Hajnal volt, egy júniusi reggelen. Még a kávé frissen főtt le, de már a tejjel együtt meg kellett inni. Kellett az energia, mert csak így lehet azt a napot abszolválni, amelyet rögtön egy még nehezebb követ. Emitt az Alföld végtelen monotóniája, amott egy világ, amelyik az Isten felé nyújtózik, ha pedig a Teremtő alászállna, akkor trónusnak mondaná ezt a helyet, mert palotaként övezi a sok orom.
Ide visz a végzet, hogy valamivel emelkedettebbé tegyük a XXI. századi életünket. Így ülünk be a járműbe és indulunk napkelet felé, majd mindig délre és délre, hogy elérjük a Nyugati-Zsil-völgyet, mindazt, amit mi a Retyezáttal fogunk fémjelezni az elkövetkező időben. 
A mindössze 466 négyzetkilométer több szépséget tartogoat, mint másutt sok-sok ezer. A bérceinek legnagyobbika meghaladja a 2500 métert, de átlagosan a csúcsmagasságok 1450 m-re datálhatóak.

Léteznek olyan örömök, amelyet mindannyian globálisan alapértelmezettnek veszünk, kezelünk. A legfőbb érték a család, a barátok. Őket szeretjük, annak dacára, hogy egy részüket kaptuk, a többieket választottuk. Érték a haza, ahová tartozunk, a hely, ahol élünk, nem megfeledkezve mindarról, amit vagyonként birtoklunk és fel-  és kiépítettünk. A Maslow-i piramis csúcsa valami egészen mást takar, amit az Isten fogalmával jelölnek a szociálpszichológusok. Egyéni szinten ez változhat, de Eliade nyomán elindulva ez egy megszentelt terület. Az ember nem mentesülhet a mítosz, a vallás alól, mert a misztikum éles határvonalat von a profán és a szent közé.

Hogy mi a profán? Ez egy szubjektív fogalom, de Mircea Eliade szerint minden, ami nem kozmicizált (cosmicizat), vagyis nem lett az emberi pszichikum kozmoszába integrálva, a helyét az univerzumban elhelyezve. Ugyanakkor szerintem az is profán, ami mostanság folyik, mert a szentet deszekralizálják, hogy a helyét mindenféle neomozgalom posztmodern parttalanságával, dadaizmusával töltsék meg: degenerálják.
Emberi csinálmány, de a hegyek nem. Le lehet tarolni a kapzsiság jegyében bármit, de a hegyeknek lelkük van. Ahogyan az ember el fog tűnni, úgy itt fognak maradni. Mindazt a bizarr mementót, amit a ,,gazdaság" létrehozott, majd kiheveri a posztapokaliptikus lét.

Ha kozmicizáltság, akkor  az első napi célunk mindent kifejez: Straja-csúcs. A Vulkán-hegység (Munții Vâlcanului) egyik legmagasabb pontja, Lupény ikonja. A síparadicsomon keresztül értük el a hajdani ezeréves határgerincet. A felvonón túl, a kúpon egy fehér kereszt fogadott minket, amiből katonák nőttek ki., szuronnyal a Zsil völgye felé néztek, északnak. Nem hiába, mivel itt és a Vulkán-szoroson (Pasul Vâlcan) törtek be 1916 őszén a román csapatok, akik a Magyar-Zsil-völgy településeit rövid időre megszállták, de hamar kiverték őket a magyarok. Ádáz harcok voltak, amelyet a részünkről Maderspach Viktor írásai örökítenek meg. 
A harcoknak a szorosnál és a csúcson vannak emlékei, de több nem, így a modernitás síparadicsoma a tőszomszédságában várja a téli sportok szerelmeseit. A kilátás pedig lenyűgöző, mert a távolban Petrilla (Petrila), Petrozsény (Petroșani) is feltűnik, illetve a Nyugati- vagy Román-Zsil-völgy települései: Vulkán (Vulcan), Aninósza (Aninoasa), Lupény (Lupeni), egy kicsi Hobicaurikány (Uricani) illetve a mára már beolvadt települések: Alsóbarbatyeniszkrony (Iscroni), Zsilymacesdparoseny (Paroșeni), Hegyivulkán (Dealu Babii). Csend és béke honolt fönn, a magosba'. A szél zúgását hallottuk, a völgyek és síkok világa nem hatolt fel oda.Rövidet pihentünk és innen indultunk a szállásra, ellőtte pedig enni. 

Egy jól megérdemelt pihenés után másnap a kirándulásunk zenitjét ostromoltuk. A summum bonum volt, amikor a szép fogalmát, a bércek mikéntjét definiáltuk azáltlal, hogy erős emelkedőkkel és lejtőkkel tarkítva a Borbát-völgy (Valea Bărbatului) felől indult a túránk. Elég messze volt közúton is az erdészeti út, ahol terepjárót is próbára tevő útfelületen értük el a parkolót. Akinek kedves a családi járgánya, az véletlenül se itt próbálkozzon meg a helyszín megközelítésével, mert a legapróbb óvatlan mozdulat is komoly károkat tehet az alvázban, ha a manőver csak egy picivel sem úgy sikerül, ahogy annak kellene. 
Hűs, árnyékos fenyvesből vezetett az utunk, így a piros jelzésen, a folyót a hídon átszelve vágtunk neki az elején, ránézésre is masszívnak tűnő etapnak. Esztenát és kempingező területet érintve keltünk át a Csomfu-patakon (Pârâul Ciomfu), ami a Nagy-Csomfu-vízesés (Cascada Ciomfu Mare) alját jelentette. A szintkülönbsége a tető és a padozat között meghaladja a 150 métert, így ez a Retyezát egyik legnagyobbika, de eltörpül a bajnok, a Kurta-vízesés (Cascada Scurtele) mellett, a maga 293 méterével, szintén több lépcsőben. (Összehasonlításképpen a mostani Magyarországon Ilona-völgyi-vízesés 10 méter...) A völgykatlan erősen emlékeztetett a Tátra cirkuszvölgyire, ami laikus szemlélődőként a jégkorszak gleccsertevékenységeire rímel. Ilyen reliktumok a tengerszemek. Szerencsére később is többet láttunk, illetve egyet személyesen is megnéztünk, testközelből. 
A Kusztrura-hágó (Șaua Custurii) olyan falfüggönyként emelkedett előttünk, mint A Gyűrűk Urában, Mordorban Minas Morgul.  
Egy nagyobb kanyarral és némi emelkedővel emelkedtünk fel a nyereg vonulatára, ahonnan a Pelága lábára (Piciorul Pelegii), a Pelágára (Peleaga), a nyugati vonulatokra, a Kuszturára (Vârful Custura), a Pelága-völgyre (Valea Peleaga), a Jorgován-kőre (Piatra Iorgovanului), a Kis- és Nagy-Papusára (Vârful Păpușa Mare, Mică) és még megannyi kisebb-nagyobb tóra, patakra, gerincre, oromra nyílt kilátás.  Megint egy kisebb szünet, falatozás vette kezdetét, miközben arra jutottunk, hogy a Kuszturát kihagyjuk, mivel egy birkanyáj vette a birtokába, ami egyenlő volt az acsarkodó  pásztorkutyák jelenlétével. Egy középkorú román párral találkoztunk. Őket ugatták meg először, a félelem pedig nem alaptalan, mivel ért már sokakat pásztorkutya támadás.
Irány a Papusa! nem győzünk megállni, fényképezni, csodálkozni, mivel olyan a Kusztura-hágó, mint a Bifröst híd a viking mitológiában, ami Asgardot köti össze Midgarddal. Egy tábla jelezte a hágót, amit a Kusztura ablakának is neveznek (Fereastra Custurii). Balkéz felé a Pelága-tó (Tăul Peleaga) és a Kis-Pelága-tó (Tăul Peleguța) kéklett,  majd feltűnt a Mély-tó (Lacul Adânc) kicsi kéksége is. A neve ellenére nem számottevő, ha a Bukura- vagy a Pelága-tóhoz hasonlítjuk. Föl és le, így kacskaringóztunk, nekirugaszkodva az utolsó jelentős szintemelkedésnek, hogy kiérjünk a Papusára...
Hogy megérte? Nos, a szatori egy olyan élmény a japánoknál, amikor a teljes megvilágosodás egy pillanatra tör rá az emberre, hogy amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is illanjon. A fotográfusok pedig azt javasolják a hazatéréskor történő  szelekciónál, hogy teljen el legalább egy hét, hogy az érzelmi telítettség csökkenjen.
Hogy függ a szatori és a szelekció össze? Úgy, hogy az érzés aligha múlik. Egy érzemi kötelék alakul ki az ember és a hely között. Csillogó tekintettel tudok erről a helyről, egyértelmű túlfűtöttség közepette nyilatkozni. A lelkem egy darabja ott marad, mossa az eső, szárítja a szél, süti a nap és betemeti a hó. Fizikai valójában az ember a lakhelyén van, de azt tekinthetjük inkább adatnak, ami egy plasztikon helyet foglal.
Az igazi hazám valahol ott van és a környező tájon, amit a hegyek jelentenek. Felérnek több ezer istentisztelet leleketlen mormogásával,  mert az Istent nem a kőépítményekben és a zavaros magyarázatokban lehet megtalálni, hanem közelebb a mennybolthoz, a csúcsokon. Ez szűretlen és igaz, lent pedig elferdített, mindezt már emberi nyelvre lefordított érzéstorzításként interpretálják.
Ettől a ponttól csak a Pelága magasabb a Retyezátban, így az egy méterrel több a Papusa 2508-asától. Nyugatra a völgyek, ormok gyűrődése, az északra fekvő Valea Rea a tavaival egy meghitt, holdbéli tájra emlékeztet, keletre pedig már másabb hangulat, domborzat uralkodik. 
Utunk innen egy meredély peremén vezetett, amikor is a Kecskebak-csúcs (Vârful Țapului) tőlünk jobbkéz felé türemkedett a Borbát-völgye felé. Ezt a bástyát hátulról kerültük meg, nem letérve a piros jelzésrő, egyenesen a Zárt-kapuk (Porțile Închise) felé. Útközben egy drótkötéllel megerősített szakasz akasztott meg minket, aminek a rögzítése hagyott kívánnivalót maga után, illetve a megmarkolása is problematikus volt, mivel a szálak itt-ott kimeredeztek, ezzel elég kellemetlen sérüléseket tartogatva. Szerencsésen abszolválva kiértünk a gyephavasi hangulatú Zárt-kapuk elejéig. Az út egyenesen a Vârful Mare csúcsára vezetett, de mi ereszkedésbe kezdtünk a Kecskebak-tóig. Apró kavicsokkal tarkított szakaszon, meredeken indultunk lefelé ahol a csúszásveszély magasabb volt, majd egy aránylag enyhébb szakasz következett, ahol a glaciális eredetű kőtengerek ingatagságát kellett legyűrjük. 
A Kecskebak-tó (Tăul Țapului) az egyetlen tó a Retyezátban, amin sziget is van. Igaz, csupán pár bokornak ad otthont, egy kisebb kerti tároló is bajosan férne el rajta. A víztükör finom fodrozódása ellenére olyan benyomást keltett, mint egy rezzenéstelen szem. Az égboltra tekintett és azt tükrözte vissza. Ha a természet imát mormolt volna, akkor a völgy minden porszemének püspöke, aki minden könyörgést  meghallgat, hogy azt az Úr felé továbbítsa. Áhitattal függesztettük a tekintetünket erre a völgyfőre és annak ékkövére. 
Miután szusszantunk egyet, ismét egy lejtmenet elé néztünk, de már gyalogfenyvessel sűrűn tarkítva, lassacskán a fenyvesekre áttérve,mivel az erdő szintjét értük el, bár a tobozok, kövek itt is a megbotlás veszélyét jelentették. Fel-felsejlett a Ciomfu-vízesés ciklopszi nagysága. Ebből a perspektívából mutatta meg igazi mivoltát, a maga 150 méteres esésével. Hamarosan a Borbát-folyón átkelve a kempinghez értünk, ahol magyarokkal sikerült néhány szót váltanunk, majd törődötten sóhajtottunk fel, amikor elértük a járgányt.
Vissza-vissznézve morzsolgattuk magunkban az aznapi teljesítményt, ami szemmel láthatóan is jó érzéssel töltött el bennünk. Bár nem erény a büszkeség, de be kell valljam, eltöltött, amikor lehuppantam, hogy ekkora szintemelkedést teljesítettünk egy viszonylag rövid távon. 

A harmadik nap már a Kis-Retyezáté volt. A bátyjától abban tér el, hogy egyrészt a tengerszint feletti magassága általánosságban alacsonyabb, a mészkövesség dominál, a formái pedig lekerekedettebbek, ezáltal a gyephavasi miliőt megteremtve.  Az irányt a 66A jelzésű úton Urikány irányába vettük. A bányásztelepülések egykori dicsőségét maga mögött tudó, komor együttesét a nyaralók, kisebb házak bukolikus szétszórtsága kezdte felváltani. 
Câmpu lui Neag a hely neve, ahol leparkoltunk, de azon is tul a Valea Iarului bejáratánál, ahol kempingezők tömege sereglett össze. A piros pont jelzésen indultunk felfelé, szinte csak és kizárólag emelkedtünk. Hűs mikroklímát biztosítottak a fenyők, a levegőt pedig gyantaszagú üdeség járta át. Szinte a pórusainkban éreztük ezt a simogató frissességet, ami a faóriásokból áradt ki. Félve vártuk az erdőhatár végét, a napsütésnek kitett szakaszt, de szerencsére nem jelentett komoly kellemetlenséget. Némi szellőmozgás hűsített minket, a kúszófenyők pedig néhol összezártak, ami ugyan a mozgást nehezítette, de árnyat jelentett. 
Ami igazán megállásra késztetett minket jópárszor, az a havasi virágok sokszínűsége. Káprázatosan bújtak meg az oldott mészköves természetes vázáikban. Már-már egyfajta mesterséges beavatkozás érzetét keltették. A természet viszont olyan vonalakba rendezte ezeket a  kőzetedényeket, hogy példát vehet róla az emberi tervezés...
A bérc mészkőpúpja közelinek tűnt, de azért sokat kellett emelkedni, de említése is felesleges, hogy megérte-e. Olyan panorámát tartogatott, hogy sok-sok szomszédos völgy, orom és hegység könnyen felismerhető vonulata, csipkéje kivehető volt. Innen biccentettünk a tegnapi kihívónknak: a Papusának és a Kusztura-nyeregnek. A távolban a Straja sziluettje derengett, míg nyugatra a Szárkő- és Mehádiai-hegységek emelkedtek, de a Nagy-Retyezát szinte a teljes vizuális arzenálját megcsillantotta. 
2014 méter. Ez pontosan ezerrel több, mint a Kékes-tető. Mégis egy gyökeresen más mikrouniverzum. Ymir koponyája felettünk szürkéllett az égbolt formájában, a csontjain pedig mi ültünk. Midgard teteje volt ez, a Bifröst híd pedig keletre nyújtózott. Szivárványhíd. Mindenféle összeköttetést nélkülözve a mai értelmezéssel...
A gyalogfenyők, a plató nagy dolinája ideális pihenő- és kempinghely. Az egyetlen hátrány, hogy a közelben nem akad forrás, ezért érdemes jó sok vizet tartalékolni, ha az ember itt szeretne tábort ütni. Ez a mészköves Forum Romanum, a sok-sok alakzatával nem is kicsi. Erősen emlékeztet a Bélavárára, de  nincs az a robusztus barlang,  cserébe ha lehet, még attól is festőibb környezetben foglal helyet.
Ahonnan jöttünk, ugyanott távoztunk. Zökkenőmentesen ereszkedtünk, útközben egy román férfival elegyedtünk szóba, aki valamelyest törte a magyart, mert félig magyar volt, de már asszimilálódott, így a magyar gyökerek a törzsön csak kisebb gyökérszőrökkén vannak jelen, ami a következő generációval elvész. Jó lett volna beszélgetni, mert a hegyek nagy ismerőjeként mutatkozott, de azért már ideje volt valami jót harapni. Itt érdemes megjegyezni, hogy egy remek pizzázót sikerült találnunk Lupényban. Ha valaki arra téved, feltétlenül keresse fel.  Ár-érték arányban is hozza a színvonalat. A kiszolgálás is udvarias. 

Eljött a negyedik nap. Szótlanul pakoltunk össze. Némán, egykedvűen reggeliztünk a lenti konyhában még, mert tudtuk, hogy a káprázatnak ezzel a nappal vége szakad. Vár ránk a munka világa. Még aznapra az Oszlea-csúcsra mentünk volna fel, de eleredt az eső, aminek a demoralizáló hatását tudva megvétóztuk a csúcstámadás lehetőségét. Ezért hazafelé indultunk, vegyes érzésekkel. A szeretteink vártak ránk, akik egy szeretetre aligha méltó világban élnek, élünk...
Hazafelé menet Cebe (Țebea) faluban megálltunk egy rövid sétára a helyi temetőben. Ez nem pusztán egy nekropolisz, hanem a Mócok panteonjaként (Panteonul Moților) van emlegetve a románság által. Itt van Horea fája,illetve Avram Iancu sírja is. Számunkra olyan emberek nagysága a másik oldalon, akik nekünk, magyaroknak sok-sok könnyt és szenvedést jelentettek...
Hogy van-e a hazugságnak színe? A szürke és az átlátszó: üveg, acél és beton mögött, légkondicionáltan kreált posztmodern izmusok, politikai ármánykodások székhelyei. Az igazságnak: barna, zöld, sárga és a kupolaként ráboruló: kék...

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: