Semmilyen, borult reggellel indult a hétvége. Az ősz csúnya arcának igazi meghatározása, amikor még nem esik, de délben sem lehet látni olvasni, ezért érdemes villanyt gyújtani. Hogy kint eső vagy aránylag száraz idő fogad-e, az erősen kérdéses, viszont a bezártság fojtogatását így lehet a legkönnyebben enyhíteni, ezért ismét csak felkerekedtünk, hogy egy népszerű célpont tőrszomszédágába menjünk, egy olyan helyre, amit gyerekjáték megközelíteni, de nem égett be úgy a köztudatba. 

Hogy hová is mentünk? Tarcalra. Igaz, a helyiség Tokaj által került a köztudatba mint a bortermelés egy földrajzilag attól arrébb fekvő ismérve. Tokaj egy márkanévvé nőtte ki magát, amit a Zemplén déli lejtőjére domináns emblémaként sütnek rá, ha a nedűről van szó. Sokaknak a hegységgel is a kisváros, annak világhírű kincse, a bor a legelső fogalom, ami beugrik. Egykoron ez volt az Eperjes-Tokaji-érchegység, de Trianonnal már Zemplénné redukálódott. A vármegye a mostani 35-ös számú főúttól egészen Galíciáig, a mai lengyel-szlovák határig terjedt. Multietnikus vidék volt, ahol az északi ruszin falvakat váltották a szlovákok, délebbre pedig a magyar területek. Némi németség is megvetette a lábát, izraelita hitűekkel. Ma már csak szinte emlékeiben létezik ez a hajdani egység, amelyet darabokra szaggatott a békekonferenciák szuronyaival dürdülő XX. század. A fasizmus, a kommunizmus tovább zilálta, míg az utóbbi harminc év kapitalista devalorizációja tovább erodált.

A viharos folyamok hányták-vetették ugyanúgy ezt a környéket, de mégis van, létezik, lehet ide jönni. Megérkeztünk a réveteg, álmos faluba, ahol alig volt pár lélek az utcán. Nem szívesen mozdulnak ki ilyen barátságtalan időben a helyiek sem, így nem volt nehéz leparkolni a temető mellett. Innen célirányosan egy rövid szakaszt megtéve a bányatóhoz érkeztünk, ami a Nagy-Kopasz-hegy alatt terül el, attól északnyugati irányban. A sok párhuzamos véset a cirkuszvölgy végében egyértelműen emlékeztet a bányászati tevékenységekre.  A vulkanikus talajon gombamód burjánzott a csipkebokor. Jó szokásomhoz híven most sem mulasztottam el meg-megkóstolni a termése közül azt, ami még nem elhalt, nem túl kemény, de a fagy eléggé betörte ahhoz, hogy omlóssá szelidüljön. 
A víz maga olyan szépen csillog, mintha egy tengerszem lenne. A szőke Tisza, a szürke Bodrog és a patakok barnás vizéhez képest egy üde színfolt, mintha a Tátra egyik terngerszeme lenne, annyira smaragdosan természetfelettien dacol az ég páncélszürke öklével, amely búskomorságának hajlíthatatlanul ellenáll. Remek ellentétet képez a környezete lehangoltságával. Még a fákon csörgedeznek a levelek, a bokrok is küzdenek, de már lassan a fagyok ostromát fogja nyögni az összes arboreális oltalmazó. 
A ,,mi lenne, ha?" erősen ott volt velünk. Tényleg, mi lenne, ha ez egy tengerszem lenne? Mint arrébb, a Megyer-hegynél.  Azt is emberkéz vájta, ezt is. Amannak vize a mocsarasságot sugallja, de ez mégis egy bányató. Különös. Mi lenne, ha a tó katalizátorként szárba szökkentve a képzeletet, akár egy portál, minket a Tátrába repítene? Önmagában egy remek fundamentum, de mégis nem arra a környékre született. Egy apróbb, de meredek hegy orma alatt gubbaszt, mellette Krisztus emeli vigyázó áldását az alatta elterülő falura és síkra. Bár csábító lett volna felmenni oda, a szelek olyannyira barátságtalanul hatoltak át minden ruharétegen, hogy muszáj volt a kocsi melegítő oltalmába visszatérnünk. Azért nem bírtam megállni, így tettem egy kis kört a régi temetőben, ami ugyan régi, de mégis használják. 

Megéhezvén egy Bodrogkeresztúr és Tokaj közötti csárdában csillapítottuk a szomjúságunkat, éhségünket. Szívem szerint ide írnám a nevét, de félő, hogy ez a manapság hisztérikusan szövevényes adatvédelmi, reklám- és még ki tudja milyen törvények miatt már az őrületig van fokozva, amikor ismeretlenné lehetetlenül a lehetséges fogalmazás spektruma... Legyen ennyi elegendő, mert aki arra jár, annak bátran ajánljuk! Kedves, szívélyes vendéglátás, udvarias és nem tolakodó  kiszolgálás ár-érték arányban remek, az ételek mennyisége és minősége pedig önmagáért beszél. Ezért is jövünk ide, ha a környéken járunk.

Mivel pedig ideje volt hazafelé venni az irányt, ezért Rakamaz felé mentünk. Egy gondolat már sok éve nem hagyott nyugodni és ideje volt pontot tenni a végére. Így a helyett, hogy a 38-as főúton Nyíregyháza felé robogtunk volna tovább, egy laza jobbkanyarral letértünk Tiszalök felé. A második falu volt itt a cél, annak is egy kicsi szöglete, hiszen itt van Solymosi Eszterke sírja. 

Kevés bűneset volt a modern magyar történelemben, amely a mai napig ekkora ellenérzést, megosztottságot és okot adott volna politikai, ideológiai csatározásra. Egy kamasz lányt elküldtek festékért a boltba, aki cselédként szolgált. Sem a lány, sem az áru nem érkezett meg soha, mivel Eszter útközben eltűnt. Később a tiszadadai holttestet Solymosi Eszterrel azonosították. A helyi zsidóságot pedig azáltal keverték gyanúba, hogy a pészahot megelőző szombat és Eszterke eltűnése egybeesett. Nem tisztem részletezni, hogy kinek van igaza. Évtizedeken át a hazai antiszemitizmus egyik gyújtólángja volt a kázus, amely a mai napig foglalkoztat embereket. Kinek volt igaza? Ez most lényegtelen. A témában az ismereteim nagyon gyérek, de a történelem iránt táplált olthahatatlan szeretetemnek fókuszába belekerült ez az ügy is. További elmélyülést kíván, de ez már a jövő...
Egy egyszerű, a környező sírkövek stílusától egyáltalán nem elütő márvány jelöli a kislány nyughelyét, amit egy spanyolországi magyar házaspár emeltetett. Azóta felkarolta a hazai radikális jobboldal, lett a baloldal részéről izgatás objektivációja... A szokásos történet, de minket ez hidegen hagyott.

Tiszalök mellett érdekes volt a hajdani vasút hídja. Bár a személyszállítás már bő tíz éve szünetel a Tiszalök-Tiszafüred vonalon, azért érdemes volt felkapaszkodni a kopott sínkoronák által jelölt töltés tetejére. Egy pillantás a Keleti-főcsatornára és irány haza, hogy még világosban állíthassam le a járgány motorját.

Szintemelkedés: alig. :)
Távolság: bárkinek bevállalható! :)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Most lehet menni? Érdemes menni? Szabad-e egyáltalán? Ilyen és hasonló kérdések merülnek fel mindannyiunkban, ha az utóbbi két évet vesszük alapul. A kollektív tudat a legszegényebbektől a leggazdagabbakig át van hálózva ezzel a járványos helyzettel. Home office, munkahely, kötelességek. Ezek pedig a mindannapjainkat. 1918 már régen elmúlt, béke ide, béke oda, ahol más Szádelőt Zádielnek hívják, ott más nyelvűek az urak, mások a törvények, ezért online kell regisztrálni, ha mi magyar állampolgárok oda akarunk menni. Dacára annak, hogy a határtól szinte pár lépsre van. 

De ez adminisztratív előkészület a maszk bepakolásával csak szükséges rossz ebben a mostani status quóban. A fő, hogy egy kérésnek tegyek eleget. Ez pedig úgy szólt, hogy igazi őszi erdőben sétálgassunk. Ezért éreztem úgy, hogy egy jó, régi és bevált recepthez kell folyamodjak, ahol már többször megfordultam, de maradéktalanul kielégítette a természet iránti vágyamat. A választás pedig kézenfekvő volt.
Ezer évig a hazánk része volt, majd 1938 és 1944 között ismét, azóta pedig megint nem. A társadalmi élet nem térhetett el a kommunizmus felforgató, idegen, művi világától, de erről nincs sok említett szó. A falu volt összevonva a szomszédos Méhészudvarnokkal (Dvorníky-Včeláre), maid kivált és lett Szádelő. Folyamatosan csökken a népessége, manapság a 160-at sem éri el, így a környéken a legkisebb települések közé tartozik. Manapság sok kassai élvezi itt a hétvégét, túrázás, megszállás formájában, de a portákon parkolnak KE rendszámos kocsik is, ami maga a várost jelöli, míg a KS a várost övező környék járása. A népnyelv hívja a KS-es rendszámúakat košický sedláknak hívja, de ez más lapra tartozik. Nem tisztem a megítélés és nincsenek ítéleteim ebben a témában. 

A lényeg maga a terepen van, mert a falu a szurdoknak köszönheti a népszerűségét, az elhelyezkedése is remek, mivel a Kassa-Rozsnyó országút tőszomszédságában fekszik, így Kassa felől is könnyen megközelíthető. A szlovák utak minősége kifogástalan, ami a magyarokról nem mondható el. Innen nehezebb megközelíteni, mert mind a 26-os, mind a 27-es utak nagyon sok kívánni valót hagynak maguk után. Viszont az utazásunkal egy időben épült meg az M30-as autópálya a határig, így legközelebb a kérdés sem merül fel az útvonalat illetően...
A falu a Szár-patak partján fekszik. Annak a kis csermelnyek a mentén, amelyik évmilliók lassú, állhatos munkájával vájta a tőle északra elterülő szurdokvölgyet. Eredetileg egy barlang volt, amelyet átfúrt a vízhozam. Olyan volt, mint a Szamos-bazár ma, amin voltak dolinák, zsombolyok, de egyszer csak beomlott az egész. Aztán lassacskán elnyerte a mai formáját. Akárcsak a fák, amik idővel bőven rendelkeznek, nem elsietve ezt a remekművet. Akárcsak A Gyűrűk Ura entjei, a patak sem volt hamari. Most ennek az eredményét láttuk, látjuk.
A falu központjában megállva indultunk el. A kicsiny református templom uralja a maroknyi házat, átszeli a Szár-patak. Ahol nincs útfelület, ott fölös kő és beton nem csúfít semmit. Akkurátusan csak a muszáj elve érvényesül. Egy apró park van, ahol a helyiek teremtő kreativitása díszítette tovább, a gyepet nyírják, kisebb csecsebecsék férnek meg a virágágyások mellett, gyaloghidak vezetnek át a vízen. Olyan hely, ahol érdemes megállni, amit az
ipari forradalom izmusai nem változtattak agyatlan sivataggá.

A falu végén sorompó és fizetős parkoló. A jobb oldalon egy szállás, amely az évek során büfévé és turistaközponttá nőtte ki magát, majd a háta mögött kezdődik rögtön az entek erdeje. Az út kifogástalan minősége fokozatosan kopik, néhol már eléggé leromlott az állapota, ami nem is meglepő, hiszen jószerivel kerékpárosok és főleg gyalogosok használják. Járművet alig-alig látni itt. A patak fel s alá csobog az út mellett, alatt, hol jobb, hol bal oldalon. A sok-sok apró vízesés, az ősz pirosa, sárgája és barnája. Látszik a leveleken és a fákon, hogy nem az Alföld satnyasága az osztályrészük. Itt van víz, ami táplálja őket, akkor is, amikor már sok helyen az aszály nemezisét nyögik az emberi beavatkozás zsoldjaként. A színtelen, fakó levélzet itt szaturált, zsenge. Ahogy egy erdőnek kell kinéznie, úgy adja magát. Útközben van olyan hely, ahol a szélesség mindössze pár méter. Hatalmas sziklalakzatok szegélyezik a völgyi ösvényt. Ezek közül a Cukorsüveg emelkedik ki (Cukrová Homoľa) ki, mint egy lemezjátszó tűje. Ez pedig egy remek lemez, amit mindig érdemes feltenni!

Lassacskán ellaposodik a környezet, kiszélesedik és nem emelkedik úgy a szakasz. Eddig sem volt megerőltető, de azért nem esik rossziul az egyenes terep. Mint egy indiánregény, olyan némelyik szakasz. A fák ráborulnak az iramodó vízfelületre, ami alatta kanyarodik. Feltűnik egy pad, megint egy sorompó, aztán egy-egy épület. Egy V-alakú elágazás pedig Barkára (Bôrka), a mpedig a menedékhzhoz visz (Zádielská chata). Ez is egy érdekes szakasz. Egy része háborítatlan, míg a másikat vaskos erdei munkagépek túrták össze, amiről már megemlékeztem másutt, hogy milyen destruktív hatással bírnak az erdő ökoszisztémájára. Viszont érdemes tudni, hogy a látható iszamós sáron túl a fák is megsínylik ezt a garázdálkodást. Kissé skizofrénnek hat ez az ambivalencia, hogy egy kőhajtásnyira az értékek védelme folyik, míg itt az ,,érték" teremtése (vö. az angolszász value és values szavakat). 

Rövid pihenőt tartva a a patakon átvezető hídon búcsút intünk a piros jelzésnek, hogy rátérjünk a zöld-kék jelzésre, amelyik a hegy derekán vezetett minkett itt-ott girbe-gurba szakaszokkal, néhol erősebb kaptatókkal. A domináns színek a sárga és a vörös voltak. A még nem és a már lehullott levelek olyan káprázatos templomként borultak a fejünk fölé, hogy azok már egy püspöki áldással vetekedtek. Óvó lombjaikkal takartak minket a szelektől, a napfénytől, de a hamisítatlanság érzése kerített minket hatalmába. Meg-megállva akaratlanul is bűvöletbe ejtett minket ez a titok. 

Aztán minden, ami következett, az önmagáért beszélt, hisz' mindezt, amit eddig végigjártunk, a magasból, a sziklakiszögellésekről pásztáztuk végig. A keleti oldalon a turistajelzés mentén, nem messze, kisebb ösvények vezetnek oda, ahonnan bátran meg lehet pihenni, harapni valamit. Kisebb szatori itt üldögélni, ahogyan az már oly' sokszor előfordult. Narkotikus és addiktív: amikor otthon vagyunk, akkor erről ábrándozunk, amikor ott vagyunk, akkor delirálunk. Az egész út maga a slusszkulcs elfordításától a csúcson elrendelt pihenőig ilyen, onnan le pedig maga a katarzis átélése, amikor a táj ,,stáblistája" pereg a szemünk előtt, de még ekkor sem lehet kitenni a nap végére az írásjelet.

A hasadék és az Áji-völgy között a platón elterül több kisebb tanyaépület is, amit a szlovákok laznak hívnak, ami a nyírségi bokortanyák hegyi megfelelője, annak szellősebb fajtája. Hepehupás rétek, fás-bokros csalitosok és sötét erdők szeldelik ezt a masszívumot. A délebbi erdős szakaszt pedig egy falra emlékeztető sánc szeli ketté, ami valójában egy bronzkori erődítmény maradványa. Interaktivitásban egy ilyen kis területen igazán nincs hiány. Föld- és emberi történeti igazságok letéteményese e vidék.

Na, de a csúcsélmény megélése szép volt, de az idő sürgetett. Nem lett volna érdemes sötétben fenn maradni vagy a meredek, zegzugos ösvényen lefelé menni. Ez a naplemente miatt volt káprázatos, a zöld útra fordulva a falu felé vettük az irányt, ahol egy zsomboly is feltűnt, amikor a kéktől elbúcsúztunk. Bár körbe van kerítve, de a korlát faanyaga már erősen korhadt, ezért a megközelítése veszélyes. Ismertem embert, aki egy ilyen jeges meredélyben lelte a halálát. Tartson mindenki tisztes távolságot a peremétől!

A falura a legszebb látványt a kis zöld turistaútról lehet lemenni a síkra. Ha szigorúan vesszük, akkor a Szádelői-völgy tanösvényét (Náučný chodník Zádielska tiesňava) tettük meg. Egy körtúra, ahol mindenre ,,fény derül". Ennek a záróakkordja az aranyba boruló Tornai-medence (Turnianska kotlina). A falu felett már a párát nyögték a kaszálók, magukba húzódtak az árnyékos szegletek. Ez uralkodott a horizontig, ahol a Szoros-kő-nyereg (Soroška) pecsételte meg a végét, amelyet a napkorong palástja koronázott. 
Már erősen szürkült, amikor Szádelőbe értünk. Nagy sóhajtás, mély levegő, így indultunk haza.

Távolság: 9,5 km.

Szintemelkedés: 566 m.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

A múlt. Abból van sok, mert megfogható,  olvasható, szájahgyomány útján is maradt, mert sokan láttak már sok mindent. A jelen az recseg-ropog, de milyen lesz a jövő? Lesz-e egyáltalán ennek a régiónak? Nagy kérdés ez...
Igazából kimondva vagy kimondatlanul, de minden homlok mögött ott lapul. Állandóan ott cirkulál egy gonosz kísértetként, amely nem hagyja el a megszállt elméket. Démoni erővel tartja fogva az akaratokat. Ha tudjuk, hogy milyen lesz, akkor megéri-e érte küzdeni? Ha kilátástalan, akkor lehet úgy kellene tenni, mint Ádámnak Az ember tragédiájában; kiállni egy sziklaszirtre, mert ennek a harcnak nincs célja. Ha viszont van, akkor visszajönni onnan és megkettőzött vehemenciával folytatni a küzdést.
Borsod, Vasgleccser. Miért is a metafora? Miért lehetne a térséget egy ilyen lehetetlen formációhoz hozzárendelni? Ha egyszer megolvad a vas és az acél,  akkor folyik. Márpedig Miskolcon és Ózdon úgy folyt, mint az esővíz, amikor haragjában a tenger olyan módon pusztít, mint petőfi költeményében. Kassa volt az alfája és az omegája a kohászatnak, ami Északkelet-Magyarországot illette. A kokszosított Acélmekka el lett csatolva, belehullott az ország az anarchiába, amikor Miškovecből másnap már megint Miskolc lett, a vörösök fosztogattak, majd konszolidálódott a helyzet. Így lett Miskolc egyik napról a másikra Kassa hazai utódja. A meglévő két központ közül előtérbe kerülve.
Eltert a zivataros XX. század, most pedig a hömpölygő  acélgleccser kihűlt. Elmúlt a rendszerváltás, amikor is az indulatok sokkossággá görbültek, majd látva, hogy a menedzserek tömege mit teremtett, maradt a dermedt űr: a depresszió. 
A vas lekoptatta a cirkuszvölgyeket, hogy aztán csak a cirkusz maradjon...

Bükkszentkereszt. Rojtos, foldozott, keskeny út vezet a megyeszékelyről ide. Már ki is van írva szlovákul, hogy bývalá Nová Huta, tehát az egykori Újhuta. Egykor ez is üveghuta volt, tehát üveggkohó, mivel a huta szláv eredetű szó, ami kohót jelent. A hutnik népség vette birtokba a vidéket és kezdte meg az üvegművességet a Bükki délebbi lankáin, akárcsak a Zempléni-hegységben, ahol ruszin és szlovák népesség osztozott a területen. Ma már az idegenvezetőnk elmondása szerint nem árt a kocsmában, ha valaki tud szlovákul, nehogy rosszat mondjanak az emberről, de a tréfa ennek is csak a hajdani komolyságát volt hivatva fenntartani. Tradicionálisan maradtak meg reliktumnak, emlékeiben, az idősek kertszomszédsági disputáinak közvetítő nyelveként. Ugyanakkor a tárgyi emlékei egy kisebb házba beszorítva érdemes kitérőt jelentenek. 

Lillafüred olyan, mint a pestieknek a Normafa: ott van a városhatáron belül, hirdeti a természet előretolt megnyugvási pontját. A legfőbb erénye, hogy rövid autózással, buszozással megközelíthető. Itt elköltve az ebédünket, igazán impozáns kilátással lettünk gazdagabbak, hisz a Hámori-tó a környék erdeinek és az égnek a színét ötvözi magában, így emlékeztet a tátrai tengerszemekre. Egykor az ómassai őskohő vízellátását hivatott volna táplálni, de a turisztika szívta fel, akárcsal a népszövetségi kölcsönből épült Lillafüredi Palotaszálló. Együtt alkotják a helyi dichotómiát, így duálként emelik a településrész nimbuszát. Érdemes ide is eljönni, de az idő minket szorított, mert várt ránk Miskolctapolca és Barlangfürdő.
Egészen érdekes elképzelni, hogy a modern fürdő a karsztos alagutak alkotta jelenségekkel milyen szimbiózisra tud lépni. Ezt valahogy sikerült megvalósítani ebben a vonatkozásban, így egy kellemes kikapcsolódást nyújtó, páratlan élménnyel lehet gazdagabb az ide látogató. Érdemes vévigjárni a termeket, medencéket!
Itt bukott alá a nap, hogy másnap egzakt túrázási céllal fogadjon minket a napkelte. Igaz, hogy szomorú, ködös, vigasztalan abroszként nehezült a tájra, de később már Jósvafőn majdhogynem ingujjra tudtunk vetkőzni, ahol a Tengerszemet jártuk körbe. A gát miatt erősen mesterséges jellege van, akárcsak a Hámori-tónak, de nem olyan frekventált helyen fekszik. Illuzórikus, mivel tűnhet bármelyik magashegység tengerszemének, akárcsak a bükki társa, de a végén a gát sejteti, hogy szintén mérnöki turpisság vezérelte csalás ez. Mit sem von le az értékéből, hiszen kékes vize olyan, akárcsak A gyűrűk ura szín- és képi világa. Harmatos, friss levegővel telített erdeje igazi felüdülés a szmogban tipródó városi hörgőknek. Maga a falu is megér egy külön sétát, de oda szintén máskor megyünk...

Szögliget következett. A két célpont Szádvár és Derenk volt. Hajdani erősség, lengyel falu. Rövid séta, némi kitérő, kaptató után a vár északkeleti magasságában tájékoztatta a vándort a tábla, miszerint a piros jelzés megváltozott. De nem csak a jelzés, hanem a vár is bizonyára. Olyan kapuzaton vezetett utunk, amelyen át Tolkien világára nyitott portált, akárcsak Valimar városának egy szegletébe csöppentünk volna. Az alsó várudvar sejtette az egykori nexust, amellyel a vár rendelkezett. Felújítás vagy sem? Nehéz megtalálni a megfelelő választ. Bár lándzsát törni egy vélemény mellett bármikor tudok, ebben a kérdésben nehezen tudok dűlőre jutni. Itt a romokba belesimul mindaz, amit a korszerű szemléltetés, újító szemlélet megidézni akar. A fából ácsolt lépcsők, szemléltető elemek harmonizálnak a csorba falakkal, egymást átfonva alkotnak egy olyan atmoszferikus egységet, amelyért érdemes felkaptatni a sok-sok fokon, hogy a felső várra juthassunk. Törmelékes halmai, málló falszakaszai a gondosságot viselik magukon. Éredemes egy sétát tenni fenn is, ahol egy-egy épület, ciszterna helyét sejteni lehet, nem is beszélve a pazar kilátásról. A látvány mellé beillett a testi táplálék is, hogy innen letekintve legyenek könnyebbek a falatok. 

Horthy Miklós. Egy ember, akinek a személye megosztja a történészeket, a politkai táborokat. Egyesek méltatják erényét mint karizmát, aki kiemelte a szégyenteljes őszirózsás ,,forradalom" és a Tanácsköztársaság istentagadó káoszából az országot, egy olyan történelmi pillanatban, amikor hajszál híján lett az ország a szomszédainak, egykori népei követeléseinek martaléka. Ha létezik csoport, amelyik nem pozitív felhanggal említi a nevét, az az egykori Derenk falu lakosainak, leszármazottainak lengyeljei.
A Trianon utáni Magyarország utolsó lengyel ajkú falva. A neve a dereń szóból származik, ami somot jelent. A XVIII. század elején elnéptelenedett a hadakozások, majd az itt is tomboló pestisjárvány következtében, ezért gorálokat telepítettek ide, akik egészen 1943-ig nem asszimilálódtak. A vesztét mégsem ez okozta, hanem az, hogy Horthynak kellett a vadászterület, hiszen Szelcepusztán vadászkastélya volt, a falu pedig túl közel feküdt hozzá. Ezért kellett az itt élőknek távozniuk. Így lehetséges az, hogy Ládbesenyő 12%-a a mai napig lengyel, hiszen a lakosokat innen más helyekre költöztették. Egyetlen lakos tagadta meg a kitelepítést, így ő maradt. Már a volt központtól nem messze feltűnt az első fehér-piros (lengyel bikolór) tábla, amin fel volt tüntetve az ott élő tulajdonos neve, kitelepítésének ideje és a célállomás neve. 

Bővebb autentikusságért katt a linkre!

https://www.youtube.com/watch?v=lD27jKWjomM

A házakat elbontották, de a sűrű bokros, fás növényzetben tisztán látszanak a hajdani házfalak, mint kísértetek, akik az úri huncutság martalékára hívják fel a figyelmet. A temető, az iskola megmaradt. Az előbbiben sok kivehető sír, lengyel és magyar koszorúk, lista az elhunytakról egy táblán. Egy kisebb fahíd, egy fakapu. Ezt már a táblával együtt az emlékező utókor tette hozzá. Akárcsak az iskola üresen ásító ablakaival újrameszelt, felújított épületét. ,,Miejsce pamięci polskiego Derenku", azaz Dernek lengyelségének emlékhelye. Ez lett a hajdani alma mater, ahol a falon Jézus és Szűz Mária képein kívül az üresség, a csend, a halál és a béke honol. Míg van napfény, felöltözteti ezt a helyet, de a dermedtség az éjszakával jön. Egy mementója mindannak, amivé az emberlakta vidédkek válhatnak, ha ilyen lesz a világ...
Egy kápolna, néhány pad a híveknek. Azért vannak ide tévedő hívek, lakosok, kíváncsiak. Leereszkedve a dombról még egy düledező romház jelenti az utolsó kapcsot, a sok-sok táblával, a fantázia kiegészítette faluhellyel. Indulni kell...

Hogy az elmúlt szűk száz év mennyire átszabta a társadalmi lélektant, az osztályokat, tette embert embernek farkasává, azt kár részletezni. Ha restaurálni kell mindazt, ami volt, akkor a szakmabeliek igencsak vakarják a fejüket, de erre egy igazi kiemelkedő példa Edelény. A L’Huillier-Coburg kastély megsínylette azt, ami a bolsevik csürhe pusztítását illeti. Míg másokat hagytak lepusztulni, lettek téeszirodák, szanatóriumok, addig itt általános iskola működött. Igaz, már a Horthy-korban az Igazságügyi Minisztérium tulajdonában volt, ahol irodákat üzemeltettek. Az állagromlást legyőzve emelték egy kisebb borsodi Versailles-já. A megőrző szándék, a mai kor tárlatvezetésének ötvözetével egy nagyon kellemes másfél órát töltöttünk el. Munkálkodik bennem egy meghatott tisztelet az idegenvezetés, az alkotók, a restaurátorok iránt, ezért sem tartom illőnek, hogy lelőjem mindazt, amire itt a látogató számíthat. Ha valaki erre vetődik, akkor álljon meg, keresse fel! Mindenképp gazdagabban távozik, mint annak előtte! :)

Az Esztramos túl saras terepet jelentett, ezért Tornaszentandráson a templom körbejárása maradt. Ezzel a településsel búcsúztattuk a Párommal a bükki és csereháti kirándulásunkat. Változatos élményeket, felemelő, boldog és melankolikus mementók garmadáját láttuk. Tanúi voltunk a megújulásnak, a pezsgésnek, a pusztulásnak, a történelemnek. Borsod volt, van és kívánjuk, hogy sokáig éljen! Vivát!

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Mócföldről már sokat írtam. De valószínűleg még mindig nem eleget, mert olyannyira sokszínű ez a tájegység, hogy beleszuszakolni egy-egy ilyen kisebb szösszenetbe lehetetlen, de azért mégis megpróbálom. A magyar köztudatban nem egy felkapott vidék, de egy-egy látnivalója valahogy a sokak által ,,Bihar"-nak emlegetett tájékra esik. Valójában Erdélyi-szigethegység (Munții Apuseni) jelentette nemzeti parkot takarja az a környék, ahol a múltkorában az Ördöngös-szorosnál (Cheile Ordâncușii) tettük a tiszteletünket. Most nem a túrázó barátokkal, hanem a Párommal vettük erre az irányt, aki erre nem járt még.

Felsőgirda (Gârda de Sus) központjában kell balra fordulni a 75-ös számú főútról, majd rövidesen balra. Báj a táj maga finoman szólva is festői, az út szélessége nem engedte meg a volán mellőli csodálkozást, mert szűkös volt és erősen kellett más sofőrökre is figyelni, meg-megállva, óvatosan kerülgetve egymást. Dobrești, Mununa és Ghețar falvak. Az utóbbinak a jelentése a jégbarlang. A múltkoriban a túracsapattal érintettük, amikor az Ördöngös-szoros misztikumát derítettük fel.

Egy kőhajtásnyira van tőle a Aranyosfői-jégbarlang (Peștera Scărișoara), amely a környéken nagy számban előforduló zsombolyok egyikének tekinthető. Ez a vidék abszolút mészköves, így ezek a függőleges lyukak ementálikként szelik át, az aljuk pedig nyáron is dermesztő hideg, nem egynek akkor is jeges. Így ez a barlang is, ahol a jég 26 méter vastag és 720 méter hosszú, ahogy az idegenvezető magyarázta. Adolf Schmidl, majd Emil Racoviță is térképet készített róla. Túl a felújításon egy masszív vaslépcső vezet le a 105 méteres mélységbe, ahol mellette hagyták az elbontott egykori lépcsőt. Ilyenkor a hanyag román néplélek érdemel egy atyai körmöst! Viszont lent pazar volt a jégvilág és megérte várni, kaptatni.

Ugyanazon a szűk úton visszatérve elértük az Izbucul Cotețul Dobreștilor-forrást. Az izbuc az a izbucni igéből származik, ami feltörést jelent. Ez nem pusztán izvor, ami az egyszerű felcsobogást takarja. Ez már komolyabb attól, mert egy barlang mélyéből tör fel, így érdemes volt a kis kitérő, mert jellemző erre a környékre. Jó példa erre a pár kilométerre lévő Izbucul Tăuz, de a tájék nyugati részén lévő Izbuc kolostor is egy ilyen buzogásról kapta a nevét. Az Árpád-kor óta ismert, de a románok 1929-ben kolostort is alapítottak ott. Hétpercente bugyog fel, apad le és kezdi elölről. Évszázadok óta. Ennek is megvolt a maga mitikus, hipnotikus hatása. Egy portál a szubterrán világ és a miénk határán...

Erősen megéhezve ültünk be egy jó kis mici-re a felsőgirdai étterembe. Ment a vacillálás, hogy jó ötlet lenne-e a bálmos vagy a puliszka, de az egy elég erős étel egy szerpentines utakon történő vezetéshez, így maradtunk a bevált receptnél. Nem is csalódtunk, mert egészen jó árban sikerült mustáros, kenyeres mici-et ennünk. Sajnos most sem sikerült mujdei-jel mártogatni a jó kis húsételt, de a kávéval lenyomtatva már éreztük az elszántságot a Rozsdás-árokhoz. 

Bár szürkült és kezdett alkonyodni, azért sietősen sikerült a Vârtop utáni kanyarból felkaptatnunk a sziklás erdei terepen, ahol a megtett erősebb emelkedő által érzett fáradtság feledtette a viszontagságokat, hiszen ehhez fogható látvány nem nagyon akad a Kárpát-medencében. A Rozsda-szakadék (Groapa Ruginoasă) nevét a talajról kapta, hiszen erősen erodálódik a pereme, így mindig egy kicsi szakad le. Ami az adott évben még a szélén volt kő vagy fa, az a következőben nem biztos, hogy ott lesz. Ezért is kell nagyon óvatosan megközelíteni a peremét, oda tilos kimenni, mert balesetveszélyes! Viszont egy kicsivel odébb megállva a Szeglet-havasok panorámája rekeszti és fogja meg a tekintetet, a háttérben a Bocsásza (Buteasa) orma pecsétként vési a sziluetteket. Köröskörül fenyők sereglenek, akárcsak egy Wass Albert-regény miliője.

Bár időzni nem volt sok időnk, mert az éjszaka a havasokon meglepetéseket tartogathat az óvatlan vándornak, azért jó volt szót váltani a miskolciakkal és a pécskai román családdal. Csoportosan, interkulturálisan nyűgöződtünk le, ahogyan az várható volt. De hamarosan mindannyian elindultunk, ki-ki a maga otthona felé, követként víve a tájék esztétikai nexusát.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Ki tudja mit tartogat ez a világjárvánnyal terhelt ősz, amikor megint arról regélnek, hogy jön a negyedik hullám? Meddig lehet úgy élni, mint annak idején? Vajon mikor jön el megint az, hogy a csonka ország határain belül rekedünk? 

Sok-sok megoldatlan kérdés, amelyekre a választ jószerivel az illetékesek sem tudják. ,,'sze az lenne a dolgok, nem-e?!" Mondaná a józan paraszti ész, és igaza is van, amikor a megbízottak vállára helyezi a felelősséget, hogy tudják, de ezt most senki sem fogja tudni megmondani. A jelen még belátható, így az emberi elme tompított fényszórói az előtte álló hatvan méternyi távolságot látja hozzávetőlegesen, de azt is ímmel-ámmal, mert itt tervezni képtelenség. Már-már szürreális, hogy mi várható...

Ráérünk még a Zemplén, Bükk, Mátra és a csonka Magyarország területét bebarangolni, a megismert helyeket ismét felkeresni. Most be kell spájzolni, mert minden bizonytalan. Erdély. Másfél évig nélkülöztem az ottani atmoszférát, a föld szellemiségét, amely a legutolsó korlátból is árad. Ha ott vagyok, a lépés is másként hat a talpamra, a levegő  másképp áramlik a tüdőmben, a szívem megnyugszik és egyenletesen ver. Másfél  év hosszú idő. Addig nem vettem ezt a levegőt, de most megtehetem. Ezért kell elraktározni mindezt, mert a zsarnokság elszakít ettől, feltehetően hamarosan. A válás megint fájni fog...

A Sas-bérc (Vultureasa) onnan kapta a nevét, hogy olyan, mint egy kitárt szárnyú sas. Ez volt a célpont, a maga 1134 méteres tengerszint feletti magasságával, ami odaát nem számít kifejezetten magasnak, de mégis nagyon impozáns, dacára annak, hogy ismeretsége a szomszédos Bélavára (Scărița-Beioara) masszívumához képest eltörpül. Lehet az egészet egy komplexumként értelmezni, de a Bélavára ikonikussága maga alá gyűr minden csúcsot, amit ez a tömb jelent. A Gyalui-havasok (Munții Gilăului) déli végvárára, ahol a gránit alapot itt kristályos pala és mészkő váltja fel. Olyanok ezek a csipkék, mint az abrosz szakadásai alól felsejlő kemény asztalfelületek,  amik kikezdik a viaszos vásznat. 

Alsóposágáról (Poșaga de Jos) indultunk, srégen a gerincre kaptattunk fel, ahol a felhős, ködös titokzatosságba borult fenyvesek az élő mementói voltak mindannak, ami eddig volt. Egy olyan szelete mindannak, ami kortalan dimenzióba projektálta az elmét. Itt vagyunk most, de a most megfoghatatlan. Kifolyik a pillanat az ember keze közül, mint a víz. Összemarékkal lehet átmarkolni, de örökké nem maradhat így, mert a sorsa, hogy elengedjük. Valahogy ilyen ez a kép is, ahol a felhők pillanatok alatt burkolták be a Măgura csúcsát. A măgură dombocskát jelent románul. Dombnak nagyobb volt, de a sűrű fenyvesével, a tetején az adótoronnyal sértődötten rekeszett ki mindent. Elkerülte a turistaút, érdektelenné téve a vándor szemében. 

Viszont előtte egy kiadós, áztatós  zápor ,,lepett meg" minket. A Dealul Negrilor (Fekete-domb) tájékán elöntött minket a nedves pokol, amikor a fekete fellegek ránk ontották terhüket. A jó hír az volt, hogy hamar elvonult, így megszabadulva a füllesztő esőköpönyegektől ismét élvezhettük a táj szépségét. A Măgura alatt egy lelakatolt csúcsos esztena környezete fogadott minket, ami önállóan is annyira bukolikus, hogy megálltunk szusszanni egyet, feltérképezni a házikó környékét. Ha létezik embermentes nyugalom, akkor annak a definíciója az a pláj, ahol némi csalitos, pár melléképület és az égbolt a meditatív állapot előszobája. A mennyek karcolta tükrökként feszült a szélcsendben az a pár tócsa, ami az utunkat szegélyezte a kocsiúton, amikor a nyeregbe kijutottunk. Egy ősrégi, szögesdróttal futtatott fakereszt őrzi a táj nyugalmát a Vultureasa és a Măgura között. Egy isteni szeg a tájba, hogy a felfoghatatlan mindenhatóság szárnysuhogásával pecsételje meg Isten az ő akaratát. Ez egy általa teremtett éden, mert ha létezik isteni megnyilvánulás, akkor itt van az alfája. Elég nyugatra nézni a Poságai-szoros felé (Cheile Poșegii). Az Öreghavas szimbiózisa a Gyaluival egy örök szövetség, amelyet semmilyen árulás elszakítani nem tud. Bizonyíték erre az imára fonódó csoda, amelyet most szavakba foglalni lehetetlen, de egy gyenge kísérletet teszek rá...

Innen jobbra, szintén a piros jelzésen mentünk a Vultureasa-csúcsra. Erdei utunkat hamarosan a sziklás kopárság váltotta fel, ahol a bércre egy kisebb megfeszüléssel jutottunk fel. Innen szétnézve még fokozódott a nyeregben befogadott mirákulum. Látszott innen a Bélavára és a Coșul Boului-barlang  (Ökör kosara-barlang?). A sziklaszirten állva mirokozmosznak tetszett az általunk tapintott volumen, amit mi jelentettünk. Ciklopszi térben voltunk, ahol a közeli is távoli volt, a panorámáról nem is beszélve. Ez volt a legmagasabb pont, egyben a leglátványosabb, ezért rágyújtottunk az ebédünkre, közben körbe-körbenézve. 

A szeles, kitett szakasz után üdítő volt a nyárfák nyújtotta erdei szélcsend. Olyannyira képeslapra kívánkozott volna a miliő, hogy az angol tavi költőket egészen biztosan megihlette volna. Ropogós fövennyel takart, szelíden hullámzó enteriőrrel borította az erdőt a megbocsátó lombkorona, ami eltakart nyáron a napsugaraktól, ilyenkor a zord széllökésektől óvott. A Muncelu (halom románul) csúcsa így egy laza erdei séta volt, majd innen kiérve a Bélavára behemót sziklakolosszusa fogadott minket a Coșul Boului-barlanggal. Csak a bejárata megközelítőleg 60 méter magas. Szűkösen két tízemeletes panelház fér el benne, egymásra téve. Felfoghatatlan méretet jelent, amit csak a képzelet szárnyalhat túl. 

Innen Posága felé ereszkedve a már megismert pásztorépítészeti miniskanzen között vezetett utunk lefelé. Marhacsordák mellett vezetett utunk. A nap utolsó sugarai pedig egy mennyei titkot hintettek a horizontra, ahogy a nap elbújt egy nagy felhő mögé, kiszórva sugarait minden irányba, akár egy áldás a megtett út izzasztó minőségét feledtetve. 

Az utunk során egyetlen lélekbe sem botlott a csapatunk. A vírusos depresszív mindennapok legjobb gyógyírje ez a recept, ami feloldoz a megkövesedett meghasonulás alól. Ajánlom minden Kedves Olvasómnak! 

Táv:                       13,8 km.
Szintelemkedés:  813 m.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Minden nép életében léteznek ikonikus helyek, de főleg hegyek. Ormok, amik kiemelkednek a környező tájból. Ha jobban végiggondolom, akkor nem sok olyan sík terület van, amely szerepet játszana a néplelkek aggregátumában. Leszámítva egy-egy csatahelyet,  ahol folyt a pártos honfivér. A svájciaknak a Matterhorn, a szlovéneknek a Triglav, a lengyeleknek a Giewont, a szlovákoknak a Kriván, a románoknak a Csalhó, míg nekünk, az erdélyi megmaradás mutatóujja, artériája: a Székelykő. 

Uralkodókként trónolnak a lelkeken, mert az örök megmaradást sugalmazzák, nem úgy, mint az alföldek mocsaras, dudvás vadvilága. Ezek múlandó helyek, nem dobogtatják meg a szívet. A titánok félelemmel vegyes tiszteletet plántálnak el, a népharcokban a csiki-csuki játszmák színhelyévé is válhatnak, akárcsak Torockó ikonikus bérce. Olyan, mint a Giewont, mert oldalról egy emberi arcot formáz. Akárcsak a lengyel hasonmása, de nincs az állán a kereszt, nem laknak a mélyén lovagok, de a különlegessége messziről sugárzik. Mészköves karmait mélyeszti a két falu keleti oldalába.

Az egykori Aranyosszék, majd Torda-Aranyos vármegye területén fekszik mind Torockó  (Râmetea), mind Torockószentgyörgy (Colțești). Trianon után végképp  elszakadt a honunk testétől, még a bécsi döntés sem tudta a magyar égisz alá visszahelyezni. Félő volt a sorsa a kommunizmus alatt is, de itt van, létezik. Sőt, fel tudja mutatni az abszolút  magyar többséget, így egyedülálló a mai Fehér megyében (județul Alba), a nagy román tengerben egy kisebb reliktum, mivel az egykori székely szék települései mára elrománosodtak. Elég szembeötlő Felvinc esete. A román neve Unirea, ami egyesülést jelent. Az etnikai arányok is hátrányosan alakultak, mivel kb. 10% ma az itt élő magyarok részesedése.

Torockószentgyörgyről, a református és evangélikus templomok tövéből indultunk, hol rövid időre megálltunk Brassai Sámuel szülőházánál is. A patakparti veteményesek hamarosan lombhullató erdőkre cserélődtek, a lábunkat pedig a nyakunkba kellett kapni a késő nyári melegben, de hamarosan a gerinc alsó részén találtuk magunkat, hol egy ősrégi kőkereszten túl marhagulyák legeltek, ügyet sem vetve a széltében elterülő festői panoráma nyújtotta pazar látványra. Eleinte Torda (Turda) és Aranyosgyéres (Câmpia Turzii) távolban derengő délibábjai látszottak, de a merredek kaptatót követően a mészköves sziklaplató széléről a mi érintetlen őrzőink, Torockó és Torockószentgyörgy is alatta nyújtóztak, a Torockói-hegység sziklapillérei által vaskosan, féltőn ölelve. 

Vajon milyen lehet az az ominózus nirvána? Ki hogyan képzeli el. Leginkább ilyenkor érzem ezt, amikor a fátlan gyephavasi tájat beretválják a metsző szelek, suhogtatva a száraz kóróvá sárgult fövenyt, tovasuhantva a fellegeket. Ez nem a megmaradás, nem a történelem. Ez a jövőnek sem egy ígérete, hanem ez maga a pillanatba fagyott örökkévalóság. Minden csak májának (káprázat) tetszik, amely nem az, ami ott van. Minden igaz, ami ott van, minden hazug, ami kívül esik, ezzel deklarálva az öröklétet, mert alatta csak a lélek halála honol. 

Mindez észak-déli irányban nyújtózik, a közepén egy nyerges beszakadás előtt a csúccsal, magával. Ez a pont a Székelykő (Piatra Secuiului). A bukaresti illetékesek sem adtak neki valami számukra hangzatos nevet, hagyták a tükörfordítást. Ugyanakkor van két kisebb betonobeliszkje. Ezek az állandó trikolorháborúk szinterei. Érdekes eredményt mutathatna egy festékvastagság mérő. Lucian Boia szerint a történelmi jog a magyarokat illette Trianonkor, míg a románokat az etnikai jog. Minderről külön könyvtárakat lehetne megtölteni. Mégis mi lenne, ha az egyik román színben, a másik a miénkben maradna? Nehéz ügy, mert mindig is lesznek olyan konokok, akik szerint csak a saját opciója a modus vivendi... Egyelőre magyar volt mindkettő, akárcsak a lent ölelkező Torockó lakossága. Innen is látszik, hogy mennyire lebilincselő. Kívánjuk, hogy az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánítsa! Egyértelműen megérdemli.

Egy nagyobb volumenű kigyönyörködés és ebéd után az utunkat a délebbi falu felé vettük. Útközben egy egészen éles bemetszést érintettünk. Annyira szabályosan egyenes, hogy kár kizárni azt, hogy emberkéz alkotta lenne-e. Olyannyira lövészároknak tűnik, hogy fel sem merül annak az ellentettje. A tetőn volt római kori erődítmény is (feltételezhetően), a tatárjárás korában egy vár, de ezeknek ma mára nyomai sincsenek meg. Ellenben ez valami sokkal modernebb, amely a romantikus historizálás posztromantikájából bimbódzó nacionalizmus érlelt meg, hogy a hont védje. De vajon kiét...? Ki áshatta?

Lejjebb már térdeket nem kímélő ereszkedés vette a kezdetét. Egészen szabályos teraszok sorakoztak, mint a hegynek egy-egy tokája,  ahol egykoron művelés folyhatott. Ennek a nyomai lehetnek azok a vadon termő gyümölcsfák, amik még itt-ott küzdenek az életért. Ezután ismét a patak és a már megismert Torockószentgyörgy következett, a várral. Régi magyar nemesi családok fészke volt ez, hol a Kőközi-szoroson keresztül bonyolódó kereskedelmi forgalmat is felügyelhették a tulajdonosok. 
Mivel már túl vagyunk a júniusi napéjegyenlőségen jócskán, ezért a sötétség is kezdte éreztetni hatását, de még az utolsó napsugarak lomha sziluettekké öltöztötték a tájat, hogy aztán már felkapcsolt fényszórókkal vegyük az irányt haza.

Távolság: 13,5 km.
Szintemelkedés: 729 m.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Ha homályos is egy térkép, ha valami egészen apró, akkor azt nagyítóval kell keresni. Nem tökéletes az emberi látás, az idő pedig megint nem használ neki. Ekkor segédeszközhöz kell folyamodni, dioptrián keresztül megnézni, mikroszkópba nézni, mert a kíváncsiság kielégítése a cél, hogy a keresett objektum mibenléte a bizonyosság megnyugtató érzésével ruházza fel a kutató szemek gazdáját.

Szlovénia egy ilyen egészen kicsi pont a világban, amelyet ugyan nehéz fellelni, de megismerni oly' jó! A magyar számítások szerint Európa földrajzi középpontja Tállya, mások szerint Visk, de volt Trieszt is. Benne van ebben a háromszögben ez a csöpp ország, amely idestova 30 éve éli a független életét, de önállósodását  már évszázadokkal ezelőtt megkezdte. Igaz, más érdekszférák berkein belül.

A történelem szabdalta gyephavasi tájék és völgyeinek vidékének egy keleti szeglete, ahová a csapatunk elment, hogy lépteivel is koszorúzza azon hősök erőfeszítéseit, akik a vérüket ontották itt Vasvári Pál vezetésével, a nem messze fekvő Havasnagyfalu (Mărișel) szomszédságában. Jeltelen emlékmű dicsőíti a román hősöket, de a mieinket az emlékezet öltözteti dicsfénybe. Koszorúztuk minden lépésünkkel annak a pásztorvilágnak a hangulatát, amelyik ezt a területet nevezte ki hazájának, meg-megállva a még álló vagy düledező félben lévő  pásztorszállások, esztenákat nézegetve. 

Mivel lehet, ezért muszáj! Hogy mit? Kimozdulni és régi ismerős tájakat, új helyeket bevenni. Miért? Mert heti öt nap bezártság után az új és minőségi impulzusok élményt jelentenek, mint a reggeli bögre kávé, amely áthat, mint az autogén tréning légzéses mantrája. Sejtszinten örül ilyenkor minden porcika, hogy összekapcsolódva a tudattal befogadhatja azt, ami szép és valóban kellemesen simogató, akár egy műgonddal elkészített lekvár, ami a polcra kerül, hogy a téli zimankóban felnyitva egy falat nyarat hozzon a szervezetbe.

Az elmúlt viszontagságos idők kezdenek lecsengeni, de új viharfelhők tűnnek fel a horizonton. Megint arról regélnek, hogy a diktatorikus szociális iga itt van a nyakunkon, hogy nem lehet menni, jönnek a szigorítások... Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy akkor tulajdonképpen miről is szóljon az élet? Szubsztantívan a munka által megtermelt alap javak Maslow-piramisának aljára redukálódva fűtünk és eszünk, hogy nyolcig van az a pár órányi efemer szabadság, mert a lakásokba szorulunk, reménykedve, hogy egy nap ismét olyan lesz, mint előtte... Ez vegetálás. Most, amíg lehet, ami a csövön kifér! Menni kell!

A tavasz már véget ért. A  virágok döntő többsége megnyitotta a szirmait a világnak, volt beporzás és szorgoskodó méhek lepték el a mezőket, kerteket. Lassan az aratás ideje is eljön. Trianon. Tavaly volt 100 éve, hogy messzi földön erőszakos rögöket szabtak az élettérnek, de sosem volt ennyire fojtogató egy XXI. századi ember életében,  mint pont a centenáriumának derekán. Aztán kezd véget érni és az élettér tavasza szárba kezd szökkenni a virághoz  képest késve és kelet felé véve az irányt az igazi Haza ölel át.

,,Miért ne volna okunk hát  Aranyországnak nevezni ezt a darabka földet, mely sajátságos szokásaival, fölfogásaival és életmódjával egy egész külön világ határvonalait vonta maga körül?" Szász Károly