Él a képzeletünkben, ha Jungot alapul veszem, akkor a kollektív tudatalattinkban egy vágy arra vonatkozóan, hogy milyen a karácsony. Mélyen belénk van ágyazva a havas táj, a fehérség, mivel nincs olyan dísztárgy, műalkotás, ami vagy amely nélkülözné a behavazottságot. Ha önmagunkba tekintünk, akkor be kell, hogy lássuk, hogy nem tudunk azzal azonosulni, amikor az ausztrálok a tengerparton ünnepelnek, mivel náluk a december a legmelegebb hónapok egyike. Elképzelhetetlen, hogy pálmafák alatt sütkérezve kívánjon bárki is boldog karácsonyt. 
Viszont az utóbbi emberöltő, amióta ezen a világon vagyok, azt hozta magával az idősebbek szerint, hogy ,,elsarasodott" az ünnep. Élénk barázdákat vésett belém az emlékezet arról, hogy a Nagyihoz a szüleim szánkón húztak maguk után. Arról ugyanúgy, amikor a srácokkal addig csúszkáltunk a havon, amíg kisebb koripályát nem köpültünk ki magunknak, amin vígan csúszkáltunk. Megmaradt a kép, hogy kicsik voltunk, farsangoztunk és egy telet jelképező boszorkányt égettek el a tanárok az iskolában. Olyan volt, mint a szláv maszlenyica (Мaсленица, Масниця) és a német Fachsing itteni meghonosodása. Melyik volt előbb és ki hatott kire? Ne boncolgassuk most.
December van. Az eső hajnalban kövér cseppekben és sűrűn áztatta a városi flasztert. Sietősen és kedveszegetten rámoltam be a cókmókomat a buszba. Végeláthatatlan szkandert folytattunk az út során a párásodással és az esővel, hogy kilássunk. A  Dobsina (Dobšiná) feletti Dobšinský kopec nevű szerpentines emelkedőn felújítást végeztek és ez eléggé trükkössé tette a vezetési szituációt, amit a csúszós útfelület koronázott meg. Ez volt az a pont, ahol a lendületből vissza kellett venni, mert egy mikrobusz több emberrel a fedélzetén, olyan tehetetlen tömeget jelent, ami kicsúszás esetén könnyen válik a sík útfelületen irányíthatatlanná. Bár híve vagyok a dinamikus vezetésnek, van olyan szituáció, amikor a legjobb, ha az ebbéli berögzüléseket elengedi az ember. Hússzal, maximum harminccal értem el a parkolót. A lényeg a megérkezésen volt.
Itt átöltöztünk és nekivágtunk a már havas terepnek. Anno, bő két éve jártam a csúcson és a kilátás önmagáért beszélt, mivel az Alacsony-Tátra (Nízke Tatry) keleti felére rendkívül impozáns látvány nyílik, de erős kételyeim voltak, hogy aznap egy szemernyi esélyünk is lesz erre. Sztracéna (Stratená) része a Jégbarlang (Dobšinská ľadová jaskyňa), ami melegebb időben tömegeket vonz, de mivel november 1-jével a barlangot bezárják a látogatók előtt, az idő sem volt túl barátságos, ezért minden kihalt volt. Csupán a Borovniak felé vezető erdészeti és tanyákból kivezető földutakon találkoztunk némi járműforgalommal. 
A tanyavilágot és az erdészeti munkák bizonyítékait magunk mögött hagyva már csendes erdei úton lépdeltünk. A sárga jelzés vitt fel minket a Nižná Záhrada (Alsó Kert) elnevezésű elágazásig. Még a kereszteződés előtt váltott a gyephavasi táj arra a hangulatra, amit a Temnozor Урочища снов című száma tud számomra a legjobban átadni. Az Урочища снов annyit jelent, hogy Kísértett álomtájak, magyarul. 

A ködös, felhős mezőket a szél süvítve boronálta, amiből csak elszáradt kórók és néhány magányos fenyő vagy azok csoportja emelkedett ki. Az erdők fala olyan elmosódott volt, akár egy pupillatágítás után, mivel csak derengtek a szálegyenes fák sorfalai, ahonnan már a rengeteg kezdődött.
Igen, ez volt a Szlovák Paradicsom határa (Národný park Slovenský raj), amit egy őrszemként posztoló tábla hirdetett. 
Inenntől mezőkkel, erdei és ligetes szakaszokkal tarkított némaság vett minket körbe. Lemaradtam a csapattól, hogy pixelekbe önthessem ezt a hangulatot, amelynek az átadására most a nyelvi korlátoltságon keresztül vállalkozok. Ugyanezt a képek sem adják vissza. Hogyan is lehetne egy élményt elmondani, amire még az érzeten túl kitüremkedő megfogalmazás is elégtelen? Egészen egyszerűen ott kell lenni. 
Ha a Tibeti Halottaskönyvet veszem alapul, akkor a bardo négy szakasza van az ember életében: születés, halál, köztes lét és ismételt testet öltés. Mi van, ha ez egy ilyen egyedüli lét, amikor nincs emberi lét, csak én vagyok és a saját gondolataim, egy kisebbfajta megvilágosodással ér fel? Mi van, ha ez a számádhi egy formája volt? Valahogy így érem meg ezeket a pillanatokat, akárcsak a Hernád-áttörésnél. Ott vagyok fizikailag, de az a terület, ahol tartózkodom, mégis egy transzcendentális élmény, ami tudatfelettes és több annál, mint amit egy egyszerű hegyi séta jelent...
Ilyesfajta furcsa élmények kavarogtak bennem akkor is, amire lehet már lenne valamilyen patologikus diagnózisa egy pszichológusnak. De egy eszkatologikus élmény nem tárgya a nyugati materializmusnak. Ahogy a sinrin joku (erdőfürdőzésre) is furcsán tekint, mintha arra lenne, hogy megcáfolják. De őszintén szólva mindez nem érdekel...
Megpihentünk a Strmá prť nevű csúcs alatti házikónál. Bivakolásra is alkalmas a kis létesítmény, de ilyen időben igencsak kemény vállalkozás.
Ahhoz képest, hogy felfelé kellett volna igyekezzünk, lefelé haladtunk. Egészen kényelmes élmény, megnyugtatja deréktól lefelé a fáradt túrázót, de sejtettük, hogy ennek hamarosan böjtje lesz. Bokáig, vádliközépig ért a hó, de az utunkon le volt taposva. Ez nagy könnyebbség volt. Egy nagy tisztás aljában helyezkedett el egy kis esztenára emlékeztető faház. Kiemelkedett a fák, hómezők és a felhős kilátásban. A párás, erdős vidék már feketébe fordult és fenyegetően uralta a horizontot. Akárcsak a Negură Bunget Iarna (Tél) című száma. Az alcíme is azt az érzetet táplálta În pădure urlă lupii (Az erdőben farkasok ordítanak)

Utunk egy jobbkanyarral a Borovniak felé vezetett. Először találkoztunk túrázókkal. Egy kisebb szlovák csapattal, amelynek női tagja hiányolta a sálját és rákérdezett többünktől, hogy nem láttuk-e, de sajnos mi nem a Garam-forrástól (Prameň Hrona) érkeztünk, így esélyünk sem volt a ruhadarabbal ismeretséget kötnünk. Viszont a szomszédos Ondrejiskón és a célunkon készült felvételeket mutattak. Az Ondrejisko bércén nem jártam, de az élmény a képeket elnézve kihagyható volt. Nem érdemes - nie warto. Ez van!
Búcsút vettünk tőlük, majd félórányi menetelést követően megérkeztünk. A jól ismert fémtábla jelezte, hogy jó helyen járunk. A levelétől megszabadult fa boszorkányosan tekergő ágai mellett a nagy fakereszt jelölte ki a pontot, hol a Borovniak magasodik. Padok voltak kihelyezve, de senkinek sem akaródzott leülni. Eszembe is jutott Mircea Eliade kozmicizációs tézise, amiről már máshol értekeztem. A keresztény kultúrkörhöz tartozunk, ezért kereszttel jelöli az európai világ a csúcsot, állít feszületet az utak mellé. Nyugaton már nem, mert a féktelen ifjúságban tombol, de nálunk még ennek van keletje. Reméljük lesz is...
Rövid időzés után elindultunk arra, amerről jöttünk, de szaporábban, mert eleve egy bő órával korábban sötétedik az erdőkben és a téli napforduló előtt jártunk még. Üdítő meglepetés volt, hogy a vezetőnk, Robi mindenkinek egy-egy bögrével kedveskedett, amin az egyesületünk logója szerepel. Szép és szívet melengető gesztus az erősen szürkülő alkonyban ott, ahol markolni kezdett az esti fagy.
Visszafelé pedig ismét csak az óvatos formámat hoztam a volán mögött. Gyakorlatilag Dobsináig mindenki megelőzött. Jó 5-10 perces késést generáltam, de felötlöttek ismét Bear Grylls szavai, aki bár sokakat megoszt, de ez a tanácsa míg élek elkísér:

,,Jól lehet ezerszer is csinálni, rosszul elég egyszer."