Régen nem jeltnekeztem, mert a városi lét megkövetelte, hogy a kenyérharcban helytállva eloszlassam a viharfelhőket,  ami a mindennapi megélhetés horizontján kezdett felgyűlni. A lelket fojtogató stressz, amely lehúz  ésnem enged feltörekedni, iszamóssága  bevonja az elmét, a gondolatot leragasztja annak aljára. Ha elereszt, akkor gázbuborékként tör a felszínre, hogy a szabad világra kikerülve szárba szökkenhessen.  Aztán útra kél, mert a test is óhajtja a rostjainak életet adó nyugalmat, akár az érzület a színeket.

Éljük meg a múló évszakokat; szívjuk be levegőjét, kortyoljuk nektárját, ízleljük meg gyümölcsét, és adjuk át magunkat a föld hatalmának! 

Henry David Thoreau a maga korának remetéje volt, aki már az akkori társadalmat is dekadensnek és  felszínesnek találta. Ha most körbenézne, mit látna? A kérdés nem az, hogy elborzadna-e ennek a kornak a minőségén, hanem az, hogy mihez kezdene. Ha egyszer ebben a miliőben kellene léteznie, akkor mennyire viselné meg. Mert attól függetlenül, hogy össztársadalmi szinten működünk benne, az egyének sok kis golyóként felfüggesztve, hiába próbál meg a szubjektum eltávolodni tőle, a zsinór minket visszaránt. Elég Newton bölcsőjére gondolni, nem enged huzamosabb ideig kilengeni, mert ütközni kell a másikkal, amíg az erő el nem fogy.

Ha mindez nem lenne elég, akkor már ugyan dereng némi fény Schopenhauer alagútjának a végén, de az életutálat elhatalmasodásához kellően be is vagyunk ágyazva a megfelelő közegbe, eléggé technicizáltak vagyunk, hogy szellemileg és lelkileg leépüljünk, hogy üdvrivalgás közepette lehessen ünnepelni a dekadenciát.

Viszont van egy osztópont!  Ez pedig egy olyan fegyvertény, amelyet a szabad akarattal jellemeznek, de a legkézenfekvőbben a DÖNTÉS szó, amely teljességgel az ember kezébe helyezi, hogy beszolgáltatja a lelkét ennek a konzumista szociális koncentrációs tábornak vagy megtagadja. A tagadásnak is van mértéke.

Úgy döntöttem, hogy a hétvégét  nem a tévé előtt, bevásárolva töltöm, passzív pihenéssel, hanem aktívan megfogom a Párom kezét és  átlépünk azon a portálon, ami ezt a részt választja el a megnyugvást  kínáló értéktől. A természet jelentette felüdülés olyan lenyomat, amely belső  mankóként van jelen az elmében, ha sikerül, akkor sokáig képes támaszt nyújtani, amikor az alanti világ el akarja nyomni a szépérzéket. Mindig feltölt, sosem hagy cserben. Az itt megtett távok a legjobb bizonyítékai mindennek.

Uppony. Egy apró falu az ország északi szegelletében, annak is egy félreeső helyén. Elvileg át lehet rajta menni, de a gyakorlatban egy kis zsákfalu. Annak minden kliséjét viseli magán, de mégis van egy bája, amely abból ered, hogy akik itt maradtak, élni akarnak. Ez az akarat festi a falut elvenné, ahol a turista örömmel látja, hogy a teremtő erő munkálkodik. A gondozott előkertek, a  patakok és csalitosok által szabdalt utcaképek egyszerre örömöt jelentenek, másrészt a nagy sóhajt is. Öröm ránézni, de vágyakozás is bujkál a tekintet leple alatt, mert egy ilyen panorámát megtekinteni a reggeli ébredéskor, igazi napindító élmény. Ez felénk, a városban már el lett pusztítva, betonozva stb.

A borospincék takarásában elhagyva a falut, a széles kaszálók mindinkább átadták a helyüket a széles kaszálóknak, majd egy egészen különleges, már-már sivatagi hangulatot idéző ,,nevadai tájnak", ahol a poros,  száraz utat szintén száraz, halott facsonkok szegélyezik.  Ez egy desert rock életérzés, amikor a napszemüveg mögül szemlélt préri nem ígér semmi mást, csak végtelen szomjúságot.

Igazi vadnyugati hangulat a kontinentális lejtőkön. Itt megérte megállni és képeket csinálni, kigyönyörködni magunkat, mert sokféle egységes tájék van a kisebb hazánkban, de ilyen nem sok akad, ráadásul a  Bükkre is megkapó panoráma nyílt, így okvetlenül muszáj volt a fotográfiára is fókuszálni:

Ilyen élményekkel felvértezve vetettük be magunkat az erdősrészre, ahonnan egy leágazást követően, némi ereszkedéssel fűszerezve értük el a Damasa-szakadékot. Egy törés a tájban, egy interaktív pont a békés erdőben. Nem mindennapi színfoltja a sétának, ahol pár lépésre a jelzett úttól igazi érzéki csalódást rejt magában, a vándor tudatát megtréfálva. Szédítő felnézni a hasadékból, ahol a peremen szőrszálakként meredeznek a fák, akárcsak sírásók a hant tetején. Kapaszkodnak az életükért a könyörtelen erózió mezsgyéjén. 


Felocsúdva ebből a természetbe rejtett Chopin-noktürnből, mentünk tovább, hogy a kis kört Uppony felett bezárhassuk. Továbbra is az erdő a maga kisebb önmaga vagy az ember által kitermelt intermezzókkal szórakoztatta a tekintetet, árasztotta a  megnyugvást. Még csak éledezett a téli kábulatból, de a hálátlan sarassággal is, ami sokakat távol tart,  csak a jelent tudja egyfajta lucskos romantikusságba burkolni. Még ezeknek a nehézgépek által erőltetett dagonyáknak a kerülgetése sem a bosszúságot hízlalta. Modern. Így férkőzött be a pénz az erdőbe, mint a víz a sziklák közé, majd szétfagyva erodálta azt.
Így lett az arboreális panteon a harácsolás mauzóleumává sok helyütt. A megszentelt nyugalomba a profán kapzsiság belevájta méregfogát, ezáltal gyilkos vérrögökként belekígyózva a földutakon, döntve ki olyan óriásokat, amik állatok sokaságának adtak oltalmat, láttak el minket az éltető levegővel.
Kis kitérővel a feltört földutak után a Három-kő kilátópontjairól nyílt idilli kilátás a Bükkre és a Lázbérci-tóra. Már az alkony fényei simogatták a napsugarak által elfárasztott tájékot. 

 
Ideje volt visszatérni a faluba. Béke honolt. A nagy sportpálya melletti szalonnasütőt egy kőhajtásnyira fiatalok vették a birtokukba. Vidáman sütögettek és bohóckodtak a szomszédos kondiparkban. Hiába, az élet nem tud megállni, van ahol nem tud határt szabni neki a társadalmi rabiga gyűlöletes járma. Elszabadulva az iskolából, munkahelyről, hétvégén ők maguk is élni akarnak a maguk módján, felengedni a rabság és a bezártság permafrosztjából. 
Ezzel a vidám és reményteli képpel vettünk búcsút egy élhető,ember számára idegsimító szeglettől. Vissza kellett térni, hogy élhessünk, majd ismét felkerekedhessünk...

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: