Régen nem jeltnekeztem, mert a városi lét megkövetelte, hogy a kenyérharcban helytállva eloszlassam a viharfelhőket,  ami a mindennapi megélhetés horizontján kezdett felgyűlni. A lelket fojtogató stressz, amely lehúz  ésnem enged feltörekedni, iszamóssága  bevonja az elmét, a gondolatot leragasztja annak aljára. Ha elereszt, akkor gázbuborékként tör a felszínre, hogy a szabad világra kikerülve szárba szökkenhessen.  Aztán útra kél, mert a test is óhajtja a rostjainak életet adó nyugalmat, akár az érzület a színeket.

Éljük meg a múló évszakokat; szívjuk be levegőjét, kortyoljuk nektárját, ízleljük meg gyümölcsét, és adjuk át magunkat a föld hatalmának! 

Henry David Thoreau a maga korának remetéje volt, aki már az akkori társadalmat is dekadensnek és  felszínesnek találta. Ha most körbenézne, mit látna? A kérdés nem az, hogy elborzadna-e ennek a kornak a minőségén, hanem az, hogy mihez kezdene. Ha egyszer ebben a miliőben kellene léteznie, akkor mennyire viselné meg. Mert attól függetlenül, hogy össztársadalmi szinten működünk benne, az egyének sok kis golyóként felfüggesztve, hiába próbál meg a szubjektum eltávolodni tőle, a zsinór minket visszaránt. Elég Newton bölcsőjére gondolni, nem enged huzamosabb ideig kilengeni, mert ütközni kell a másikkal, amíg az erő el nem fogy.

Nem lehet csalódni egy olyan helyben, ahol a Föld artériája áramlik a bakancsok alatt. Lépten-nyomon a vésetek, rovások szegezik a szürkeállományokba az obskurus üzenetet, hogy nem egy épített templom padsorait koptatja a vándor, hanem Gaia Pantheonját. A Pilis a szláv szerzetesi tonzúra megfelelőjéből került a magyar nyelvbe, ahol a megfogható emlékek alatt látens misztikum gőzölög, bujkál a fák között, az üverek mélyében. Ide vetett minket Ukkó egy zimankós szombaton. 

Ott, ahol elvadult remeték kulcsolták a kezüket imára, rég benőtt római utakon a légionáriusok masíroztak Pannonia Inferior védelmére, folyt a kereskedelem, menekültek a tatár elől, vetette meg a lábát a török, indultak Budapest ostromára a vörösök, most béke honol. Az inkvizíció ökle nem sújt pörölyként oda a Büün híveire, a táltosokat nem vetik alá istenítéletnek, egy buddhista jóginak pedig szobra van a nagy múltú Nimród Hotel tövében, már elcsitult. Ide jönni élmény ebben az embertelen időszakban, amikor egyesek kitörő lelkesedéssel fogadják azt a társadalmi, pszichológiai szenvedést, hogy a személyes kapcsolataink digitálissá silányultak...

Ha szombat, akkor mi mással is telhetne ez a nagyszerű nap? Természetesen felfedezéssel, mert erre vedemedve rettenetesen remek! Így egy meg nem becsült vidék lett a célpont: Máriapócs és Csiffytanya. 

A Tiszántúl. A legjava Vásárhelyi Pál és Széchenyi akaratának manifesztációjáig mocsaras volt, víz borította, gyéren lakott terület volt, ahol a fokhalászat, a csíkászat, a legeltetés élte a maga rigmusát, abba kacér színfoltot vitt néhány, az övében disznólábbal bújkáló betyár. Volt hova bújni ezen a végtelen rónaságon, ahol a lápok és mocsarak útvesztőjében az óvatlan utazó dágványba lépve vagy rablóba botolva könnyen búcsút mondhatott az evilági pályafutásának. Unalmasnak nem nevezhető, kacskaringós, a magaslaton egy-egy településsel megszakított vadvilág volt ez, amely átadta a helyét a mezőgazdaságnak és szorultak ki végleg a csíkászok, fokhalászok miután a Tisza mesterségesen megszelidült és nem változtatta tengerré a hajdani Szabolcs, Hajdú, Szolnok vármegyéket.

A hétvége olyan megszentelt idő, mint Vangelis 12 o'clock (12 óra) című száma. Érintetlen a hétköznap gondjai által, mint Szűz Mária eszménye. A szeplőtelenségben feledni a maradék öt nap csorbáját, belevinni az igazi színt az életbe, amelyre szarkalábas mosolyokkal emlékszik vissza az ember sok-sok év múlva, ha megnézi a nyomtatott vagy virtuális fotóalbumot, amibe a mozgókép megfagyott pillanatait vési be az örökkévalóság reményében. Ezek azok a napok, amelyekre míg ennek a csodálatos világnak az élenyét lélegezzük be, szívesen gondolunk vissza, ha leltárt kell tartani, akkor ezek a tételek kerülnek előre, amelyeknek nélkülözhetetlensége maga az emlék. 

A legboldogabb pillanatokat nem egyedül éli át senki. A boldogság zenitje akkor van, amikor ehhez járul a társaság. A kölcsönbe kapott kérészéletű élet gyöngyszemei, nem vitás. Ha van kinek megfogni a kezét, aki a másik fele az embernek, akkor vannak azok az értékek, amelyeket nem a keresőmotorba pötyögve, az otthoni kényelemből lehet megtekinteni, hanem oda elmenve, megtekintve, megérintve akár.

Vannak olyan tabutémák, amelyeket a neves személyiségek, a szakértői is rettegve vagy azt nem merik kiejteni. Elég, ha a Harry Potter-sorozat első részében Voldemortra gondolunk. Senki sem vette a főhősön kívül a bátorságot, hogy a ,,Tudodki" néven kívül másképp említse. Aztán a szeretet rendkívüli erejének köszönhetően mégis legyőzte.
Ugyanez a helyzet egy rettegett csúcsmonstrummal, amely a maga tengerszint feletti 183 méteres magasságával a Tiszántúlt uralja. Évezredek tanújáról van szó, ami a Pannon-tenger alján is létezett, majd annak visszavonultával tett szert félelmetes hírnevére. Látta az ősembereket, a gepidákat, a hunokat, tanúja volt a tatárok pusztításának, Rákóczi kurucainak, a 48-as szabadságharcnak, nem érintette Trianon, de a második világháború már igen. A szovjetek is nagy ívben elkerülték, inkább a környékbeli településeket foglalták el. Itt állt, áll és állni fog. Egy rendíthetetlen orom, az örök mementó, akárcsak Sauron szeme, őrködik a Nyírség felett.
Ez a Hoportyó. (ld. kép)

Már a legelvetemültebb kalandorok sem nevezték ki megmászandó csúcsnak, elég csak a Edmund Hillaryre vagy Reinhold Messnerre gondolnunk. Egyikük sem jelentette ki élete során, hogy megpróbálta volna a tiszántúli Végzet-hegyét megostromolni. Beérték a Mount Everesttel, de sok sportriporterben felmerült a kérdés, hogy vajon a Hoportyóval miért nem próbálkoztak. A válasz végtelenül egyszerű: nem merték.
A képen is látható, hogy a csúcsot jelző betonobeliszket emberfeletti próbálkozások árán sikerült csak elhelyezni az impozáns gerincen. Látható, hogy az erdőhahtár a globális felmelegedés hatására feljebb kúszott a függőleges övezeteknek megfelelően, de ezt a kilátást a 2015-ös lavina teljesen letarolta, így tiszta időben messze el lehet látni.

Ebbe a hóförgetegbe a távoli Mátészalka is beleremegett, a hópermetet pedig Nyírmihálydiban is érezték, Nyírgelse-Szalmadpuszta éppen csak elkerülte ezt a pusztítást. Ez gyakorlatilag maga az alaptábor, ahonnan sok expedíció is indult. Jakokat és serpákat is innen lehet bérelni, felfogadni. Sokáig Nyírbogát volt a konkurens serpatelep, de az Istvántanya melletti zord lépcsők és a sok halálos baleset, amikor több expedíció meghiúsult. Az alipinisták figyelme ekkor terelődött a könnyebben megközelíthető Nyírgelsére. Az optimisták és a hitben élők a római katolikus templomtól indulnak, a pesszimisták a temetőtől. Az alaptábort több helyi intézményben meglátogathatja a kalandor, aki akklimatizálódni kíván. Ezek a nyírségszerte ismert késdobálók minőségi égetett szeszekkel várják a vendégeket, akik a tüzes italokból meríthetnek bátorságot a rögös úthoz, amelynek lélektani kezdete a Kállói-főfolyás, ahonnan az ősrengeteg várja a túrázót. Egyenesen a földút kitett csapásán haladva, a traktornyomokat követve elhaladunk egy tanya mellett, amely az emberi civilizáció egyik utolsó nyoma, pár száz méterre pedig az utolsó gazdasági épületet elhagyva kezdődik a szelidítetlen vadon, ahol már csak a legbátrabbak maradhatnak életben. Sokan elborzadnak ennek a behemót csúcsnak a masszív látványától, ezért vissza is fordulnak, még a kék túra útvonalának elérése előtt. Ebben a kereszteződésben érdemes a jakokat hátrahagyni és az oxigénpalackokat a hátunkra venni, mert északi irányba haladva egy gerinctúrán veszünk részt, amelynek némely szakasza biztosítatlan és érdemes hágóvassal, hómacskával felvértezve nekivágni, mert a téli terep sok tapasztalt alpinista szerint itt rendkívül veszélyes. A kék háromszög elérése előtt is sokan feladták, többen meghaltak.

A kiágazó úton pedig csak olyanok mehetnek, akiknek a fizikai állóképessége pilótai szinten mozog. A bogáti hegyimentőket ide is többször riasztották már, de kénytelenek voltak megszakítani a mentést, mert a viharok által gyakran tépázott vidék ellehetetlenítette a munkálatokat. Csodaszámba menően mégis sikerült néhány csúcstámadónak felkapaszkodnia a Hoportyó-szirtre, ahonnan bámulatos kilátás fogadja a túrázókat. Rövid ideig lehet csak itt tartózkodni, ezért érdemes hamar visszafordulni, megkezdeni az ereszkedést a gyilkos, 30 méteres Hoportyó-lépcsőn. A balesetek 75%-a ekkor következik be, amikor az OMSZ jelentéseit figyelmen kívül hagyva sokan a csúcsfotózás időtartamát megnövelve készítenek csapat- és tájképeket. Ettől a Hegyimentő Szolgálat is óvaint.
Mint látható volt ezért érdemes a profi kísérőszemélyzet szolgáltatását igénybe venni, a megfelelő túrafelszerelés beszerzése, illetve a kiváló fizikai kondíció megléte.

Egy személyes hangvételű monológ, amiben elmesélem, hogy mi a genezistörténete annak, hogy a szenzor másik oldalán helyet foglalva a fényképezés belépett az életembe mint hobbi. Az egészet úgy jellemezném, mint egy halál közeli élményt, mert most is, amikor ezeket a sorokat írom, egy egész univerzumnyi film pörög le a szemem előtt, hogy mi mindent örökítettem eddig meg. Egész gondolatcunami cikázik a koponyámon belül, amelyeket most ide kellene vetnem a virtuális papírra. 
De legyen inkább ab ovo! Előlször 2009-ben kaptam a családomtól a névnapomra az első digitális fényképezőgépemet. Akkoriban ez teljesen jó is volt, mert még a tükörreflexesek diadalmenete még a horizonton derengett, de hálás voltam érte, mert vágytam arra, hogy az engem körülölelő világot a magam módján láttassam. Egy nagyszerű lehetőségként tekintettem arra a kis gépre. Jó ideig nem is használtam, de egy nap a barátaimmal felkerekedtünk, hogy megnézzük Temesvárt és Aradot. Ez egy évvel később volt, 2010-ben. Vittem is magammal és megszülettek az első felvételek.  Akkor ezekre nagyon komoly lépésként tekintettem. Fotósnak éreztem magam, aki a kezébe vette az élményeit. Nem beszélve arról, hogy az internet a mai lehetőségek végtelen hazája, ezért oda fel is tettem, hogy hol meg nem fordultam. 
Volt annak idején a panoramio.com, ahová első felvételeimet bátorkodtam feltölteni az első, mai szemmel nézve nagyon szerény minőségű felvételeimet. És hirtelen megjelent egy-egy kis köröcske a képeim alatt. Ez azt jelentette, hogy látható a Google Maps-en is. Ha valaki galériát akart valahonnan látni, akkor beírta, ráklikkelt és ott volt az is, amit én készítettem! Megható és diadalmas érzés kerített a hatalmába, jó érzéssel újságoltam, hogy ott a lábnyomom a világhálón. Ha egészen kicsi is, de egy kis kavicsot hozzáadtam ehhez a piramishoz. Hagymázas, mámorító eufória volt, ahonnan csak előre vezetett az út. A fél Kárpát-medencéhez hozzátettem valamit. Előszeretettel néztem rá a térképre, ahol a felvételeim sorakoztak, gyakorlatilag a hajdani Magyar Királyság Horvát- és Szlavónországát leszámítva mindenütt volt valamim. Jencivel együtt megalakítottuk a nagyváradi csoportot, ahová bárkinek, bármilyen nyelvű alkotását örömest vártuk. Ez volt a városok között az egyik legnagyobb, ami a nagyobb mértékű Magyarországot illeti. Személyes barátság is szövődött, amelynek már sok éve. Úgy érzem, hogy a panoramiós kis pátriám a mai napig, hogy a sajátom, mert az erőfeszítéseimmel megteremtettem egy területet, ahol a többség a mai napig erre a régióra koncentrálódik, csak már más oldalakon...
Kértem egy újabb kompakt gépet és haladtam a megkezdett úton. Kihoztam abból is a maximumot, amikor a deus ex machina jött... Egy hosszabb szabadságról visszatérve helyet foglaltam a munkahelyemen. Megkezdve a szokásos rutin feladatokat, feltűnt, hogy a kis alcsapatunk új tagja, aki már akkor is régi motoros volt a cégen belül, helyet foglalt nem messze tőlem. Hallottunk egymásról ezt-azt, el-elbeszélgettünk, de akkor belemerültünk a fotózásba. Ő mutatta a saját portréit, én pedig a magamét hoztam. Egyből megszületett a közös hang. És jött az a mondat, ami megváltoztatta az életemet: ,,Csabikám, benned van X! Tessék átnyergelni tükörreflexesre." Adott pár tippet és 10 percen belül meg is rendeltem mindent, amivel sikerült alaposan ledöbbentenem. Kikerekedett szemekkel nézett rám és kezet ráztunk Laci bácsival. 
Onnantól kezdve éveken át lelkesedtünk együtt a másik objektív- vagy gépvásárlási elképzelésein, tervein. Nem kevés mosolyt csaltunk a többiek arcára, amikor kilányos hévvel izgultunk a rendelés kiszállításakor. Behozva a szerzeményt pedig azonnal mentünk is ki, hogy teszteljük a friss tartozékot. A mai napig hálát érzek, amikor arra gondolok, hogy meglátta a lehetőséget bennem, ellátott hasznos tanácsokkal, ha kérdeztem mindig készségesen segített. Olyan volt, mint Szókratész a Békés harcos útjában, mert megmutatta, hogy létezik egy rögösebb, de magasabb mívű út, ami a kimunkáltabb megörökítéshez vezet. A korábbi dokumentalista, a konkrétabb irány átalakult fokozatosan egy makróba átcsapó, kicsi részleteket is megfogó szemléletté. A panoramio ilyen etatizmusát felváltotta a Laci bácsi által javasolt flickr multiverzuma. Itt már minden mindegy volt, hogy egy épületről egy vízköpő, egy csavar által vetett árnyék vagy egy apró tűlevél a fénykép fő témája. Ha az axiómáknak, a mélyebb esztétikai elvárásoknak megfelelt, akkor elismerést vívott ki a közönségből. Itt jött képbe először a szerkesztés.
Amit a gép érzékelt, az maga a szocreál. Amit a kijelző végén álló fotós szeretett volna, az másik. Amit pedig belevisz, az a beszélő szándéka, ahogyan azt már a kreativitással meg tudja lovagolni, kiferdíteni, a végtelenségig hajlítani. A jó szocreálból, a tudatots fotóssal egy jól megkomponált ,,szövegből" lesz az alkotás. Lehet ez egy kisregény vagy a Háború és béke. Ez részben anyagi lehetőségek, de az esetek többségében az alkotó és annak kvalitásának függvénye. Innen bontakozott ki az a befejezetlen szimfónia, amely újabb és újabb hangszerek bevonásával azóta is épül. 
Laci bácsi elindított és azóta önálló pilóta lettem. Sok helyről áramlik ez a ,,Keresd meg önmagadat!" lózung. Ez szerintem a ,,Teremtsd meg önmagadat!"-tá kellene átretusálni. Ha egyszer elindultam egy úton, akkor nem azt keresem, hogy hol az út, hanem elkezdem taposni. Ha elágazáshoz érkezem, akkor van lehetőségem dönteni, hogy mekkora erőfeszítést igényel, hogy a térképre nézve melyiken megyek tovább. Dönthetek úgy is, hogy megpihenek, erőt gyűjtök, visszafordulok, a könnyebbik, estleg a nehezebbik csapán folytatom. Ha az irigyeidnek akar valaki eleget tenni, akkor el sem indul. Ezzel váltja ki a legnagyobb örömöt belőlük. A jóakarók megfogják az ember kezét és azt mondják, hogy ideje pihenni, de a figyelmeztetnek arra, hogy a legnehezebbet is simán kinézik belőle. A kereszteződésben pihenve számot is kell vetni, hogy merre tovább. Ami bevált: előre.
Hogy kikre érdemes hallgatni? A jóakarókra, akik nem hízelegnek. Nekem is el lett mondva, hogy a legnehezebb kaptatót is vállaljam be. Időnként érdemes a könnyebbik irányt választani, amelyik levezet a faluba, ahol a túrát egy kicsit befejezzük. Ekkor a csúcs nagyon veszélyes, mert a személyiség feladásával is járhat. Ezért csak óvatosan, ha csúcstámadásra vállalkozunk!
Az irigyek mindig is voltak. Ha valaki élvezi azt, amit csinál, annak óhatatlan melléktermékei a siker és a boldogság. Ezt az irigyek nem szeretik. Bezzegeznek és keseregnek a saját sorsukon, mert az irigyeltnek könnyebb. Nem, mert sosem látják azt, hogy mennyi kudarc, feladási kísérlet, összeomlás van a mérföldkövek között. Jó, ha vannak, mert az csak azt mutatja, hogy az út jó. A valódi természetük önnön életük lagymatag állóvizének posványával egyenlő, akik a másik kertjét fürkészik, míg az övékében égig érő gazok burjánzanak. Az irigy ember a másét lesi, a sikeres ember a sajátját műveli.
Felmerül a kérdés, hogy sikeres vagyok-e? A válaszom az, hogy szubjektív,de szerintem igen. A nulláról építettem fel azt, ahol ma tartok. Ez egy örök utazás, ahol csak egy keresztmetszeti állomás ez a pillanat is, amikor ezeket a sorokat írom. Ettől sokkal jobb teljesítményt fogok egy nap nyújtani. Ki tudja? Azt viszont tudom, hogy muszáj elhelyeznem magam egy bizonyos skálán. Vannak barátaim, akik szerint profi vagyok. Úgy vélem, hogy nem vagyok profi, hanem egész jó. Nem tudom tökéletesre fejleszteni, mert olyan eleve nincs, de fényévekre vagyok tőle. Egész jó viszont igen, mert a megelégedettséghez nem kell tökéletesnek lenni. A megelégedettség azt jelenti, hogy amikor a nap végén számot vetek azzal, amit csináltam, akkor hátra dőlök, belenézek a naplementébe és kijelentem, hogy ma ennyire tellett. Holnap lehet jobb lesz, lehet, hogy nem, de az sem baj.
A feszítő, szorongató érzések fakadhatnak abból, ha másokhoz hasonlítja magát valaki. Bizony, sok olyan fotós van, aki tőlem milliószor jobb. A jó hír, hogy nagyon sokan vannak. Miért jó hír? Azért, mert lehet tőlük tanulni. Őszintén bevallom, hogy sok tájfotósnak adva van a lenyűgöző táj: hegyek, völgyek, viaduktok, alpesi lankák. Ilyenkor azért bennem is van egy kis irigység, hogy nekik ilyen tünemények jutottak. Mindit tudatosítanom kell magamban, hogy ez az ő útjuk. Ha gleccsereket fotóznak, akkor azt teszik, mert eljutottak oda. Innen is kívánom nekik, hogy tartsanak ki és ezt a prométheuszi tüzet oltsák be a világhálóba. Az ő helyük is ott van, ahol tartanak, mert amit csinálnak, az az ékköve a mai világunk sivár dekadenciájának óceánjának közepén, egy érintetlen szigeten. Ha oda kell valamit sorolni, akkor a munkásságuk az. Csak így tovább!
A kis Fuji FP60-as kamerám óta sok-sok év telt el. Lett Samsung, több Nikon. A legelső fényképezőgéppel együtt bontotta szárnyait a másik addikcióm: a túrázás. Ezt kötöttem össze a fotográfiával. Már-már kálvini predesztináltság az, ha most visszatekintek és a két út összefonódása megadta a jelenem csapáját. A műfajom lett a természet- és tájfotózás. Elengedhetetlen, hogy a személyiségem egy részét beszolgáltassam az aktuális terepnek, a szememet pedig a felbukkanó látványoknak. A környezetben való felolvadás mindig megtörténik. Mindemellett az ottlét varázsa, a belélegzett friss, a fák által kibocsátott fitoncidok jótékony hatásával felvértezve páratlan élmény. Nem is beszélve arról, hogy nagyszerű csapat szokott összeverődni. Ez lehet egyetlen másik ember társasága, de akár egy tucatnyi is. A jókedv, a sportélmény, a lelkesedés szintén mellékterméke a boldogságkomplexumnak, amit ez takar. Szociális, esztétikai és sporttöbblet, amit csak így lehet megkapni. Az ember alapvetően nem a beton-, acél- és üvegcsodák silóiban rostokoló, nyakkendős organizmus. Az igazi idegnyugtató a természet lágy öle, ahol sosem kell csalódnia. Ez egy megbízható oltalom, mint az ortodox templomok hátsó szentélye, ahová nem lát be, de a megnyugtató félhomály feloldozza. Az Isten ilyenkor megbocsát, a királyajtón megtisztulva lép elő a lélek...
Ha pedig a táj, akkor azt más szögből lehelyezni a szemszögünkből a halhatatlan univerzum oltárán egy megszentelt pillanat. Könnyen lehet, hogy az a szög, az a pillanat soha többé nem rögzíthető, mert annyira különleges. Egy csepp minta, ami egy fotó, de tükrözi az örökké valót. Ha pedig felöleli mindezt, akkor még szebb. Ilyen a drónozás is. Sokan, ahogy annak idején én is, csak ingatták a fejüket, hogy mire való ez. ,,Akkor ez most egy nettó baromság vagy tényleg van értelme?" Merült fel bennem a kérdés. Aztán elkezdtem kutakodni, hogy mi is a célja annak, hogy egy kontrollerrel bűvészkedjen valaki egy kis zümmögő kütyüvel az égboltot karistolva. Az eredmény nagyon is meggyőzött. Nincs kétség, hogy horizonttágításról van szó, ami tökéletesen belesimul az elképzeléseimbe a fotózást illetően. 
Hosszas tépelődés után megvettem tavaly életem első drónját. Nem volt olcsó mulatság, de a perspektíva, amit nyújt, felülmúlhatatlan. Az eddig megszokott békaperspektíva teljesen más ahhoz képest, amikor a terepet a madarak látószögével lehet lencsevégre kapni. Furcsa az, amikor saját magamat kell retusálni, mert zavaró tényező vagyok egy képen. Bizarr egyben, hogy az objektív egyik oldalán én vagyok, de mégsem. Mint egy Gödel-tétel, de attól még felülmúlhatatlan magamat elhelyezni. Radnóti szavaival élve, ez a táj nekem térkép lett. Valamelyest. De egy szempont, hogy a meglévő szépet másképp is lehet szemléltetni. Dróntörvény ide vagy oda, más magántulajdona eddig és ezután sem fog érdekelni. A bulvár, politikai, oknyomozói ambíciók sosem mozgattak. Az, hogy vannak, akik nagyon fontosnak érzik más tisztességes vagy görbe úton szerzett vagyonát a magasból megörökíteni, az részben megint csak a fent tárgyalt irigység kategóriájába tartozik. Akár fizetnek érte, akár nem, ez a bezzegezős csürhe, a profitéhes sajtó kiszolgálását jelenti. Érdemtelen harácsolás, becstelen újgazdagok, felkapaszkodott piperkőcök mindig is voltak és lesznek. Ha nem így, akkor másképp lesznek tetten érve. A jó hír, amit sokan elfelejtenek, hogy a vagyont Szent Péter nem engedi be a mennyországba, de a bankókkal megtömött kofferek a pokolban sem lesznek jobb élvezetekre válthatóak. Ha valaki a halálos ágyán visszatekint, akkor nem arra fog emlékezni, hogy kinek mekkora birtoka van, mennyi vagyont halmozott fel, milyen jó volt valamelyik munkanapja. Ellenben arra, hogy eltöltött felejthetetlen órákat remek emberek társaságában, akik lehetnek a barátai, a gyermekei, a szülei vagy a párja. Ha mindezt megörökíti, akkor később is vissza fogja nézni, megmarad az emlékében, elteheti albumba. Aki a más villáját helyezi ide, annak élnie nem volt érdemes...
2021-et írunk. Már sok ezer képet csináltam, sokat szerkesztettem. Voltak tartozékok, amiket megvettem, eladtam, kicsit csereberélődtek, de van egy kis fekete doboz, amiben lapul egy mára elavult kis szerkezet. Van egy nagy kifli minden egyes kép közepén, ami lehet a szenzor hibája vagy a lencséké. Néha előveszem, ha abban a fiókban keresek valamit. Gondoltam már rá, hogy eladom, de mindig meggondoltam magam. Kicsit forgatom és emlékeztetem magam, hogy minden ezzel a kis ajándékkal kezdődött...

Télen, sötét, korai reggelen, amikor még csak elvétve vannak fények az ablakokban, nem illdomos kimozdulni. Ebben a zimankós világban a dolgos népek az igazak álmát alusszák, amikor a többség megteheti, hogy a hét hatodik napján tisztességesen kialudhassa magát, a vekkert pedig a sublót mélyére száműzi, hogy ösztöneitől vezérelve, a fűtött szobában ébredhessen. A kutyák is a házaikban maradnak, nincs kedvük a macskákat sem megugatni. Ők is keresnek maguknak egy meleg vackot, ahol a mínuszokat átvészelhetik. Ez egy olyan dermedt világ, mint a pille a frissen forralt tej fölén. Attól, mert nélkülözi a vitalitást, még a szemet gyönyörködteti. Kell a megnyugvás, a hideg melegségének paradoxona.
Útra kelés lett ennek a vége is, a messzire elterülő Pilis délnyugati mezsgyéjére. A hegység neve a szláv kopasz kifejezést jelenti. Azt a baráti kopaszságot, amit mi a tonzúra kifejezéssel illetünk. Furcsa? Ha a szó mögé nézve a hegyekre függesztjük a tekintetünket, akkor annyira nem. Kissé olyanok, mint a borotvapengék, de alul bokrosak, erdősek, míg a tetejük sokszor már sziklásabb. Főleg Dorog felett, Kesztölcnél. Mondják a Pilist a Kárpát-medence csakraközpontjának, a pálosok főhadiszállásának, ahonnan maguk is elindultak Boldog Özséb vezetésével és lettek 1308-ban bejegyzett szerzetesrend. Lettek ők is olyanok, mint azok a szórványmagyarok, akik a határainkon túl húzódnak meg a kényelmesen hátradőlő abszolút többség erodáló tengerében. Lehetnek elég kitartóak, szívósak, de a természet törvénye rájuk is érvényes, akárcsak az Egyenlítő felé sodróró jéghegyekre: el-, illetve beolvadnak. 
Mégis léteznek, vannak. Nem csak romok, poros barlangok tanúskodnak egykori létezésükről. Vannak, akár azon csillagok fényei, amelyek már régen nem is léteznek: egy messzi múltból tekintenek le ránk. De sokuk igenis van. Ha nem itt, akkor Lengyelországban, ahol erősebb a hitélet.
Nehéz elhinni, amikor a Klastrompuszta névadójának romjait látja bárki is, hogy ebben a fagyba temetkezett téli alaprajzban sejlik fel a túlélés. Táblák, kereszt, mécsesek, egy szerény kerítés szegélyezte apátsági templom egykoron, ma pedig a turista ingatja a fejét, képzeli el fejben a hajdani állapotokat. Nem könnyű ott, ahol már karnyújtásnyira egy lélektelen nagyváros terpeszkedik. Az érzést az a néhány megtett kilométer sem mossa le, üszökként üli meg a lelket; ehhez idő kell.
Innen egy rövid kaptató vezet a Legény- és Leány-barlangokhoz. A Legényt nevezik Klapec- vagy Chlapec-barlangnak is a helyi szlovákok, de ilyen néven a hivatalos irodalomban is megtalálható. Mellette a Leány egy szerényebb előcsarnokú karsztképződmény. Mindkettő egy-egy vasajtóban végződik, ahol a nem szakavatott civilek nem mehetnek tovább. Innen már a felkészült barlangászoké a terep. Ki tudja? Lehet, hogy ide menekülhetett egykor a falu lakossága a tatárok, törökök vagy más martalócok elől, hogy a hegyoldalban keressenek oltalmat...? Ilyenkor megközelíteni nagyon körültekintően kell, mert akár nyakát is szegheti, aki óvatlanul lép...
Nekilódulva a Vörös útnak, felérve a Klastrom-szirtek platójára, balra vettük az irányt, hogy megközelítsük a kilátópontot, ahonnan a Gerecsére és Dorog környékére nyílt kilátás. A barlangok néma tanulsága után ez egy felpörgött világot jelentett. Gyönyörködik a vándor, de szorul a gyomra. Az előbbit azért, mert felért valahova, ahonnan fölé magasodik mindannak, amit azelőtt alatta csodált, de rossz érzésként magasodik a dorogi kémény, amely mutatóujjként jelenti a mementót: egy matériába ásott, lélektelen világ terméke önmaga is, aki szívdobbanást jelentő napok erejéig tud kiszakadni ebből a fiktív valutába temetkezett esztétikamozsárból. Szívébe zárhatja a tájat bárki, de a disznófejű nagyúr funkcionalista emlékművei a korszellemtől való undorodást is meglebbentik. Egykoron ide menekültek, ezekbe a barlangok által tűzdelt hegyoldalakba azok a remeték, akik önnön cizelláltságuknak az őrülettel határos messianizmusát vélték felfedezni, arra akartak végső pontként, a summum bonumként gondolni, akárcsak egy nirvánára. Nem gondoltak gyárkéményekkel, csillogó irodákkal, betonsilókkal...
Ahogy az erdei vadvilág jelöletlenség óvó karjai által védett Tündér-barlang még mindig meg tud férni ebben a háborítatlanságban. A megközelíthetetlenségében védett bejárata is egy átjáró valahová, ahol érezni lehet, hogy a maga idejében menedékül szolgált valakiknek. A bejárat feletti kürtő az akkori viszonyok között ideális természetes kémény szerepét teljesítette. Belépve, rögtön egy olyan lapos ágy fogad, ahol kis képzelőerővel rongyos aggastyánokat képzel oda a középkori hangulatba mártott fantázia. A fény és az árnyék betüremkedése kaleidoszkópszerűen festi meg a sötétséghez hamar hozzászokott szem előtt a belső teret. 
Végtelen feladatot rótt a társadalomból kiszakadt egyénre, hogy itt megéljen. Nem kis erőfeszítést igényelt a könyörtelen kőrengetegbe burkolózott vacok felfűtése, ahol nyáron is hűvösek az éjszakák. Mennyit imádkozhatott itt Boldog Özséb, hogy a lángocskákat megpillanthassa a látomásában. Ha ragaszkodunk a gyakorlati ész logikájához, akkor milyen nélkülözések szülték ezt a pillanatot? Ha elrugaszkodunk, akkor Isten miben részesítette a megélt szenvedések zsoldjaként? Őrület vagy prófétizmus? A kettőt nem sok választotta el sosem...

Képek:

Reménytelien függesztve a tekintetünket az új év irányába, átéltünk egy nehéz esztendőt, egy évtized fordulóját, ami megpróbáltatásokat vetett el a világ korszellemében. Másabb lett minden, mi előtte volt, mert történelmi jelentőségre emelkedett az, ami mindannyiunkat érint. A demokrácia, a szabad piac, az utazási korlátozások minimalizmusa közepette jelent meg az, ami a XX. század homályos délibábjai közé lett már száműzve a pacifista kollektíva tudatából. Avítt dolgok, amelyekről nagy- és dédszüleink meséltek nekünk a téli estéken, nekünk gyerekeknek. Gyerekeknek, akik október 23-át mímelt átéléssel ünnepeltük, akik hallottak olyanról, hogy Rákosi-korszak, Corvin köz, de nem tapasztaltak olyat, hogy nem lehet kilépni otthonról. A megfékezett egykori ragályaink mára szintén a tankönyvek lapjain sárgállanak, mert ugyan volt szó koleráról, pestisről, de a nátha jelentette az óvakodás zenitjét, nem beszélve az AIDS-ről, amelyet az óvatos konzervativizmus Afrika vadonjában látott vagy a kiváló Freddie Mercury sorvasztó nemeziseként, amiért a saját nemét választotta. A fejekben ezek a képek uralkodnak. 
Most pedig megtapasztaltuk, hogy kijárási tilalom van. Ha nem is soroznak meg senkit egy-egy szovjet harckocsiról, ha lemerészkedik egy esti sétára, de a pénzbüntetés a polgárokat az ajtó mögé ragasztja. Felvesszük a maszkot, mert senkiről sem tudható, hogy fertőz-e, nincs ráírva, nincs kimondva, így a ,,Fortélyos félelem igazgat..." Beszabályozott az önkény, az pedig finom porként szállt alá a világra, ahol a félelem szagával önmagunkat teleszívva nem merünk közeledni, így a fekete képernyők nyújtotta előnyökhöz nyúlva érintkezünk, akivel gondoljuk, akivel kell.
A kecsegtető szombati nap után a vasárnap következett, a maga búskomor borongósságával. Az utunkat ezen a napon Szögligetre vettük, ahol csak a remény élt bennünk, hogy távol a porszennyezettség kondenzmagjainak garmadájától egy üdébb területre lelünk és sikerül Szádvárt és Derenk hajdani községének elhagyott házait megcsodálnunk. Az úton bíztató derűsebb felhősödés, elhanyagolható csapadékkal váltotta a páncélszürke égbolt nagyszemű esőkopogását. Megmondani, hogy vajon az úticélnál egy elázás vagy esőmentesség fogad, képtelenség volt.
Szögligett a lehetetlenül toldozott-foldozott, sokszor kátyúkkal sebzett bekötőútja végén sóhajtozott. Az életnek nem sok jelét mutatva élte a vasárnap bezárkózottságát, orrát nem kidugva a tornácon túlra, készült a hétfőre. A kutyák sem akartak ugatni, rájuk is kihatott az enervált bágyadtság. Jobbnak tartotta minden ház körüli jószág, ha a maga zugában, óljában, házában szűköl. Az eső pedig verte a maga szögeit ebbe a miliőbe.
Az ember a Kedvese reménykedő szemébe pillant, szavak nélküli tudással fogadja be a tekintet nyújtotta kérést: ,,muszáj nekünk ilyen időben itt kutyagolnunk?" Mindössze száz méter megtétele után a megadó szándék jegyében hátraarccal zártuk ezt a szívdobbanásnyi sétát. Lesz szebb idő, lesz alkalom és akad elhatározás, hogy ezt a kis félreeső talányt felderítsük. 
Quo vadis? Hangzott fel a néma kérdés, majd rá a hangosan kimondott felelet: Jósvafő. Ekkor Fortuna kegye megenyhítette a zsarnoki égi áldást, hogy szárazon lehessen megtekinteni eme remek helynek egyvelegét. A Tohonya- és a Jósva-patakok nyargalnak a házak között, nyaldossák az aprófalvat, akár a lángnyelvek a zsarátnokot. Kevés megmaradt lelke ugyanúgy behúzódott, mint a szomszédos Szögligeten. Pár rendszám volt, melyeken a KS volt az SK után. A Kassa-környéki járás tehetősebbjei vettek itt maguknak házat, telket. Nyitott a költői kérdés, hogy kedvtelésből, áttelepülésből vagy szlovakizációs honfoglalási céloktól feltüzelve? Ki-ki a maga módján jön ide, de nem nézik le, mint a KE (Kassa/Košice) városi lakosai, akik megvető félmosollyal gondolnak a Košický Siedlakokra, akik szeretnének kassaiak lenni csupán, de mégiscsak perioikoszok maradnak, akik a polisz köldökzsinórja nélkül aligha lennének valakik. Hiába, az ókor óta, Márai polgári szelleme beleívódott a Hlavná ulica falainak árnyékába, az meg a városi fennköltségbe... Itt viszont szlovákoknak számítanak, legyen akár palócos a magyarjuk is. 
Velük sem találkozni, ahogy a tősgyökeresekkel sem. A hajdan volt Abaúj-Torna hangulata a régi műemlékhangulaton keresztül szűretlenül sugárzik az utazóra, ha a bakancsos korzózással egy hosszabb sétát tesz a református templom és a deszkakerítések szegélyezte, patakok szabdalta környéken. Avar, cserépkorsók, háborítatlanság, amik vigyázva pihennek a motorzajtól távol, a tájat megtörve, átszőve, bevonva. Csend honol, csak a patak tör magának gőzölögve utat, a maga smaragdos vizével hirdetve a tisztaságot. Úgy, ahogyan azt az Alföld kultúrtájai emberemlékezet óta száműzték a földművelésre haragos hegyek rezervátumaiba. A szemnek és a szívnek is pihentető látvány a megannyi csűr, kerítés, fészer és ház beszorítva ezekre a szárazabb szigetekre. Rendet visznek a rendezetlenségükkel oda, ahol felszakadó imák meghitt pillanatai között évszázadok kérges kezű emberei emelték a tekintetüket az égre, hogy a gyermekeiknek könnyebb legyen. Tették mindezt a jóakarat, az önfeláldozás jegyében. 
Könnyebb lett, de nem boldogabb. A vándor vágyik ide, hogy a vasbetonból kiszabadulva átélhesse egy kicsit azt a körömszaggató robotolást, azt a fogcsikorgató harcot, ahogyan az eleink mindezt élhetővé tették. Elmegy a Vörös-tóhoz, ahol a lakonikusságban talál rá arra, amire a wellnessben nem talál meg: a reményt. A reményt arra, hogy a nehéz időben is van esély arra, hogy legyünk bár bezárva a két urnához menetel között, amikor voksot kell tenni a demokráciában, de ide el lehet jönni; ezt meg lehet és meg is kell tapasztalni. Az élmény marad örök, a szeretet, amiért minden nap tenni kell, mert az az ember, aki meg tudja fogni a másik kezét, a szemébe tud nézni annak a nőnek, akire a jövője bizalmának édes terhét helyezi, az győzött. Az élet lélektelen kenyérharcának közepén leli meg a csendes oázist, amely az úticélok közös élményének megélésével fűzi össze ezt a halhatatlan szövetet.

Képek:

Ha egy ennyire viszontagságos esztendőtől búcsút kellett venni, akkor annak az egyik módja, hogy kifelé tekintünk a városok megrögzött egyhangúságából. Itt, ahol a Földanya minden talpalatnyi területét gyarmatosította az ember, a saját öncélú életére, nem terem babér a vándor számára, aki csendben szeretne elmélyedni az organikus esztétikában. Ahol nem zavarja az érzékszerveket a külvilág visszahúzó hatása, oda a lélek elvágyik, hogy megállva magába szívja azt, majd elmondhassa, hogy ,,itt jártam".
A fülemben csengenek Mircea Eliade szavai, aki szerint az ünnepek lényege a ciklikusság. Minden teremtettnek van egy körforgása, ezért visszatér ugyanoda, aminek az origóját az eleink az ünnepekkel jelölték. Az újév számukra nem egy számbeli változást takart, hanem sokkal inkább egy újjászületést jelentett. Ezzel szemben a szekuláris életvitel ezt számok átírásával, robbantásokkal és főleg alkoholfogyasztással íveli át. Nincs ennek a meglévő kozmicázlása (cosmicizează), ahogy Eliade említette. Annak egy halvány, hitványabb megjelenése, annak a meghittségét kilúgozva.
Ha mindezt kihagyja az ember, akkor már értékesebben éli meg azt az estét, amelyet átmenetként értékeltek a régiek is. Mi legyen az utolsó nappal? A számomra kézenfekvő válasz, hogy ki kell mozdulni, mert új vagy régi jó távlatok is el tudják hozni a kívánt megnyugvást. Ez pedig nem a sűrűn lakott házgyári panelok tőszomszédságában vagy a plázák talmi csillogása közepette képzelhető el. Messzire kell eljutni, megállni, szétnézni, beszívni a háborítatlan erdő savanykás levegőjét, hogy a legutolsó hörgő is részesüljön az igazi éltető levegőből, a szemnek maradhat a látvány, hogy raktározhassa az emlék, mesélhesse a szellem az utókornak.
Az eldugottság közel eshet egy-egy lakott helyhez, nem kell ahhoz napokat megtenni a rengetegben. Ilyen Szomolya kaptárköveinek tanösvénye is. A parkolóban egy fa áll egy emlékkővel, amik mellett könnyen el lehet menni, pedig a doni hősökre emlékezteti az utazót, akik a legembertelenebb fagyhalállal dacoltak, idegen hatalmak fortélyainak megfelelve, akiknek ők csupán ólomkatonák voltak, de másnak a gyermeke, férje, apja, testvére... A könnyű út nagyon hamar megjutalmaz a pazar látvánnyal, ahol a dombtetőről a Bükk nyugati nyúlványai ereszkednek alá Eger irányába. A kapun belépve, a járdarácsok lépcsőjén aláereszkedve található az első kőcsoport. Furcsa fülkék borítják, ahová a képzelet petróleumlámpákat helyez és gyújtja meg a sötétségben. A kaptárkő megnevezés méhkasokat rak bele, ahová óvatosan kell leereszkedni, nehogy szúrós legyen a rovarok kénye, kedve. Erről mesélnek a táblák, ahol az eredet egyértelműsége sem elismert. Kelta? Szkíta? Ősmagyar? Ki tudja... Érvek és ellenérvek sorakoznak tudósok, néphiedelmek tolmácsolásában. Ugyanez más-más csoportokban és egy korszerű paraván ecseteli annak földtörténeti jellemzőit, más csoprtosulásokat, képekkel. Ösztönöz a felfedezésre, de a két barát vet egy utolsó pillantást az évben a falura, azt is a magasból (ld. kép).
Szomolya és Noszvaj között, az erdő sűrűjében fekszik egy mementó, amely magában foglalja az elmúlt száz év minden erkölcsi, esztétikai és társadalmi tragédiáját. Ennek a bizonyítéka a Galassy-kripta. A kvintesszenciája annak a kegyeletgyalázásnak, amelyet a kommunizmus tett fel Kelet- és Közép-Európa történelmének csúcspontjára. A történelem megtépázta Kárpát-medence széles hazája a romoknak, ahogyan azt a törvények, hadmozgások, társadalmi viharverések kitermelték. Büszke erősségek, míves kolostorok, főúri lakhelyek lettek romhalmazzá, de a temetkezés egy olyan szint, ahol az élők az ősökhöz megtért rokonoknak emelnek nekropoliszokat az örökkévalóságig húzódó megnyugvás reményében. Ha nincs, aki gondját viselje a sírnak, kriptának, akkor a földbe mállik, a nevet már nem lehet elolvasni, az elhunyt pedig a feledés homályába vész. Az pedig, hogy egy temetkezési helyen, a rácsokon a belső teret kémlelve bútorokat, hordókat, autóüléseket lásson az ember, a szó legszofisztikáltabb szintjén élve is illúzióromboló. A rendszerváltás által a társadalom tehetősebb rétegeivé avanzsálódott újgazdag elemek egy lapon nem említhetőek az egykori nemesi családok többségével. Természetesen kivételek vannak. Jelen esetben az, hogy valakik úgy döntöttek, hogy ezt a letűntségében is impozáns végső nyughelyet kacattárolónak használják, az erkölcsi modell mély hanyatlását jelenti. Fordított esetben természetes lenne a bíróságon megindított keresztes hadjárat. Mert a másokkal történő galádságok közömbösek, de a személyes sértés megtorlásért kiált...
Cserépváralja Furgál-völgye feladja a leckét. Amit az atlasz egy kaptatót követően könnyen megközelíthetőnek ábrázol, azt a valóság felülírta. A saras, mocsaras platóról sűrű bozótban leereszkedve nyomát sem látjuk a köveknek, pedig Szomolyán robusztusnak mutatkoztak. Sok kerülés, tüske után Zümivel térképezhető fel, de nagyon óvatosan megközelítve azokat. Formájukat, titkaikat így sem fedték fel. Megőrizte őket a Furgál-völgy üvere. Ezen nem kell búsulni, mert az élet pont így rendezi a talányait előttünk, amit mi jövőnek hívunk.
A megtett séta után már csak egy célunk volt, Nyékládháza. A Furgál-völgy nem tudott elcsüggeszteni minket, mert a magasból szemlélt tavak világa a bükki naplementével feledtette a cserépváraljai bandukolós fiaskót. 
A nap végére érve a beszélgetések érlelték meg azt, hogy milyen apró távolságokra lévő helyek között is mekkora odafigyelésbeli különbség van. Az igazi gondolat- és érzéscunamikat nem mindig az akkurátusan kitáblázott és dokumentált helyek indítják meg, hanem azok, amelyeket nem könnyű elérni vagy hagynak romlásba dőlni...

 Képek:

Ínséges ideink közepette keltem a tegnapi reggelen. Nyolctól ágyba trombitálnak mindenkit, így reggel ötig nem lehet kimozdulni hazulról. Sehová sem lehet menni, hogy bárki is kivegyen egy szobát, hogy távol a város zajától valóban fel tudjon töltekezni, elviselni az emberre nehezedő hétköznapok monotóniáját.
Szerencsére a kis csapatunk Esze talált erre is megoldást, ezért tudunk menni messzebbi vidékekre is, mindezt úgy, hogy az artikulusokat nem sért, minket ezért elmarasztalás nem terhel. Minden tag szomjuhozza az alkalmakat, amikor vidám sétáink keretében olyan helyeket keresünk fel, amelyek a köztudatban nincsenek benne. Dacára mindannak, hogy karnyújtásnyira fekszenek más, felkapottabb célpontoktól. 
A karácsony után közvetlenül felkerekedtünk, hogy idén utolsó pillantásokat vethessünk egy olyan várra, amely szebb napokat látott régebben, a maga idejében. Ez a hely Szanda. Egy jelentéktelen erősség, ami eltörpült a török kor Szolnoka, Fülekje, Egre mellett. Nem is különösebben foglalkoztak vele a hadtörsténészek sem. Viszont a hármas csúcsa már messziről látszott, így el sem lehetett téveszteni, csupán az alant elterülő falvak és utak girbegurba összevisszaságát kellett kiegyenlíteni. Ez pedig nem is olyan könnyű Nógrád aprófalvas vidékein, de a modern technika megkönnyítette a dolgunkat, ezért nem akadt a navigációval sem probléma. 
Az M3-as autópálya túlfűtött sebességmámora és a 21-es út törtető északi iránya után letértünk Szarvasgede irányába az apci lehajtón. Ez már egy másik világ. Ez nem a megszokott benzinkutak, országúti büfék és motelek terepe, hanem álmos falvaké. 
Az út minősége nem volt a legjobb. Ahogy Robi barátom említette: ,,A szürke ötven árnyalata". Mi sem lehetett volna találóbb? Olyan volt, mint a szegény ember nadrágja, amit rengeteg folt takar. Hepehupás, kanyargós, sokszor kátyús. A nagyvárosok turistája nem jár erre vagy csak nagyon elvétve, ha rokonlátogatóba vetődik a vidékre. Nógrád megbújt az északi végen. Nincs egyetlen kilométernyi vasútja sem, amelyik villamosítva lenne, de autópálya sem érte el eddig. Lehetne mondani, hogy hatost dobott a modernitás társasjátékában, ha csak azt nézi az ember, hogy a nehézipar és a szocializmus téeszes világa egyik napról a másikra harminc évvel ezelőtt széthullott.
Viszont ez biztosítja a báját, amiért érdemes ide eljönni, mert a rendszerváltás sokkjából már rég, az idegenforgalomnak köszönhetően pedig a depresszióból is feláll. Remélhetően...
Szarvasgedétő kezdve egész sor aprófalvat érintve értük el Szandaváralját. Ott egy betlehemnél álltunk meg. A maga egyszerűségében a kis település is maradásra csábított. Sehol egy lelket nem láttunk. Mindenki behúzódott a ropogós fagy elől, mert bizony mindannyian elszoktunk a mínuszoktól. Alaposan felöltözve vágtunk neki a hegyoldalnak. A motocross pálya is a téli álmát aludta a vár észkasában. Mellette a csalitosban felkapaszkodva le-letikntettünk Szandaváraljára, ahol a zimankó kezdett visszahúzódni, de a csendesen füstölgő kéményű porták között nem volt egy lélek sem. Viszont mi igen, ezért töretlenül haladtunk is felfelé. A nógrádkövesdi kőbánya ábrázolta szépen azt, hogy Szanda egykori három kúpjából miért maradt csak kettő. Legyalulta a nyersanyagéhség, ezért csak sejthető messziről a hajdani hármasság. A Vár-hegy és a középső kúp közötti nyeregből kisebb kaptató után érhetőek el az első maradványok. Félköríves bástyák és tornyok alapjai maradtak meg és az öregtorony egyik fala mutatóujjként hirdeti az egykori erősség mivoltját. Ugyanezt már Szarvasgede előtt is lehetett látni, de innen a kilátás megérte azt az emelkedőt, amin feljöttünk. A Mátra, a Börzsöny is látszódott, nem is beszélve az Alacsony- és a Magas-Tátráról. Sokáig gyönyörködtünk ebben a panorámában, mert a sok lehangoló, borult nap után végre pazar, napsütéses időben tudtunk nézelődni.
Innen lefelé menet a Mária-forrás mellett elhaladva értük el a falut és tértünk vissza a túránk kiindulópontjához. Közben felüdítő érzés - nem utolsó sorban szűretlen C-vitamin forrás -  volt a csipkebogyókat csipkedni és csipegetni. Komisz dolog a bokrokkal incselkedni, falatozni... Olyan csend volt most is, mint egy szinesztéziában, ahol markolni lehetett a szótlanságot, ezt a szavak nélküli bölcsességet. Nem mond semmit, de tanít: venni a fáradtságot, ide eljönni és megélni ezt a puritán szimfóniát. 

Íme néhány kép: