itt született. Az utóbbi számunkra marginális tényező, de azért meg lehet említeni.

A falu szélén támasztottuk le a járműveket, hogy a szilaj katonákként sorakozó fenyveserdőbe vessük magunkat. Rövid gyaloglás után értük el a csodás vízesést, aminek a magassága 24 méter. Sokan idáig merészkednek be, de a hegység káprázatos értékei csak ezután következnek. Igazából nem is kell istenesen megerőltetnie magát senkinek, ha csodás kilátásra vágyik, mert innen nagyjából szolid emelkedésű erdészeti úton haladtunk tovább. 
Egy pillanatra elméláztunk mindannyian annak a férfinak a keresztjénél, aki 2009-ben itt vesztette az életét, mindössze 21 évesen. Az igazi kérdés az, hogy a szűk marokkal mért élethossz mit tartogatott egy embernek? Vajon élt-e rendesen?
Egy emlék, egy koszorú, egy megható vers, ami itt őrzi az emlékét annak, hogy nem ismert módon tért meg az Úrhoz. Klisének hangzik, hogy az élet annyi, amennyit beletesz az ember, de ugyanakkor ilyenkor értelmet nyer. Lehet, hogy ő a maga fiatalon befejezett földi pályafutásával többet látott, tapasztalt, mint azok, akik a nyugdíjas éveiket tapossák. Andrej Bolkonszkij gondolata csengett a fülemben, hogy meghalni nem lehet jobban, mint az előző generációk...

DACĂ SUFLETUL MEU DOAMNE,
PREA DEVREME TU-AI VRUT,
MÂNGÂIE TU DOAMNE,
PE CEI, CARE MI-AU PIERDUT.

HA A LELKEMET URAM,
TÚL HAMAR AKARTAD,
SIMOGASD AZOKAT,
KIK ENGEM ELVESZEJTETTEK

Egy erdészházhoz éltünk, ami a hegyimentők bázisa is egyben. A Salvamont feliratai, jelei erről tanúskodtak, de kihalt volt ottjártunkkor. Rövid szusszanás után már egy vihar által megtépázott fenyőerdő roncsai között sétáltunk, majd furcsamód puha homokos talaj következett. Szegényes talajtani ismereteimből kiindulva ez valószínűleg kvarchomok lehetett, mert olyan finom volt. De vajon voltak-e  itt üvegművesek, ha valóban az volt, ami? Jó kérdés... Olyan, mint a bükki vagy a zempléni huták genezise, ha lett volna itt szlovák kisebbség, de csak északabbra olyan falvakban, mint Sólyomkővár (Nová Huta, Șinteu), Almaszeghuta (Stará Huta, Huta Voivozi), Hármaspatak (Socet, Židáreň). A Szilágyságban is akadnak a déli karéjban, de itt nem. Rejtély...

Mindenesetre egy időszakos vízmosás kőmedrében, ismét csak a pinea nyújtotta árnyékban emelkedett utunk a Fehér-kövek felé. Olybá tűnt, hogy eső idején itt komoly vízvájta erózió folyik, mivel a felszín ennek a nyomait mutatta, ahol vízesés, sekély kőmeder szegélyezte az ösvény melletti területet. Még szerencs, hogy nem tipikus mészköves felületen haladtunk, mivel az biztosan négykézlábas mutatványozást igényelt volna tőlünk.
Egy román párral szóba elegyedve figyelmeztettek, hogy feljebb egy kígyót láttak. Nem tudták megmondani, hogy mérges volt-e, de lépten-nyomon ezt mondjuk mindenkinek: kinn észnél kell lenni!

A túra igazán combos etapja csak most következett, ahol meredek emelkedőn értünk fel a nyeregbe. időnk nem volt kifújni magunkat, mivel a vihar ómenje, túravezetőnk, Robi szerint Damoklész kardjaként fügött a fejünk fölött. Éppen ezért megfeszített tempóban kaptattunk tovább, egy kisebb lendületet véve. A cikkcakkos túristaút a Zengő-kő (Piatra Grăitoare) alatt vitt ki minket az első kilátópontra. A sűrűben ért minket az első figyelmeztetés: az ég mitológiai méreteket öltve szakadt szét, olyan mennydörgésként, amelyet nehéz feledni.
Ösztökeként hatott ránk, így hamarosan elértük a Fehér-kövek (Pietrele Albe) vonulatát. Egy szusszanásnyi táborozásra volt idő. Némi táplálékfelvétel, csodálkozás és fényképezés. Tíz perc nem sok, annyit sem voltunk kinn, mert a veszedelem ellenségként csapott le a szirtre. Ezért kellett összekapkodni magunkat és gyorsan az erdő védelmébe húzódni. Bár így is sok jeget kaptunk, el is áztunk, de a lelket ez nyugtatja meg. Vihar közepén mélyed magába az ember, egyfajta önvaló meditáció ez, ahol a ruha a bőrre tapad, a talaj nem a lépteinknek engedelmeskedve csúszik, de a szatori itt talál utat az elmébe. Mint a sötétségben egy-egy gyertyafény. Az alant elterülő világban pedig verőfényes napsütésben is tombol a sötétség...

Hamarosan elállt az égi áldás, ezért visszaérve a már megismert házikóhoz úgy határoztunk, hogy a Lespezi-csúcsra nem megyünk fel. Az idő szeszélyes volt aznap, így biztosabbnak véltük, ha visszatérünk a buszhoz. Ez pedig bölcs döntés volt, mert pillanatokon belül ismét csak aranyat ért a májusi eső. 
Természetesen nem esett jól, de belátóan azt lehet mondani, hogy nincs olyan, amit a népszerű kereskedelmi rádiók műsorvezetői a kényelmes stúdióból megfogalmaznak: ,,extrém hideg", ,,sok csapadék". Amíg tavak, folyók apadnak le, addig nincs ,,sok" csapadék, amíg nem fagynak ki a rovarok télen, addig nincs ,,extrém hideg". Ha valaki így véli, az valószínűleg több Bay Watchot nézett a kelleténél...

Átöltözve, a járgányokat elfoglalva elindultunk hazafelé. Izgatottan vártam, hogy Sebesváron vajon lefordulunk-e, így egy elégedett sóhaj hagyta el a számat, amikor megpillantottam az irányjelzőt. A parkolóban megállva néztük meg a felújított várat. Az egykori erősség a sóutat ellenőrizte, Erdélyország kapujának egyik letéteményese volt. A Rákóczi-szabadságharcban az osztrákok felrobbantották, így hadászati jelentősége megszűnt. Viszont kellemes egyszerűsége megér egy rövid sétát, mivel a kilátás is szép onnan. Rálátni a falura, a Réz-hegység felé, a Sebes-Körös-völgyre. 
Ironikus, hogy akkor is a labancok robbantottak, míg az aktuális politikai szinten is a németajkú vezetés akar minket a romlásba taszítani. Aki barátként tekint rájuk, az kígyót melenget a keblén...

Végül, de nem utolsó sorban egy kis zene:

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: