Télen, sötét, korai reggelen, amikor még csak elvétve vannak fények az ablakokban, nem illdomos kimozdulni. Ebben a zimankós világban a dolgos népek az igazak álmát alusszák, amikor a többség megteheti, hogy a hét hatodik napján tisztességesen kialudhassa magát, a vekkert pedig a sublót mélyére száműzi, hogy ösztöneitől vezérelve, a fűtött szobában ébredhessen. A kutyák is a házaikban maradnak, nincs kedvük a macskákat sem megugatni. Ők is keresnek maguknak egy meleg vackot, ahol a mínuszokat átvészelhetik. Ez egy olyan dermedt világ, mint a pille a frissen forralt tej fölén. Attól, mert nélkülözi a vitalitást, még a szemet gyönyörködteti. Kell a megnyugvás, a hideg melegségének paradoxona.
Útra kelés lett ennek a vége is, a messzire elterülő Pilis délnyugati mezsgyéjére. A hegység neve a szláv kopasz kifejezést jelenti. Azt a baráti kopaszságot, amit mi a tonzúra kifejezéssel illetünk. Furcsa? Ha a szó mögé nézve a hegyekre függesztjük a tekintetünket, akkor annyira nem. Kissé olyanok, mint a borotvapengék, de alul bokrosak, erdősek, míg a tetejük sokszor már sziklásabb. Főleg Dorog felett, Kesztölcnél. Mondják a Pilist a Kárpát-medence csakraközpontjának, a pálosok főhadiszállásának, ahonnan maguk is elindultak Boldog Özséb vezetésével és lettek 1308-ban bejegyzett szerzetesrend. Lettek ők is olyanok, mint azok a szórványmagyarok, akik a határainkon túl húzódnak meg a kényelmesen hátradőlő abszolút többség erodáló tengerében. Lehetnek elég kitartóak, szívósak, de a természet törvénye rájuk is érvényes, akárcsak az Egyenlítő felé sodróró jéghegyekre: el-, illetve beolvadnak. 
Mégis léteznek, vannak. Nem csak romok, poros barlangok tanúskodnak egykori létezésükről. Vannak, akár azon csillagok fényei, amelyek már régen nem is léteznek: egy messzi múltból tekintenek le ránk. De sokuk igenis van. Ha nem itt, akkor Lengyelországban, ahol erősebb a hitélet.
Nehéz elhinni, amikor a Klastrompuszta névadójának romjait látja bárki is, hogy ebben a fagyba temetkezett téli alaprajzban sejlik fel a túlélés. Táblák, kereszt, mécsesek, egy szerény kerítés szegélyezte apátsági templom egykoron, ma pedig a turista ingatja a fejét, képzeli el fejben a hajdani állapotokat. Nem könnyű ott, ahol már karnyújtásnyira egy lélektelen nagyváros terpeszkedik. Az érzést az a néhány megtett kilométer sem mossa le, üszökként üli meg a lelket; ehhez idő kell.
Innen egy rövid kaptató vezet a Legény- és Leány-barlangokhoz. A Legényt nevezik Klapec- vagy Chlapec-barlangnak is a helyi szlovákok, de ilyen néven a hivatalos irodalomban is megtalálható. Mellette a Leány egy szerényebb előcsarnokú karsztképződmény. Mindkettő egy-egy vasajtóban végződik, ahol a nem szakavatott civilek nem mehetnek tovább. Innen már a felkészült barlangászoké a terep. Ki tudja? Lehet, hogy ide menekülhetett egykor a falu lakossága a tatárok, törökök vagy más martalócok elől, hogy a hegyoldalban keressenek oltalmat...? Ilyenkor megközelíteni nagyon körültekintően kell, mert akár nyakát is szegheti, aki óvatlanul lép...
Nekilódulva a Vörös útnak, felérve a Klastrom-szirtek platójára, balra vettük az irányt, hogy megközelítsük a kilátópontot, ahonnan a Gerecsére és Dorog környékére nyílt kilátás. A barlangok néma tanulsága után ez egy felpörgött világot jelentett. Gyönyörködik a vándor, de szorul a gyomra. Az előbbit azért, mert felért valahova, ahonnan fölé magasodik mindannak, amit azelőtt alatta csodált, de rossz érzésként magasodik a dorogi kémény, amely mutatóujjként jelenti a mementót: egy matériába ásott, lélektelen világ terméke önmaga is, aki szívdobbanást jelentő napok erejéig tud kiszakadni ebből a fiktív valutába temetkezett esztétikamozsárból. Szívébe zárhatja a tájat bárki, de a disznófejű nagyúr funkcionalista emlékművei a korszellemtől való undorodást is meglebbentik. Egykoron ide menekültek, ezekbe a barlangok által tűzdelt hegyoldalakba azok a remeték, akik önnön cizelláltságuknak az őrülettel határos messianizmusát vélték felfedezni, arra akartak végső pontként, a summum bonumként gondolni, akárcsak egy nirvánára. Nem gondoltak gyárkéményekkel, csillogó irodákkal, betonsilókkal...
Ahogy az erdei vadvilág jelöletlenség óvó karjai által védett Tündér-barlang még mindig meg tud férni ebben a háborítatlanságban. A megközelíthetetlenségében védett bejárata is egy átjáró valahová, ahol érezni lehet, hogy a maga idejében menedékül szolgált valakiknek. A bejárat feletti kürtő az akkori viszonyok között ideális természetes kémény szerepét teljesítette. Belépve, rögtön egy olyan lapos ágy fogad, ahol kis képzelőerővel rongyos aggastyánokat képzel oda a középkori hangulatba mártott fantázia. A fény és az árnyék betüremkedése kaleidoszkópszerűen festi meg a sötétséghez hamar hozzászokott szem előtt a belső teret. 
Végtelen feladatot rótt a társadalomból kiszakadt egyénre, hogy itt megéljen. Nem kis erőfeszítést igényelt a könyörtelen kőrengetegbe burkolózott vacok felfűtése, ahol nyáron is hűvösek az éjszakák. Mennyit imádkozhatott itt Boldog Özséb, hogy a lángocskákat megpillanthassa a látomásában. Ha ragaszkodunk a gyakorlati ész logikájához, akkor milyen nélkülözések szülték ezt a pillanatot? Ha elrugaszkodunk, akkor Isten miben részesítette a megélt szenvedések zsoldjaként? Őrület vagy prófétizmus? A kettőt nem sok választotta el sosem...

Képek:

Reménytelien függesztve a tekintetünket az új év irányába, átéltünk egy nehéz esztendőt, egy évtized fordulóját, ami megpróbáltatásokat vetett el a világ korszellemében. Másabb lett minden, mi előtte volt, mert történelmi jelentőségre emelkedett az, ami mindannyiunkat érint. A demokrácia, a szabad piac, az utazási korlátozások minimalizmusa közepette jelent meg az, ami a XX. század homályos délibábjai közé lett már száműzve a pacifista kollektíva tudatából. Avítt dolgok, amelyekről nagy- és dédszüleink meséltek nekünk a téli estéken, nekünk gyerekeknek. Gyerekeknek, akik október 23-át mímelt átéléssel ünnepeltük, akik hallottak olyanról, hogy Rákosi-korszak, Corvin köz, de nem tapasztaltak olyat, hogy nem lehet kilépni otthonról. A megfékezett egykori ragályaink mára szintén a tankönyvek lapjain sárgállanak, mert ugyan volt szó koleráról, pestisről, de a nátha jelentette az óvakodás zenitjét, nem beszélve az AIDS-ről, amelyet az óvatos konzervativizmus Afrika vadonjában látott vagy a kiváló Freddie Mercury sorvasztó nemeziseként, amiért a saját nemét választotta. A fejekben ezek a képek uralkodnak. 
Most pedig megtapasztaltuk, hogy kijárási tilalom van. Ha nem is soroznak meg senkit egy-egy szovjet harckocsiról, ha lemerészkedik egy esti sétára, de a pénzbüntetés a polgárokat az ajtó mögé ragasztja. Felvesszük a maszkot, mert senkiről sem tudható, hogy fertőz-e, nincs ráírva, nincs kimondva, így a ,,Fortélyos félelem igazgat..." Beszabályozott az önkény, az pedig finom porként szállt alá a világra, ahol a félelem szagával önmagunkat teleszívva nem merünk közeledni, így a fekete képernyők nyújtotta előnyökhöz nyúlva érintkezünk, akivel gondoljuk, akivel kell.
A kecsegtető szombati nap után a vasárnap következett, a maga búskomor borongósságával. Az utunkat ezen a napon Szögligetre vettük, ahol csak a remény élt bennünk, hogy távol a porszennyezettség kondenzmagjainak garmadájától egy üdébb területre lelünk és sikerül Szádvárt és Derenk hajdani községének elhagyott házait megcsodálnunk. Az úton bíztató derűsebb felhősödés, elhanyagolható csapadékkal váltotta a páncélszürke égbolt nagyszemű esőkopogását. Megmondani, hogy vajon az úticélnál egy elázás vagy esőmentesség fogad, képtelenség volt.
Szögligett a lehetetlenül toldozott-foldozott, sokszor kátyúkkal sebzett bekötőútja végén sóhajtozott. Az életnek nem sok jelét mutatva élte a vasárnap bezárkózottságát, orrát nem kidugva a tornácon túlra, készült a hétfőre. A kutyák sem akartak ugatni, rájuk is kihatott az enervált bágyadtság. Jobbnak tartotta minden ház körüli jószág, ha a maga zugában, óljában, házában szűköl. Az eső pedig verte a maga szögeit ebbe a miliőbe.
Az ember a Kedvese reménykedő szemébe pillant, szavak nélküli tudással fogadja be a tekintet nyújtotta kérést: ,,muszáj nekünk ilyen időben itt kutyagolnunk?" Mindössze száz méter megtétele után a megadó szándék jegyében hátraarccal zártuk ezt a szívdobbanásnyi sétát. Lesz szebb idő, lesz alkalom és akad elhatározás, hogy ezt a kis félreeső talányt felderítsük. 
Quo vadis? Hangzott fel a néma kérdés, majd rá a hangosan kimondott felelet: Jósvafő. Ekkor Fortuna kegye megenyhítette a zsarnoki égi áldást, hogy szárazon lehessen megtekinteni eme remek helynek egyvelegét. A Tohonya- és a Jósva-patakok nyargalnak a házak között, nyaldossák az aprófalvat, akár a lángnyelvek a zsarátnokot. Kevés megmaradt lelke ugyanúgy behúzódott, mint a szomszédos Szögligeten. Pár rendszám volt, melyeken a KS volt az SK után. A Kassa-környéki járás tehetősebbjei vettek itt maguknak házat, telket. Nyitott a költői kérdés, hogy kedvtelésből, áttelepülésből vagy szlovakizációs honfoglalási céloktól feltüzelve? Ki-ki a maga módján jön ide, de nem nézik le, mint a KE (Kassa/Košice) városi lakosai, akik megvető félmosollyal gondolnak a Košický Siedlakokra, akik szeretnének kassaiak lenni csupán, de mégiscsak perioikoszok maradnak, akik a polisz köldökzsinórja nélkül aligha lennének valakik. Hiába, az ókor óta, Márai polgári szelleme beleívódott a Hlavná ulica falainak árnyékába, az meg a városi fennköltségbe... Itt viszont szlovákoknak számítanak, legyen akár palócos a magyarjuk is. 
Velük sem találkozni, ahogy a tősgyökeresekkel sem. A hajdan volt Abaúj-Torna hangulata a régi műemlékhangulaton keresztül szűretlenül sugárzik az utazóra, ha a bakancsos korzózással egy hosszabb sétát tesz a református templom és a deszkakerítések szegélyezte, patakok szabdalta környéken. Avar, cserépkorsók, háborítatlanság, amik vigyázva pihennek a motorzajtól távol, a tájat megtörve, átszőve, bevonva. Csend honol, csak a patak tör magának gőzölögve utat, a maga smaragdos vizével hirdetve a tisztaságot. Úgy, ahogyan azt az Alföld kultúrtájai emberemlékezet óta száműzték a földművelésre haragos hegyek rezervátumaiba. A szemnek és a szívnek is pihentető látvány a megannyi csűr, kerítés, fészer és ház beszorítva ezekre a szárazabb szigetekre. Rendet visznek a rendezetlenségükkel oda, ahol felszakadó imák meghitt pillanatai között évszázadok kérges kezű emberei emelték a tekintetüket az égre, hogy a gyermekeiknek könnyebb legyen. Tették mindezt a jóakarat, az önfeláldozás jegyében. 
Könnyebb lett, de nem boldogabb. A vándor vágyik ide, hogy a vasbetonból kiszabadulva átélhesse egy kicsit azt a körömszaggató robotolást, azt a fogcsikorgató harcot, ahogyan az eleink mindezt élhetővé tették. Elmegy a Vörös-tóhoz, ahol a lakonikusságban talál rá arra, amire a wellnessben nem talál meg: a reményt. A reményt arra, hogy a nehéz időben is van esély arra, hogy legyünk bár bezárva a két urnához menetel között, amikor voksot kell tenni a demokráciában, de ide el lehet jönni; ezt meg lehet és meg is kell tapasztalni. Az élmény marad örök, a szeretet, amiért minden nap tenni kell, mert az az ember, aki meg tudja fogni a másik kezét, a szemébe tud nézni annak a nőnek, akire a jövője bizalmának édes terhét helyezi, az győzött. Az élet lélektelen kenyérharcának közepén leli meg a csendes oázist, amely az úticélok közös élményének megélésével fűzi össze ezt a halhatatlan szövetet.

Képek:

Ha egy ennyire viszontagságos esztendőtől búcsút kellett venni, akkor annak az egyik módja, hogy kifelé tekintünk a városok megrögzött egyhangúságából. Itt, ahol a Földanya minden talpalatnyi területét gyarmatosította az ember, a saját öncélú életére, nem terem babér a vándor számára, aki csendben szeretne elmélyedni az organikus esztétikában. Ahol nem zavarja az érzékszerveket a külvilág visszahúzó hatása, oda a lélek elvágyik, hogy megállva magába szívja azt, majd elmondhassa, hogy ,,itt jártam".
A fülemben csengenek Mircea Eliade szavai, aki szerint az ünnepek lényege a ciklikusság. Minden teremtettnek van egy körforgása, ezért visszatér ugyanoda, aminek az origóját az eleink az ünnepekkel jelölték. Az újév számukra nem egy számbeli változást takart, hanem sokkal inkább egy újjászületést jelentett. Ezzel szemben a szekuláris életvitel ezt számok átírásával, robbantásokkal és főleg alkoholfogyasztással íveli át. Nincs ennek a meglévő kozmicázlása (cosmicizează), ahogy Eliade említette. Annak egy halvány, hitványabb megjelenése, annak a meghittségét kilúgozva.
Ha mindezt kihagyja az ember, akkor már értékesebben éli meg azt az estét, amelyet átmenetként értékeltek a régiek is. Mi legyen az utolsó nappal? A számomra kézenfekvő válasz, hogy ki kell mozdulni, mert új vagy régi jó távlatok is el tudják hozni a kívánt megnyugvást. Ez pedig nem a sűrűn lakott házgyári panelok tőszomszédságában vagy a plázák talmi csillogása közepette képzelhető el. Messzire kell eljutni, megállni, szétnézni, beszívni a háborítatlan erdő savanykás levegőjét, hogy a legutolsó hörgő is részesüljön az igazi éltető levegőből, a szemnek maradhat a látvány, hogy raktározhassa az emlék, mesélhesse a szellem az utókornak.
Az eldugottság közel eshet egy-egy lakott helyhez, nem kell ahhoz napokat megtenni a rengetegben. Ilyen Szomolya kaptárköveinek tanösvénye is. A parkolóban egy fa áll egy emlékkővel, amik mellett könnyen el lehet menni, pedig a doni hősökre emlékezteti az utazót, akik a legembertelenebb fagyhalállal dacoltak, idegen hatalmak fortélyainak megfelelve, akiknek ők csupán ólomkatonák voltak, de másnak a gyermeke, férje, apja, testvére... A könnyű út nagyon hamar megjutalmaz a pazar látvánnyal, ahol a dombtetőről a Bükk nyugati nyúlványai ereszkednek alá Eger irányába. A kapun belépve, a járdarácsok lépcsőjén aláereszkedve található az első kőcsoport. Furcsa fülkék borítják, ahová a képzelet petróleumlámpákat helyez és gyújtja meg a sötétségben. A kaptárkő megnevezés méhkasokat rak bele, ahová óvatosan kell leereszkedni, nehogy szúrós legyen a rovarok kénye, kedve. Erről mesélnek a táblák, ahol az eredet egyértelműsége sem elismert. Kelta? Szkíta? Ősmagyar? Ki tudja... Érvek és ellenérvek sorakoznak tudósok, néphiedelmek tolmácsolásában. Ugyanez más-más csoportokban és egy korszerű paraván ecseteli annak földtörténeti jellemzőit, más csoprtosulásokat, képekkel. Ösztönöz a felfedezésre, de a két barát vet egy utolsó pillantást az évben a falura, azt is a magasból (ld. kép).
Szomolya és Noszvaj között, az erdő sűrűjében fekszik egy mementó, amely magában foglalja az elmúlt száz év minden erkölcsi, esztétikai és társadalmi tragédiáját. Ennek a bizonyítéka a Galassy-kripta. A kvintesszenciája annak a kegyeletgyalázásnak, amelyet a kommunizmus tett fel Kelet- és Közép-Európa történelmének csúcspontjára. A történelem megtépázta Kárpát-medence széles hazája a romoknak, ahogyan azt a törvények, hadmozgások, társadalmi viharverések kitermelték. Büszke erősségek, míves kolostorok, főúri lakhelyek lettek romhalmazzá, de a temetkezés egy olyan szint, ahol az élők az ősökhöz megtért rokonoknak emelnek nekropoliszokat az örökkévalóságig húzódó megnyugvás reményében. Ha nincs, aki gondját viselje a sírnak, kriptának, akkor a földbe mállik, a nevet már nem lehet elolvasni, az elhunyt pedig a feledés homályába vész. Az pedig, hogy egy temetkezési helyen, a rácsokon a belső teret kémlelve bútorokat, hordókat, autóüléseket lásson az ember, a szó legszofisztikáltabb szintjén élve is illúzióromboló. A rendszerváltás által a társadalom tehetősebb rétegeivé avanzsálódott újgazdag elemek egy lapon nem említhetőek az egykori nemesi családok többségével. Természetesen kivételek vannak. Jelen esetben az, hogy valakik úgy döntöttek, hogy ezt a letűntségében is impozáns végső nyughelyet kacattárolónak használják, az erkölcsi modell mély hanyatlását jelenti. Fordított esetben természetes lenne a bíróságon megindított keresztes hadjárat. Mert a másokkal történő galádságok közömbösek, de a személyes sértés megtorlásért kiált...
Cserépváralja Furgál-völgye feladja a leckét. Amit az atlasz egy kaptatót követően könnyen megközelíthetőnek ábrázol, azt a valóság felülírta. A saras, mocsaras platóról sűrű bozótban leereszkedve nyomát sem látjuk a köveknek, pedig Szomolyán robusztusnak mutatkoztak. Sok kerülés, tüske után Zümivel térképezhető fel, de nagyon óvatosan megközelítve azokat. Formájukat, titkaikat így sem fedték fel. Megőrizte őket a Furgál-völgy üvere. Ezen nem kell búsulni, mert az élet pont így rendezi a talányait előttünk, amit mi jövőnek hívunk.
A megtett séta után már csak egy célunk volt, Nyékládháza. A Furgál-völgy nem tudott elcsüggeszteni minket, mert a magasból szemlélt tavak világa a bükki naplementével feledtette a cserépváraljai bandukolós fiaskót. 
A nap végére érve a beszélgetések érlelték meg azt, hogy milyen apró távolságokra lévő helyek között is mekkora odafigyelésbeli különbség van. Az igazi gondolat- és érzéscunamikat nem mindig az akkurátusan kitáblázott és dokumentált helyek indítják meg, hanem azok, amelyeket nem könnyű elérni vagy hagynak romlásba dőlni...

 Képek:

Ínséges ideink közepette keltem a tegnapi reggelen. Nyolctól ágyba trombitálnak mindenkit, így reggel ötig nem lehet kimozdulni hazulról. Sehová sem lehet menni, hogy bárki is kivegyen egy szobát, hogy távol a város zajától valóban fel tudjon töltekezni, elviselni az emberre nehezedő hétköznapok monotóniáját.
Szerencsére a kis csapatunk Esze talált erre is megoldást, ezért tudunk menni messzebbi vidékekre is, mindezt úgy, hogy az artikulusokat nem sért, minket ezért elmarasztalás nem terhel. Minden tag szomjuhozza az alkalmakat, amikor vidám sétáink keretében olyan helyeket keresünk fel, amelyek a köztudatban nincsenek benne. Dacára mindannak, hogy karnyújtásnyira fekszenek más, felkapottabb célpontoktól. 
A karácsony után közvetlenül felkerekedtünk, hogy idén utolsó pillantásokat vethessünk egy olyan várra, amely szebb napokat látott régebben, a maga idejében. Ez a hely Szanda. Egy jelentéktelen erősség, ami eltörpült a török kor Szolnoka, Fülekje, Egre mellett. Nem is különösebben foglalkoztak vele a hadtörsténészek sem. Viszont a hármas csúcsa már messziről látszott, így el sem lehetett téveszteni, csupán az alant elterülő falvak és utak girbegurba összevisszaságát kellett kiegyenlíteni. Ez pedig nem is olyan könnyű Nógrád aprófalvas vidékein, de a modern technika megkönnyítette a dolgunkat, ezért nem akadt a navigációval sem probléma. 
Az M3-as autópálya túlfűtött sebességmámora és a 21-es út törtető északi iránya után letértünk Szarvasgede irányába az apci lehajtón. Ez már egy másik világ. Ez nem a megszokott benzinkutak, országúti büfék és motelek terepe, hanem álmos falvaké. 
Az út minősége nem volt a legjobb. Ahogy Robi barátom említette: ,,A szürke ötven árnyalata". Mi sem lehetett volna találóbb? Olyan volt, mint a szegény ember nadrágja, amit rengeteg folt takar. Hepehupás, kanyargós, sokszor kátyús. A nagyvárosok turistája nem jár erre vagy csak nagyon elvétve, ha rokonlátogatóba vetődik a vidékre. Nógrád megbújt az északi végen. Nincs egyetlen kilométernyi vasútja sem, amelyik villamosítva lenne, de autópálya sem érte el eddig. Lehetne mondani, hogy hatost dobott a modernitás társasjátékában, ha csak azt nézi az ember, hogy a nehézipar és a szocializmus téeszes világa egyik napról a másikra harminc évvel ezelőtt széthullott.
Viszont ez biztosítja a báját, amiért érdemes ide eljönni, mert a rendszerváltás sokkjából már rég, az idegenforgalomnak köszönhetően pedig a depresszióból is feláll. Remélhetően...
Szarvasgedétő kezdve egész sor aprófalvat érintve értük el Szandaváralját. Ott egy betlehemnél álltunk meg. A maga egyszerűségében a kis település is maradásra csábított. Sehol egy lelket nem láttunk. Mindenki behúzódott a ropogós fagy elől, mert bizony mindannyian elszoktunk a mínuszoktól. Alaposan felöltözve vágtunk neki a hegyoldalnak. A motocross pálya is a téli álmát aludta a vár észkasában. Mellette a csalitosban felkapaszkodva le-letikntettünk Szandaváraljára, ahol a zimankó kezdett visszahúzódni, de a csendesen füstölgő kéményű porták között nem volt egy lélek sem. Viszont mi igen, ezért töretlenül haladtunk is felfelé. A nógrádkövesdi kőbánya ábrázolta szépen azt, hogy Szanda egykori három kúpjából miért maradt csak kettő. Legyalulta a nyersanyagéhség, ezért csak sejthető messziről a hajdani hármasság. A Vár-hegy és a középső kúp közötti nyeregből kisebb kaptató után érhetőek el az első maradványok. Félköríves bástyák és tornyok alapjai maradtak meg és az öregtorony egyik fala mutatóujjként hirdeti az egykori erősség mivoltját. Ugyanezt már Szarvasgede előtt is lehetett látni, de innen a kilátás megérte azt az emelkedőt, amin feljöttünk. A Mátra, a Börzsöny is látszódott, nem is beszélve az Alacsony- és a Magas-Tátráról. Sokáig gyönyörködtünk ebben a panorámában, mert a sok lehangoló, borult nap után végre pazar, napsütéses időben tudtunk nézelődni.
Innen lefelé menet a Mária-forrás mellett elhaladva értük el a falut és tértünk vissza a túránk kiindulópontjához. Közben felüdítő érzés - nem utolsó sorban szűretlen C-vitamin forrás -  volt a csipkebogyókat csipkedni és csipegetni. Komisz dolog a bokrokkal incselkedni, falatozni... Olyan csend volt most is, mint egy szinesztéziában, ahol markolni lehetett a szótlanságot, ezt a szavak nélküli bölcsességet. Nem mond semmit, de tanít: venni a fáradtságot, ide eljönni és megélni ezt a puritán szimfóniát. 

Íme néhány kép: