Ha homályos is egy térkép, ha valami egészen apró, akkor azt nagyítóval kell keresni. Nem tökéletes az emberi látás, az idő pedig megint nem használ neki. Ekkor segédeszközhöz kell folyamodni, dioptrián keresztül megnézni, mikroszkópba nézni, mert a kíváncsiság kielégítése a cél, hogy a keresett objektum mibenléte a bizonyosság megnyugtató érzésével ruházza fel a kutató szemek gazdáját.

Szlovénia egy ilyen egészen kicsi pont a világban, amelyet ugyan nehéz fellelni, de megismerni oly' jó! A magyar számítások szerint Európa földrajzi középpontja Tállya, mások szerint Visk, de volt Trieszt is. Benne van ebben a háromszögben ez a csöpp ország, amely idestova 30 éve éli a független életét, de önállósodását  már évszázadokkal ezelőtt megkezdte. Igaz, más érdekszférák berkein belül.

A történelem szabdalta gyephavasi tájék és völgyeinek vidékének egy keleti szeglete, ahová a csapatunk elment, hogy lépteivel is koszorúzza azon hősök erőfeszítéseit, akik a vérüket ontották itt Vasvári Pál vezetésével, a nem messze fekvő Havasnagyfalu (Mărișel) szomszédságában. Jeltelen emlékmű dicsőíti a román hősöket, de a mieinket az emlékezet öltözteti dicsfénybe. Koszorúztuk minden lépésünkkel annak a pásztorvilágnak a hangulatát, amelyik ezt a területet nevezte ki hazájának, meg-megállva a még álló vagy düledező félben lévő  pásztorszállások, esztenákat nézegetve. 

Mivel lehet, ezért muszáj! Hogy mit? Kimozdulni és régi ismerős tájakat, új helyeket bevenni. Miért? Mert heti öt nap bezártság után az új és minőségi impulzusok élményt jelentenek, mint a reggeli bögre kávé, amely áthat, mint az autogén tréning légzéses mantrája. Sejtszinten örül ilyenkor minden porcika, hogy összekapcsolódva a tudattal befogadhatja azt, ami szép és valóban kellemesen simogató, akár egy műgonddal elkészített lekvár, ami a polcra kerül, hogy a téli zimankóban felnyitva egy falat nyarat hozzon a szervezetbe.

Az elmúlt viszontagságos idők kezdenek lecsengeni, de új viharfelhők tűnnek fel a horizonton. Megint arról regélnek, hogy a diktatorikus szociális iga itt van a nyakunkon, hogy nem lehet menni, jönnek a szigorítások... Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy akkor tulajdonképpen miről is szóljon az élet? Szubsztantívan a munka által megtermelt alap javak Maslow-piramisának aljára redukálódva fűtünk és eszünk, hogy nyolcig van az a pár órányi efemer szabadság, mert a lakásokba szorulunk, reménykedve, hogy egy nap ismét olyan lesz, mint előtte... Ez vegetálás. Most, amíg lehet, ami a csövön kifér! Menni kell!

A tavasz már véget ért. A  virágok döntő többsége megnyitotta a szirmait a világnak, volt beporzás és szorgoskodó méhek lepték el a mezőket, kerteket. Lassan az aratás ideje is eljön. Trianon. Tavaly volt 100 éve, hogy messzi földön erőszakos rögöket szabtak az élettérnek, de sosem volt ennyire fojtogató egy XXI. századi ember életében,  mint pont a centenáriumának derekán. Aztán kezd véget érni és az élettér tavasza szárba kezd szökkenni a virághoz  képest késve és kelet felé véve az irányt az igazi Haza ölel át.

,,Miért ne volna okunk hát  Aranyországnak nevezni ezt a darabka földet, mely sajátságos szokásaival, fölfogásaival és életmódjával egy egész külön világ határvonalait vonta maga körül?" Szász Károly

Régen nem jeltnekeztem, mert a városi lét megkövetelte, hogy a kenyérharcban helytállva eloszlassam a viharfelhőket,  ami a mindennapi megélhetés horizontján kezdett felgyűlni. A lelket fojtogató stressz, amely lehúz  ésnem enged feltörekedni, iszamóssága  bevonja az elmét, a gondolatot leragasztja annak aljára. Ha elereszt, akkor gázbuborékként tör a felszínre, hogy a szabad világra kikerülve szárba szökkenhessen.  Aztán útra kél, mert a test is óhajtja a rostjainak életet adó nyugalmat, akár az érzület a színeket.

Éljük meg a múló évszakokat; szívjuk be levegőjét, kortyoljuk nektárját, ízleljük meg gyümölcsét, és adjuk át magunkat a föld hatalmának! 

Henry David Thoreau a maga korának remetéje volt, aki már az akkori társadalmat is dekadensnek és  felszínesnek találta. Ha most körbenézne, mit látna? A kérdés nem az, hogy elborzadna-e ennek a kornak a minőségén, hanem az, hogy mihez kezdene. Ha egyszer ebben a miliőben kellene léteznie, akkor mennyire viselné meg. Mert attól függetlenül, hogy össztársadalmi szinten működünk benne, az egyének sok kis golyóként felfüggesztve, hiába próbál meg a szubjektum eltávolodni tőle, a zsinór minket visszaránt. Elég Newton bölcsőjére gondolni, nem enged huzamosabb ideig kilengeni, mert ütközni kell a másikkal, amíg az erő el nem fogy.

Nem lehet csalódni egy olyan helyben, ahol a Föld artériája áramlik a bakancsok alatt. Lépten-nyomon a vésetek, rovások szegezik a szürkeállományokba az obskurus üzenetet, hogy nem egy épített templom padsorait koptatja a vándor, hanem Gaia Pantheonját. A Pilis a szláv szerzetesi tonzúra megfelelőjéből került a magyar nyelvbe, ahol a megfogható emlékek alatt látens misztikum gőzölög, bujkál a fák között, az üverek mélyében. Ide vetett minket Ukkó egy zimankós szombaton. 

Ott, ahol elvadult remeték kulcsolták a kezüket imára, rég benőtt római utakon a légionáriusok masíroztak Pannonia Inferior védelmére, folyt a kereskedelem, menekültek a tatár elől, vetette meg a lábát a török, indultak Budapest ostromára a vörösök, most béke honol. Az inkvizíció ökle nem sújt pörölyként oda a Büün híveire, a táltosokat nem vetik alá istenítéletnek, egy buddhista jóginak pedig szobra van a nagy múltú Nimród Hotel tövében, már elcsitult. Ide jönni élmény ebben az embertelen időszakban, amikor egyesek kitörő lelkesedéssel fogadják azt a társadalmi, pszichológiai szenvedést, hogy a személyes kapcsolataink digitálissá silányultak...

Ha szombat, akkor mi mással is telhetne ez a nagyszerű nap? Természetesen felfedezéssel, mert erre vedemedve rettenetesen remek! Így egy meg nem becsült vidék lett a célpont: Máriapócs és Csiffytanya. 

A Tiszántúl. A legjava Vásárhelyi Pál és Széchenyi akaratának manifesztációjáig mocsaras volt, víz borította, gyéren lakott terület volt, ahol a fokhalászat, a csíkászat, a legeltetés élte a maga rigmusát, abba kacér színfoltot vitt néhány, az övében disznólábbal bújkáló betyár. Volt hova bújni ezen a végtelen rónaságon, ahol a lápok és mocsarak útvesztőjében az óvatlan utazó dágványba lépve vagy rablóba botolva könnyen búcsút mondhatott az evilági pályafutásának. Unalmasnak nem nevezhető, kacskaringós, a magaslaton egy-egy településsel megszakított vadvilág volt ez, amely átadta a helyét a mezőgazdaságnak és szorultak ki végleg a csíkászok, fokhalászok miután a Tisza mesterségesen megszelidült és nem változtatta tengerré a hajdani Szabolcs, Hajdú, Szolnok vármegyéket.

A hétvége olyan megszentelt idő, mint Vangelis 12 o'clock (12 óra) című száma. Érintetlen a hétköznap gondjai által, mint Szűz Mária eszménye. A szeplőtelenségben feledni a maradék öt nap csorbáját, belevinni az igazi színt az életbe, amelyre szarkalábas mosolyokkal emlékszik vissza az ember sok-sok év múlva, ha megnézi a nyomtatott vagy virtuális fotóalbumot, amibe a mozgókép megfagyott pillanatait vési be az örökkévalóság reményében. Ezek azok a napok, amelyekre míg ennek a csodálatos világnak az élenyét lélegezzük be, szívesen gondolunk vissza, ha leltárt kell tartani, akkor ezek a tételek kerülnek előre, amelyeknek nélkülözhetetlensége maga az emlék. 

A legboldogabb pillanatokat nem egyedül éli át senki. A boldogság zenitje akkor van, amikor ehhez járul a társaság. A kölcsönbe kapott kérészéletű élet gyöngyszemei, nem vitás. Ha van kinek megfogni a kezét, aki a másik fele az embernek, akkor vannak azok az értékek, amelyeket nem a keresőmotorba pötyögve, az otthoni kényelemből lehet megtekinteni, hanem oda elmenve, megtekintve, megérintve akár.

Vannak olyan tabutémák, amelyeket a neves személyiségek, a szakértői is rettegve vagy azt nem merik kiejteni. Elég, ha a Harry Potter-sorozat első részében Voldemortra gondolunk. Senki sem vette a főhősön kívül a bátorságot, hogy a ,,Tudodki" néven kívül másképp említse. Aztán a szeretet rendkívüli erejének köszönhetően mégis legyőzte.
Ugyanez a helyzet egy rettegett csúcsmonstrummal, amely a maga tengerszint feletti 183 méteres magasságával a Tiszántúlt uralja. Évezredek tanújáról van szó, ami a Pannon-tenger alján is létezett, majd annak visszavonultával tett szert félelmetes hírnevére. Látta az ősembereket, a gepidákat, a hunokat, tanúja volt a tatárok pusztításának, Rákóczi kurucainak, a 48-as szabadságharcnak, nem érintette Trianon, de a második világháború már igen. A szovjetek is nagy ívben elkerülték, inkább a környékbeli településeket foglalták el. Itt állt, áll és állni fog. Egy rendíthetetlen orom, az örök mementó, akárcsak Sauron szeme, őrködik a Nyírség felett.
Ez a Hoportyó. (ld. kép)

Már a legelvetemültebb kalandorok sem nevezték ki megmászandó csúcsnak, elég csak a Edmund Hillaryre vagy Reinhold Messnerre gondolnunk. Egyikük sem jelentette ki élete során, hogy megpróbálta volna a tiszántúli Végzet-hegyét megostromolni. Beérték a Mount Everesttel, de sok sportriporterben felmerült a kérdés, hogy vajon a Hoportyóval miért nem próbálkoztak. A válasz végtelenül egyszerű: nem merték.
A képen is látható, hogy a csúcsot jelző betonobeliszket emberfeletti próbálkozások árán sikerült csak elhelyezni az impozáns gerincen. Látható, hogy az erdőhahtár a globális felmelegedés hatására feljebb kúszott a függőleges övezeteknek megfelelően, de ezt a kilátást a 2015-ös lavina teljesen letarolta, így tiszta időben messze el lehet látni.

Ebbe a hóförgetegbe a távoli Mátészalka is beleremegett, a hópermetet pedig Nyírmihálydiban is érezték, Nyírgelse-Szalmadpuszta éppen csak elkerülte ezt a pusztítást. Ez gyakorlatilag maga az alaptábor, ahonnan sok expedíció is indult. Jakokat és serpákat is innen lehet bérelni, felfogadni. Sokáig Nyírbogát volt a konkurens serpatelep, de az Istvántanya melletti zord lépcsők és a sok halálos baleset, amikor több expedíció meghiúsult. Az alipinisták figyelme ekkor terelődött a könnyebben megközelíthető Nyírgelsére. Az optimisták és a hitben élők a római katolikus templomtól indulnak, a pesszimisták a temetőtől. Az alaptábort több helyi intézményben meglátogathatja a kalandor, aki akklimatizálódni kíván. Ezek a nyírségszerte ismert késdobálók minőségi égetett szeszekkel várják a vendégeket, akik a tüzes italokból meríthetnek bátorságot a rögös úthoz, amelynek lélektani kezdete a Kállói-főfolyás, ahonnan az ősrengeteg várja a túrázót. Egyenesen a földút kitett csapásán haladva, a traktornyomokat követve elhaladunk egy tanya mellett, amely az emberi civilizáció egyik utolsó nyoma, pár száz méterre pedig az utolsó gazdasági épületet elhagyva kezdődik a szelidítetlen vadon, ahol már csak a legbátrabbak maradhatnak életben. Sokan elborzadnak ennek a behemót csúcsnak a masszív látványától, ezért vissza is fordulnak, még a kék túra útvonalának elérése előtt. Ebben a kereszteződésben érdemes a jakokat hátrahagyni és az oxigénpalackokat a hátunkra venni, mert északi irányba haladva egy gerinctúrán veszünk részt, amelynek némely szakasza biztosítatlan és érdemes hágóvassal, hómacskával felvértezve nekivágni, mert a téli terep sok tapasztalt alpinista szerint itt rendkívül veszélyes. A kék háromszög elérése előtt is sokan feladták, többen meghaltak.

A kiágazó úton pedig csak olyanok mehetnek, akiknek a fizikai állóképessége pilótai szinten mozog. A bogáti hegyimentőket ide is többször riasztották már, de kénytelenek voltak megszakítani a mentést, mert a viharok által gyakran tépázott vidék ellehetetlenítette a munkálatokat. Csodaszámba menően mégis sikerült néhány csúcstámadónak felkapaszkodnia a Hoportyó-szirtre, ahonnan bámulatos kilátás fogadja a túrázókat. Rövid ideig lehet csak itt tartózkodni, ezért érdemes hamar visszafordulni, megkezdeni az ereszkedést a gyilkos, 30 méteres Hoportyó-lépcsőn. A balesetek 75%-a ekkor következik be, amikor az OMSZ jelentéseit figyelmen kívül hagyva sokan a csúcsfotózás időtartamát megnövelve készítenek csapat- és tájképeket. Ettől a Hegyimentő Szolgálat is óvaint.
Mint látható volt ezért érdemes a profi kísérőszemélyzet szolgáltatását igénybe venni, a megfelelő túrafelszerelés beszerzése, illetve a kiváló fizikai kondíció megléte.

Egy személyes hangvételű monológ, amiben elmesélem, hogy mi a genezistörténete annak, hogy a szenzor másik oldalán helyet foglalva a fényképezés belépett az életembe mint hobbi. Az egészet úgy jellemezném, mint egy halál közeli élményt, mert most is, amikor ezeket a sorokat írom, egy egész univerzumnyi film pörög le a szemem előtt, hogy mi mindent örökítettem eddig meg. Egész gondolatcunami cikázik a koponyámon belül, amelyeket most ide kellene vetnem a virtuális papírra. 
De legyen inkább ab ovo! Előlször 2009-ben kaptam a családomtól a névnapomra az első digitális fényképezőgépemet. Akkoriban ez teljesen jó is volt, mert még a tükörreflexesek diadalmenete még a horizonton derengett, de hálás voltam érte, mert vágytam arra, hogy az engem körülölelő világot a magam módján láttassam. Egy nagyszerű lehetőségként tekintettem arra a kis gépre. Jó ideig nem is használtam, de egy nap a barátaimmal felkerekedtünk, hogy megnézzük Temesvárt és Aradot. Ez egy évvel később volt, 2010-ben. Vittem is magammal és megszülettek az első felvételek.  Akkor ezekre nagyon komoly lépésként tekintettem. Fotósnak éreztem magam, aki a kezébe vette az élményeit. Nem beszélve arról, hogy az internet a mai lehetőségek végtelen hazája, ezért oda fel is tettem, hogy hol meg nem fordultam. 
Volt annak idején a panoramio.com, ahová első felvételeimet bátorkodtam feltölteni az első, mai szemmel nézve nagyon szerény minőségű felvételeimet. És hirtelen megjelent egy-egy kis köröcske a képeim alatt. Ez azt jelentette, hogy látható a Google Maps-en is. Ha valaki galériát akart valahonnan látni, akkor beírta, ráklikkelt és ott volt az is, amit én készítettem! Megható és diadalmas érzés kerített a hatalmába, jó érzéssel újságoltam, hogy ott a lábnyomom a világhálón. Ha egészen kicsi is, de egy kis kavicsot hozzáadtam ehhez a piramishoz. Hagymázas, mámorító eufória volt, ahonnan csak előre vezetett az út. A fél Kárpát-medencéhez hozzátettem valamit. Előszeretettel néztem rá a térképre, ahol a felvételeim sorakoztak, gyakorlatilag a hajdani Magyar Királyság Horvát- és Szlavónországát leszámítva mindenütt volt valamim. Jencivel együtt megalakítottuk a nagyváradi csoportot, ahová bárkinek, bármilyen nyelvű alkotását örömest vártuk. Ez volt a városok között az egyik legnagyobb, ami a nagyobb mértékű Magyarországot illeti. Személyes barátság is szövődött, amelynek már sok éve. Úgy érzem, hogy a panoramiós kis pátriám a mai napig, hogy a sajátom, mert az erőfeszítéseimmel megteremtettem egy területet, ahol a többség a mai napig erre a régióra koncentrálódik, csak már más oldalakon...
Kértem egy újabb kompakt gépet és haladtam a megkezdett úton. Kihoztam abból is a maximumot, amikor a deus ex machina jött... Egy hosszabb szabadságról visszatérve helyet foglaltam a munkahelyemen. Megkezdve a szokásos rutin feladatokat, feltűnt, hogy a kis alcsapatunk új tagja, aki már akkor is régi motoros volt a cégen belül, helyet foglalt nem messze tőlem. Hallottunk egymásról ezt-azt, el-elbeszélgettünk, de akkor belemerültünk a fotózásba. Ő mutatta a saját portréit, én pedig a magamét hoztam. Egyből megszületett a közös hang. És jött az a mondat, ami megváltoztatta az életemet: ,,Csabikám, benned van X! Tessék átnyergelni tükörreflexesre." Adott pár tippet és 10 percen belül meg is rendeltem mindent, amivel sikerült alaposan ledöbbentenem. Kikerekedett szemekkel nézett rám és kezet ráztunk Laci bácsival. 
Onnantól kezdve éveken át lelkesedtünk együtt a másik objektív- vagy gépvásárlási elképzelésein, tervein. Nem kevés mosolyt csaltunk a többiek arcára, amikor kilányos hévvel izgultunk a rendelés kiszállításakor. Behozva a szerzeményt pedig azonnal mentünk is ki, hogy teszteljük a friss tartozékot. A mai napig hálát érzek, amikor arra gondolok, hogy meglátta a lehetőséget bennem, ellátott hasznos tanácsokkal, ha kérdeztem mindig készségesen segített. Olyan volt, mint Szókratész a Békés harcos útjában, mert megmutatta, hogy létezik egy rögösebb, de magasabb mívű út, ami a kimunkáltabb megörökítéshez vezet. A korábbi dokumentalista, a konkrétabb irány átalakult fokozatosan egy makróba átcsapó, kicsi részleteket is megfogó szemléletté. A panoramio ilyen etatizmusát felváltotta a Laci bácsi által javasolt flickr multiverzuma. Itt már minden mindegy volt, hogy egy épületről egy vízköpő, egy csavar által vetett árnyék vagy egy apró tűlevél a fénykép fő témája. Ha az axiómáknak, a mélyebb esztétikai elvárásoknak megfelelt, akkor elismerést vívott ki a közönségből. Itt jött képbe először a szerkesztés.
Amit a gép érzékelt, az maga a szocreál. Amit a kijelző végén álló fotós szeretett volna, az másik. Amit pedig belevisz, az a beszélő szándéka, ahogyan azt már a kreativitással meg tudja lovagolni, kiferdíteni, a végtelenségig hajlítani. A jó szocreálból, a tudatots fotóssal egy jól megkomponált ,,szövegből" lesz az alkotás. Lehet ez egy kisregény vagy a Háború és béke. Ez részben anyagi lehetőségek, de az esetek többségében az alkotó és annak kvalitásának függvénye. Innen bontakozott ki az a befejezetlen szimfónia, amely újabb és újabb hangszerek bevonásával azóta is épül. 
Laci bácsi elindított és azóta önálló pilóta lettem. Sok helyről áramlik ez a ,,Keresd meg önmagadat!" lózung. Ez szerintem a ,,Teremtsd meg önmagadat!"-tá kellene átretusálni. Ha egyszer elindultam egy úton, akkor nem azt keresem, hogy hol az út, hanem elkezdem taposni. Ha elágazáshoz érkezem, akkor van lehetőségem dönteni, hogy mekkora erőfeszítést igényel, hogy a térképre nézve melyiken megyek tovább. Dönthetek úgy is, hogy megpihenek, erőt gyűjtök, visszafordulok, a könnyebbik, estleg a nehezebbik csapán folytatom. Ha az irigyeidnek akar valaki eleget tenni, akkor el sem indul. Ezzel váltja ki a legnagyobb örömöt belőlük. A jóakarók megfogják az ember kezét és azt mondják, hogy ideje pihenni, de a figyelmeztetnek arra, hogy a legnehezebbet is simán kinézik belőle. A kereszteződésben pihenve számot is kell vetni, hogy merre tovább. Ami bevált: előre.
Hogy kikre érdemes hallgatni? A jóakarókra, akik nem hízelegnek. Nekem is el lett mondva, hogy a legnehezebb kaptatót is vállaljam be. Időnként érdemes a könnyebbik irányt választani, amelyik levezet a faluba, ahol a túrát egy kicsit befejezzük. Ekkor a csúcs nagyon veszélyes, mert a személyiség feladásával is járhat. Ezért csak óvatosan, ha csúcstámadásra vállalkozunk!
Az irigyek mindig is voltak. Ha valaki élvezi azt, amit csinál, annak óhatatlan melléktermékei a siker és a boldogság. Ezt az irigyek nem szeretik. Bezzegeznek és keseregnek a saját sorsukon, mert az irigyeltnek könnyebb. Nem, mert sosem látják azt, hogy mennyi kudarc, feladási kísérlet, összeomlás van a mérföldkövek között. Jó, ha vannak, mert az csak azt mutatja, hogy az út jó. A valódi természetük önnön életük lagymatag állóvizének posványával egyenlő, akik a másik kertjét fürkészik, míg az övékében égig érő gazok burjánzanak. Az irigy ember a másét lesi, a sikeres ember a sajátját műveli.
Felmerül a kérdés, hogy sikeres vagyok-e? A válaszom az, hogy szubjektív,de szerintem igen. A nulláról építettem fel azt, ahol ma tartok. Ez egy örök utazás, ahol csak egy keresztmetszeti állomás ez a pillanat is, amikor ezeket a sorokat írom. Ettől sokkal jobb teljesítményt fogok egy nap nyújtani. Ki tudja? Azt viszont tudom, hogy muszáj elhelyeznem magam egy bizonyos skálán. Vannak barátaim, akik szerint profi vagyok. Úgy vélem, hogy nem vagyok profi, hanem egész jó. Nem tudom tökéletesre fejleszteni, mert olyan eleve nincs, de fényévekre vagyok tőle. Egész jó viszont igen, mert a megelégedettséghez nem kell tökéletesnek lenni. A megelégedettség azt jelenti, hogy amikor a nap végén számot vetek azzal, amit csináltam, akkor hátra dőlök, belenézek a naplementébe és kijelentem, hogy ma ennyire tellett. Holnap lehet jobb lesz, lehet, hogy nem, de az sem baj.
A feszítő, szorongató érzések fakadhatnak abból, ha másokhoz hasonlítja magát valaki. Bizony, sok olyan fotós van, aki tőlem milliószor jobb. A jó hír, hogy nagyon sokan vannak. Miért jó hír? Azért, mert lehet tőlük tanulni. Őszintén bevallom, hogy sok tájfotósnak adva van a lenyűgöző táj: hegyek, völgyek, viaduktok, alpesi lankák. Ilyenkor azért bennem is van egy kis irigység, hogy nekik ilyen tünemények jutottak. Mindit tudatosítanom kell magamban, hogy ez az ő útjuk. Ha gleccsereket fotóznak, akkor azt teszik, mert eljutottak oda. Innen is kívánom nekik, hogy tartsanak ki és ezt a prométheuszi tüzet oltsák be a világhálóba. Az ő helyük is ott van, ahol tartanak, mert amit csinálnak, az az ékköve a mai világunk sivár dekadenciájának óceánjának közepén, egy érintetlen szigeten. Ha oda kell valamit sorolni, akkor a munkásságuk az. Csak így tovább!
A kis Fuji FP60-as kamerám óta sok-sok év telt el. Lett Samsung, több Nikon. A legelső fényképezőgéppel együtt bontotta szárnyait a másik addikcióm: a túrázás. Ezt kötöttem össze a fotográfiával. Már-már kálvini predesztináltság az, ha most visszatekintek és a két út összefonódása megadta a jelenem csapáját. A műfajom lett a természet- és tájfotózás. Elengedhetetlen, hogy a személyiségem egy részét beszolgáltassam az aktuális terepnek, a szememet pedig a felbukkanó látványoknak. A környezetben való felolvadás mindig megtörténik. Mindemellett az ottlét varázsa, a belélegzett friss, a fák által kibocsátott fitoncidok jótékony hatásával felvértezve páratlan élmény. Nem is beszélve arról, hogy nagyszerű csapat szokott összeverődni. Ez lehet egyetlen másik ember társasága, de akár egy tucatnyi is. A jókedv, a sportélmény, a lelkesedés szintén mellékterméke a boldogságkomplexumnak, amit ez takar. Szociális, esztétikai és sporttöbblet, amit csak így lehet megkapni. Az ember alapvetően nem a beton-, acél- és üvegcsodák silóiban rostokoló, nyakkendős organizmus. Az igazi idegnyugtató a természet lágy öle, ahol sosem kell csalódnia. Ez egy megbízható oltalom, mint az ortodox templomok hátsó szentélye, ahová nem lát be, de a megnyugtató félhomály feloldozza. Az Isten ilyenkor megbocsát, a királyajtón megtisztulva lép elő a lélek...
Ha pedig a táj, akkor azt más szögből lehelyezni a szemszögünkből a halhatatlan univerzum oltárán egy megszentelt pillanat. Könnyen lehet, hogy az a szög, az a pillanat soha többé nem rögzíthető, mert annyira különleges. Egy csepp minta, ami egy fotó, de tükrözi az örökké valót. Ha pedig felöleli mindezt, akkor még szebb. Ilyen a drónozás is. Sokan, ahogy annak idején én is, csak ingatták a fejüket, hogy mire való ez. ,,Akkor ez most egy nettó baromság vagy tényleg van értelme?" Merült fel bennem a kérdés. Aztán elkezdtem kutakodni, hogy mi is a célja annak, hogy egy kontrollerrel bűvészkedjen valaki egy kis zümmögő kütyüvel az égboltot karistolva. Az eredmény nagyon is meggyőzött. Nincs kétség, hogy horizonttágításról van szó, ami tökéletesen belesimul az elképzeléseimbe a fotózást illetően. 
Hosszas tépelődés után megvettem tavaly életem első drónját. Nem volt olcsó mulatság, de a perspektíva, amit nyújt, felülmúlhatatlan. Az eddig megszokott békaperspektíva teljesen más ahhoz képest, amikor a terepet a madarak látószögével lehet lencsevégre kapni. Furcsa az, amikor saját magamat kell retusálni, mert zavaró tényező vagyok egy képen. Bizarr egyben, hogy az objektív egyik oldalán én vagyok, de mégsem. Mint egy Gödel-tétel, de attól még felülmúlhatatlan magamat elhelyezni. Radnóti szavaival élve, ez a táj nekem térkép lett. Valamelyest. De egy szempont, hogy a meglévő szépet másképp is lehet szemléltetni. Dróntörvény ide vagy oda, más magántulajdona eddig és ezután sem fog érdekelni. A bulvár, politikai, oknyomozói ambíciók sosem mozgattak. Az, hogy vannak, akik nagyon fontosnak érzik más tisztességes vagy görbe úton szerzett vagyonát a magasból megörökíteni, az részben megint csak a fent tárgyalt irigység kategóriájába tartozik. Akár fizetnek érte, akár nem, ez a bezzegezős csürhe, a profitéhes sajtó kiszolgálását jelenti. Érdemtelen harácsolás, becstelen újgazdagok, felkapaszkodott piperkőcök mindig is voltak és lesznek. Ha nem így, akkor másképp lesznek tetten érve. A jó hír, amit sokan elfelejtenek, hogy a vagyont Szent Péter nem engedi be a mennyországba, de a bankókkal megtömött kofferek a pokolban sem lesznek jobb élvezetekre válthatóak. Ha valaki a halálos ágyán visszatekint, akkor nem arra fog emlékezni, hogy kinek mekkora birtoka van, mennyi vagyont halmozott fel, milyen jó volt valamelyik munkanapja. Ellenben arra, hogy eltöltött felejthetetlen órákat remek emberek társaságában, akik lehetnek a barátai, a gyermekei, a szülei vagy a párja. Ha mindezt megörökíti, akkor később is vissza fogja nézni, megmarad az emlékében, elteheti albumba. Aki a más villáját helyezi ide, annak élnie nem volt érdemes...
2021-et írunk. Már sok ezer képet csináltam, sokat szerkesztettem. Voltak tartozékok, amiket megvettem, eladtam, kicsit csereberélődtek, de van egy kis fekete doboz, amiben lapul egy mára elavult kis szerkezet. Van egy nagy kifli minden egyes kép közepén, ami lehet a szenzor hibája vagy a lencséké. Néha előveszem, ha abban a fiókban keresek valamit. Gondoltam már rá, hogy eladom, de mindig meggondoltam magam. Kicsit forgatom és emlékeztetem magam, hogy minden ezzel a kis ajándékkal kezdődött...