Wilkowski utazásai

Wilkowski utazásai

A funtineli monszun harmadik kötete

Széples-hegység, Rogoz / Munții Țibleșului, Rogoz

2022. szeptember 13. - Csellengő Wilkowski

Miért ez a cím? Merül fel az Olvasóban a kérdés rögtön, ahogy a szakkádoknak megfelelően átfutja. Valóban elég furának tűnik, de minden szónak megvan a maga jelentése és tartalmi vonatkozása, ahogyan azt előttem Wass Albert megálmondta.
Először is A funtineli boszorkány trilógiájának a harmadik része játszódik részben ezen a tájon, ahol Nuca a partizánokhoz szegődik. A bevehetetetlen erdőségek, a barlangok, sziklahasadékok szolgáltak a nagy patakvölgyek által szabdalt hegységben ideális búvóhelyként szolgáltak a rendszer ellen küzdőknek, akik a szovjetek érkezését várták. Vagy ellenük harrcoltak? A macska rúgja meg! Nem emlékszem. Nyomott a koncentrációm egy kikapcs gombot, mert annyira el voltam foglalva párhuzamosan a tájleírással, hogy az árulás már nem tudom, kinek szólt és kik ellen harcoltak. Megint olvasni kellene!

Nyáron nem sikerült. Akkor a Pozsállóra mentünk. Most volt a pótidőpont, így két mikrobusznyi természetbarát lépte át korán reggel a határt Érmihályfalvánál. Fel voltunk csigázva, hogy mi vár ránk, mivel az eső hol kevésbé, hol jobban, de folyamatosan esett. Időnként annyira szakadt, hogy az ablaktörlő lapátját folyamatosan járatni kellett. 
Érintettük az egykori sváb falvakat és városokat (Mezőpetri - Petrifeld, Nagykároly - Großkarol, Szatmárnémeti - Sathmar). A két várost már az elkerülő utakon kerültük meg, igaz Szatmáron keresztül kellett menni, de hamar ment. 
Pár érdekesebb helyet azért érintettünk, úgy mint Kismajtényt (Moftinu Mic), ahol a kurucok Károlyi Sándorral az élen letették a fegyvert és néhány telepesfalvat: Paulian, Decebal. Ezek a települések ugyanarra az analógiára rímelnek, mint a felvidéki Kacagópuszta vagy Bottovo. A múlt század húszas éveitől beindult az etnikai tömb erodálására tett román kísérlet. 
Ugyanilyen központi akarat lenyomata volt Szatmárudvari (Odoreu) főtere, ahol a katolikus templom tövében román katonai emlékmű, ágyúkkal, kicsit arrébb pedig Vitéz Mihály (Mihai Bravu, Mihai Viteazul) szobra áll. Ehhez hasonó Miszmogyorós (Tăuții-Măgheruș) és Magyarlápos (Târgu Lăpuș) esete is, ahol a református templom a központban van ugyan, de mellette az ismert katonai, világháborús emlékművek. Bár becsületükre legyen mondva, azért sok helyen, ahol 20% felett van a magyarok aránya, a román mellett a magyar helységnév is fel van tüntetve, az önkormányzati épületeken szintén. A neten látni olyat is, hogy a miénk mellett a német is helyet foglal, mint Szatmárnémeti esetében. 
Utunkat kiszáradt halastó, gyárépületek, egyutcás falvak szegélyezték. Eső, eső és még több eső. Ami máskor olyan áldás lett volna, amiért Romániában harangot szenteltek, a mezőkre mentek ki imádkozni. Nem a múltban, hanem idén (sic!), az most meghallgatásra talált. Lehet lenézni őket, de Eliade országáról van szó, ami át van itatva a néplélek misztériumával, ami termékeny talaj a hitéletnek. Eliade pedig nem brit tudós volt, ezt is érdemes leszögezni!
A rónákat a dombos, majd szerpentines utakkal bíró hegyes tájak váltották. A csapadék intenzitása mit sem csökkent. Sőt, Magyarlápos után szakadt. A túratársak arckifejezése önmagáért beszélt. Kedvetlenül mustrálták a szürkés tájat, mert legalább annyira akaródzott egy jó kis séta, mint egy vaskos injekció alsó tagozatban. Az igazat bevallva nekem sem volt sok kedvem kiszállni, de egy végtelennek tűnő szakasz után, ami Magyarlápos után következett mégis muszáj volt. Először is Tőkésről (Groșii Țibleșului) után jött egy már-már terepjáróval megtehető masszív, leromlott állapotú szakasz, ami már a faluig sem volt megnyerő, mert dobált minket rendesen. 
Ha valaki autós játékokból szerezte a reflexeit és némi vezetési képességet, akkor azt itt kiélhette. Némi rutint ott is magamra szedtem, de a való élet volt az igazi iskolája a jogosítvány megszerzésének, amit itt kamatoztatni kellett, mert a víztócsák rejthettek akármekkora kátyút, amit elkapni egy ilyen kieső helyen, nem lett volna felemelő.
Na, de egy többemeletes háznál hagytuk a csapatszállító járműveket. Biztonságosnak itéltük meg, ezért átöltözve, felpakolva indultunk meg a csúcs irányába. A derűs, esőmentes hangulat nem tartott sokáig, mert először kisebb, majd egyre nagyobb cseppekben osztotta az igét az égi áldás.

 

Az eső lehet az ítélet, a pusztítás eszköze is Isten kezében. Ez történt az özönvíz idején
(1Móz 7-8)

 

Ésszel felfogtuk, hogy a nyarunk abnomális aszálya hál' Istennek véget ért. Vezekelt és böjtölt érte a természet, mert az ember kapzsi és nem tiszteli. De mivel a környezetünktől nem tudunk függetlenedni, ezért a számlát elkezdte benyújtani. Hogy ebből mi lesz? Ki tudja! Remélem, hogy ez csak egy átmeneti anomália volt. Mindig és minden körülmény között reménykedni kell. Másképp ez nem megy.
Előkerültek az esőkabátok. Az cseppek úgy doboltak a kobakokon, hogy a beszélgetés is mérséklődött. A staccatók hallgatásra intettek. Legalábbis én magamba szálltam. Olyannyira, hogy jócskán előre mentem. Vitt magával valamilyen megmagyarázhatatlan lendület. Ha a csapadék zaja felerősödik, akkor a beszéd elhalkul, az érzések pedig felerősödnek. Meditatív nyugalom vonja be az elmét, akárcsak egy bögre meleg kakaó, ami lecsillapít, dacára annak, hogy minden hideg és nedves volt. 
Egy tisztásra értünk, ahol már szitálássá szelidült az iménti zivatar. Itt volt lehetőségünk valamelyest kitekintést nyerni a környékre, amennyire a felhőzet engedte. Ezért is volt egy nagyon szép szakaszunk, amikor a párás, felhős misztikumba veszett erdők foltokként szabadultak fel, lehelték ki a vizet tüdejükből. Egyfajta jóllakottság édes érzése lehet ilyenkor a fákon úrrá. Szomjaztak tavasz óta, most pedig falták a nedvességet. A kaptatón meg-megállva vettük szemügyre a flórát és a gombákat, hogy micsoda meghitt együttest tudnak alkotni egy ilyen őszi időben. 
Keresztúthoz értünk. Szó szerint, mert a sziklára a kék jel volt felfestve, alá pedig egy kanyarodó nyíl, aminek a tetejében egy szépen megmunkált szárnyaskereszt (troițâ) állt. Eu sunt lumina lumii. Azaz Én vagyok a világ világossága. Hirdette a faragás. Anno itt nem volt semmi, de a fán is látszik, hogy nem olyan régen faragták. 

 


,,Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága."

 

 

Sok  eszme bebizonyította, hogy a romlást, a tévelygést, az igazságtól eltávolodást szabadította az emberiségre. Hit, vallás, egyház. Más és más dolgok. Úgy vélem, hogy nekem hitem van. Megkerülöm az emberi intézményt, imádkozok, ezáltal van egy kapcsolatom. Ez olyan, mint egy jelerősség. Ha közel vagyok az adótoronyhoz,  akkor jobban érzem, hogy átmos a tisztaság, ha távol, akkor sokkal nehezebb megteremteni. Ilyen tornyokat telepítettek már sok helyre. Számomra ez a természet. Ehhez lehet csatlakozni, mert ez a legtisztább. Akárcsak Fekete István gondolata:

 


„A természet. Ebben nem is csalódsz, elhiheted. Nem beszél, hát nem is hazudik; nem ígér, és mégis odaadja mindenét, nem szól, és mégis többet mond, mint amit valaha ember mondott.”

 


Hogy mi a véleményem minden másról? Leginkább az, hogy elég, ha a közösségi médiát nézed. Tele van a napilapok hazugságával, mások műboldogságával. Fülig ér a szájuk és nagyon gazdagok, miközben a kulisszák mögött egymás anyázzák és hitelre vettek mindent. A politika? Legyen még egy idézet és visszatérek a tájhoz. Igérem.

 

Nyakkendős 'urak' a tv-ből néznek,
Sok-sok mindent megígérnek.
Amíg ők lesznek, minden marad,
Hazudik mind, ne hagyd magad!

Tinédzserként sokat hallgattam az Ossiant. Ez egy 1991-es dalszöveg.  Ha bárki azt hinné, hogy ez csak agyatlan lázadás és mindenki menjen a búsba, akkor a helyzet az, hogy nézzen kicsit körbe, hogy mi folyik itt, majd hallgassa meg bármelyik csakigazimaislágert és gondolkodjon el egy kicsit az előbbi értelmén.

Na, de elég is ebből! A tisztás platója után már feltűnt, hogy az erdők beburkolóznak pára- és felhőködmönükbe, ami csak egyet jelenthetett azzal, ami egész nap volt. Már rezignáltan vettük tudomásul, így közömbösen kanyarítottuk magunkra az esőkabátokat. Egészen a menedékházig mentünk. Útközben azért megálltunk egy-egy fotóra, mert az erdő atmoszférája kezdett magával ragadni. Szerencsére mások is szeretik az exponálógombot, így volt társaságom is, ami egyfajta alibi is egyben, ha páran szúrós tekintettel viszonoznák a lemaradásomat. Igazolásként ott van még legalább egy túratárs, aki szintén velem szolidarított. :)
A menedékház eléggé távol állt a szokásos Hüttétől, ami chatának is gyenge. Az alsó szinten egy nagy fadeszka volt, amin akár három ember is bivakolhatott. A földpadlón hamu és szemét egyvelege csúfította a teret, a falakra pedig tucatnyi nevet, dátumot, szöveget, szenes szerelmi vallomást róttak. A kinti állapotok is hagytak kívánnivalót maguk után, mert a zsákba gyűjtött szemét szanaszét hevert a talajon. Az is lehet, hogy valamilyen állat pocsékolta meg, de az emberi nemtörődömség sem volt kizárva. A tisztás végében egy feszület magasodott. Ez adott némi üdeséget ennek a helynek. Akkor is, ha jóval szerényebb kivitelű volt, mint a lenti társa. 
Ez volt a végállomás. Robi, a túravezetőnk szerint értelmetlen lett volna felmenni. Egyrészt a kilátás gyakorlatilag minimális lett volna, ami egy csúcstámadás után nem igazságos, másrészt - és ez nyomta a többet a latba - dörgött és villámlott időnként. Személy szerint kelletlenül vettem tudomásul, de mivel Robit tartom az egyik legjobb barátomnak, akire az életemet merném bízni, amire a bizonyíték a sok év, kaland, megtett kilométer, ezért indultam én is visszafelé. Egy csapat vagyunk. Nincs helye zúgolódásnak.
Bár azért bepróbálkoztam egy milenneha elsütésével, de a villámlós érvelés nyomós volt. Sebaj! Azért megrohant a gondolat, hogy mennyire kellemes az erdő maga is. Egyfajta hurráoptimizmus szállt meg, hogy a csúcs nem sikerült, mint anno, hét évvel ezelőtt, de így is remek kikapcsolódás volt. Peter Wohlleben - mint annyirszor előtte -most is eszembe jutott. Mit mondana a fákra, az állapotukra. Mi mindent tudna mesélni a szakavatottságából kifolyólag? Csüngenék minden egyes szaván, egészen biztos, mert vette a fáradtságot és a  plénum elé tárta mindazt a tengernyi tudást, meghökkentő tényt, ami a lábunk alatt, körülöttünk fellelhető. Mindezt olyan köntösbe csomagolta, hogy egyből fák közé  kívánkozik az ember fia.
Hogy mit szólt volna az erdészeti nehézgépekhez? Már most tudom. Azt, amit mi. Egyesen bosszankodott volna azon, hogy a talajt mennyire feltúrják. A túratársaink a mi perspektívánkból, mert első világháborús harctérré rondítják az erdei utat, ahol csűdig merülünk a sárban. Ugyanakkor a fáknak, a mikroorganizmusoknak és a talajnak is ártalmasak. Ő ezt lóval oldaná meg, ami valljuk be, sokkal kíméletesebb.
Aztán ismét ajárművekhez értünk. Hogy a csúcsot kárpótoljuk, Robi barátom felvetette, hogy nézzük meg Rogozon a fatemplomot. Egyből felvillanyozódtam! Remek ötlet! 

A falu maga betagozódott Magyarlápos közigazgatási egységébe. Anno a várossal együtt Szolnok-Doboka vármegye, majd Szamos megye (județul Someș) része lett a két világháború időszakában (epoca interbelică), hogy később azt feldarabolva a szomszédok osztozzanak rajta. Így került Máramaros megyéhez (județul Maramureș). A mai megye területén becslések szerint 200 fatemplom van. Ezek közül emelkedik ki nyolc, amiket 1999-ben a Világörökség részévé tett az UNESCO. Az 1661-es tatárdúlás után épült fel 1663-ban az a fatemplom, amit mi is láttunk. A szomszédos görög katolikus mellett, ez pedig ortodox. A temetőkerttel karöltve az új ortodox kőtemplommal és a görög katolikus társával egy területen fekszenek. 
Bő 350 évével és építőanyagának köszönhetően is csoda, hogy ennyi évszázadot és világégést elbírt. Maximális tisztelet! Továbbá mit sem ért volna az óvó kezek és a hívek áldozatos munkája nélkül. A BOR (Biserica Ortoxă Română), azaz Román Ortodox Egyház már a kőtemplomot használja. 

Tiszta idő, pár megkönnyebbült sóhajtás és az eső ismét hajtott minket utunkra. Szinérváralja után már angyali üdvözletként búcsúztatott minket a naplemente. 

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!


Farkas Csaba Tamás

 

Képek:



 

Itt is eléred a képeimet:


vagy felveheted velem a kapcsolatot a csabatamasfarkas@gmail.com címen.

A bejegyzés trackback címe:

https://csellengowilkowski.blog.hu/api/trackback/id/tr2317930437

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása