Ami késik, az nem múlik. Elcsépelt mondása szeretett anyanyelvünknek, de kénytelenek voltunk egy hetet várni arra, hogy ott lehessünk. Ha az eredeti időpontban érkeztünk volna, akkor lehet, hogy nagyon kellemetlen meglepetésekben lett volna részünk, hiszen az időjósok citromsárga riasztást adtak ki szélre és havazásra, február 4-re, sőt a Vigyázó és a Retyezát területére narancssárgát. Ez semmi jóval sem kecsegtetett volna, így a vezetőnk, Robi a halasztás mellett tette le a voksát. Teljesen bölcsen. Hogy megérte-e? Az mindjárt kiderül... :)

A Vigyázó-hegységnek több neve is van. Kalota-havasoknak, Kalotaszegi-havasoknak is hívták, amit már Bakócz Tamás is használt elnevezésként, de hívják a románból eredeztetett Vlegyászának (Vlădeasa) is. Mi leginkább az eredetihez ragaszkodunk, mi így használjuk. A domborzata egy észak-déli tengelyt jelent, akárcsak a Csalhó-hegység (Munții Ceahlău). Hasonlatos élmény és látványvilágot takar a vulkanikus vonulat, ami a mezo- és neozoikum terméke, a maga 60 millió évével. 
Keletről a Székelyjó-patak (Pârâul Săcuieu), északról dárdahegyként ékelődik a Sebes-Körös (Crișul Repede), nyugatra a Nagy-Sebes-patak (Pârâul Drăganului), amit a Fekete-Körös (Crișul Negru) és a Jád-patak (Pârâul Iad) zár. Délről a Bihar-hegység (Munții Bihorului) övezi, a Székelyjó-patakon túl pedig a Gyalui-havasok (Munții Gilăului) övezi.
Úticélunk a legkönnyebben Kőrizstető (Scrind-Frăsinet) településről volt elérhető, így az ortodox templomnál hagytuk az autókat és innen kapaszkodtunk fel a Vár-völgyben (Valea Cetății) tekergőző patak mentén, az erdészeti úton. A falu lakossága 2011-ben 171 fő volt, ami nem sok, de tovább gyérítette az amúgy is behúzódott lakosság hiánya, akik a maró fagyban nem léptek ki otthonaikból. Csupán egy-egy jármű haladt keresztül. 
Az aszfaltozott utat az erdészetire cseréltük fel, ahol senkivel sem találkoztunk egész álló nap. De miért is jó ez? Engedd meg, kedves Olvasóm, hogy egy bölcs idézettel válaszoljak:

A nagy épületekhez kellő fa is félreeső völgyekből származik, nem lakott helyekről. Csak azért nem lettek megfaragva vagy baltával megvagdosva a fák, mert elég messze esnek az ember-lakta területektől. 

Tao-hszin ezt a VII. században mondta, a zen pedig rokonságban áll azzal a szemlélettel, ami egy túrázó vallhat. Az utat valószínűleg az erdészeti gépek jelentősen megdolgozzák, de hála a tekintélyes hórétegnek, mi ebből semmit sem érzékeltünk. Románia sajnos nem kíméli a természeti értékeit és szomorúsággal tölt el, amikor tarvágással sújtanak egy-egy erdőt, a szemetet pedig azonnal dobják is el, amint szükségét veszti. Öniróniával erre reflektált Lucian Boia is... 

Jellemzően fejezte ki magát Nietzsche, amikor lakonikusan csak annyit mondott:

„ahol tömeg van, közös nevezője a bűz”.

Hiába, a hétköznapok során felgyülemlett lelki salakanyagot a természet látványa és csendje képes a legkönnyebben tisztára mosni. Nem is csoda, mivel a csendben ott vannak a válaszok, míg sok beszédnek sok az alja...

Na, de hála a fagyottt vízpaplannak, most intakt módon ragyogott a táj. A Vár-patak (Pârâul Cetății) nem hagyta magát jégpáncél alá barikádozni, így sok helyütt megmutatkozott a robogó vízfelület, aminek köszönhetően izgalmas szín- és formavilággal örvendeztette meg a csapat esztétikai érzékét. A falu bukolikus hangulatú portáit elhagyva pár nyaraló mellett haladtunk el, amikben szintén bőven volt mit gyönyörködni. 
Kísérőnkül szegődött egy helyi kiskutya is, akire sok nevet aggattunk (Morzsi, Kolbász, Minibu, Bodri stb.). A kis testéhez és a számára elég masszív hóakadályhoz képest derekasan tartotta velünk az iramot. Ugyanitt érdemes a fiatal túratársunk, Peti előtt is elismeréssel adózzak, hiszen előrement és vehemens elszántsággal törte a havat, ami egy felnőttnek is a becsületére válik. Egy kiskamasz ifjonti hevének is köszönhettük, hogy a kék pont jelzésű útvonalra lépve könnyebben tudtunk felfelé kaptatni. Ifjú Titán! Innen üzenek Neked, hogy az utat megkezted és folytasd! A világnak ilyen ifjakra van szüksége, mint Te!
Egy nagy tisztásra érve egy élemedett korú fa jelentette az elágazást, ahonnan még a fizikai megpróbáltatásaink nem értek véget. Hol lefelé, hol felfelé haladtunk a kitűzött cél felé. A völgyből nézve nem tűnt messzinek, de igencsak csalóka volt az első képzet, hiszen jócskán kellett gyalogoljunk, míg sikerült a szirtre kilépni. Onnan viszont mindenért kárpótolt a lehengerlő panoráma. Az utunkat a faluig meg tudtuk tekinteni, nyugatra a Vigyázó főgerince a morózus fellegekbe burkolózott, arrébb az Orosz-kő (Piatra Rusului) sziklacsúcsa meredt, de alig lehetett betelni az élménnyel...! 

A csúcs neve Pozsár-kő, ami szerény ismereteim szerint az orosz (пожар) szóból származhat, ami tüzet jelent. Ez összefüggésben állhat az Orosz-kővel is. Hogy honnan ezek a nevek? Ki tudja? Az emlékezet korróziója kilúgozta a hajdani ismeretet, így már csak van. A másik elnevezése a románoknál a ,,Várkereszt", azaz Crucea Cetății, ami pedig a lenti patakkal van összefüggésben. Volt-e itt erősség vagy sem? Szintén elmosta a történelem árja...

Rövid csodálkozási és táplálékfelvételi szünet után indultunk vissza, amit eleinte egy körtúrának képzeltünk el, de arrébb, az esztenák irányába már az előőrs méteres, mellig érő hótorlaszokról és átfúvásokról számolt be, így az utunkat visszafelé tettük meg, amerről jöttünk. Kezdett már szürkülni és bár eléggé járható szakaszon jöttünk, azért az éjszaka a vadonban sosem volt játék. 
Csendben baktattunk, nem igen váltottunk szót egymással, csupán az ismert erdészeti szakaszon. A faluban már sötétség fogadott bennünket. Átöltöztünk, beültünk és egy szusszanásnyi idő után iramodtunk neki a hazaútnak, ezúttal már autóval. 
Itt érdemes megemlíteni, hogy tisztelet a kivételnek, de a román sofőrök vakmerősége nem ismer határokat, ha a sebességről és az előzésről van szó. Sajnos a Meregyó (Mărgău) felé vezető DJ108C jelzésű út sok szakaszon teljesen jégbordás volt. Óvatosságból 20-30-cal haladtam óránként, mivel elég egy hirtelen fékezés, hogy a jármű irányíthatatlanná váljon. A többi sofőr sorban előzött minket, a mi sebességünkhöz képest sokkal többel. 
Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy az a pár  perc előny megéri...? Szerencsére gond nélkül hazaértünk, így nyugodt szívvel vethetem ezeket a sorokat erre a digitális papírra.

 (Forrás: mapy.cz)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: