Namaszte! Szlovák Paradicsom, Felvidéki Paradicsom és Káposztafalvi-karszt, másképp Slovenský raj. Az elnevezések az idők és érzelmek mentén változtak és változnak egyaránt. Ez a tájegység a Gömör-Szepesi-érchegység (Spišsko-gemerské rudohorie), a Sztolica- (Stolické vrchy), a Rozsnyói-hegység (Volovské vrchy) és az Alacsony-Tátra (Nízke Tatry) együttesének abroncsában foglal helyet, illetve 1988 óta nemzeti park. 
Jellemzően roppant változatos és a vándort kérdések és megoldások furcsa párosa elé állítja, akár rövid távon is. Érdemes minden lépést megfontolni, mert akár csúnya balesetek is kerekedhetnek, de minderről később...

Egy hűvös novemberi reggel kerekedtünk fel, hogy meghódítsunk egy elég rövid, de trükkös szakaszt. Míg az Alföld és a Sajó völgye Magyarországon kopár, őszies jelleget mutatott, addig Rozsnyó (Rožňava) után egyre inkább deresedett a mezők fűszálainak üstöke, míg Dobsina (Dobšiná) felett már határozottan jegesedett, míg a Dobšinský kopec, azaz Dobsinai-nyereg tetején már határozottan körültekintően kellett haladni, mivel jegesedés volt az utakon. 
Imrikfalvát (Dedinky) elérve, a járgányt leparkolva, egy csapat éhes szárnyas üdvözölt minket. A kacsák vidáman totyogtak körülöttünk, minket megörvendeztetve, nem beszélve arról, hogy az előadásukat egy-egy falat elemózsiával jutalmaztuk. Mindenki jól járt. 

Bakira fel! Irány a Zejmár-szurdok (Zejmarská roklina)! A falut elhagyva kopár sípályákon vezetett az utunk, majd megérkeztünk Hollópatakra (Biele Vody). Egészen komoly iskolai és óvodai épületegyüttesek foglalták el a központot. Ilyenkor titkon mindig örülök, hogy remélhetően olyan szapora gyermekáldást képviselhet a jelenlétük, ami a vidéki településeken manapság ritkul. Ez egy jó érzés volt.

Na, de egy fenyvesekkel övezett csalitosnál a  jelzéstől elbúcsúztunk, hogy a   útra érve a szurdokot meghódítsuk, továbbra is a Szlovák Paradicsom déli tanösvényét (Náučný chodník Slovenský raj-juh) érintve. Bár nem volt hosszú etap, ami ránk várt, de csalóka volt és itt szeretném menetközben megjegyzéseimmel elmélyíteni az óvatosságot. Eleinte a Zejmár-patak (Zejmarský potok) bal partján haladtunk, pár terepakadályt leküzdve, de hamarosan a létrás, láncos szakasz következett. 

A létrán is elengedhetetlen a fegyelmezett viselkedés, a biztos kapaszkodás. Szerencsére nem volt fennakadás, de sikerült egyszer egy csúnyát esnem, aminek nagyobb baj is lehetett volna vége. Az árnyékos részeken megült a hideg, a víz pedig a fémtálcákra fagyott, ezért fokozott odafigyeléssel kellett haladni. 
A Nálepka-vízesés (Nálepkové vodopády) Ján Nálepkáról kapta a nevét. Arról a szepessümegi tanítóról, akinek az intellektuális kisugárzása és sovány, szemüveges külseje egy partizánvezért rejtett a második világháború idején. Ovrucs (Овруч) ostromakor halt meg és az első csehszlovák állampolgár volt, aki posztumusz megkapta a Szovjetunió Hőse (Герой Советского Союза) kitüntetést. 
A csillámesőként szitáló hó még megörvendeztetett minket, ahogy a vízesés felett letekintettünk a szurdokra, de onnantól kezdve kezdődött az igazi Narnia. Bezárult felettünk a felhők gyűrűje és totális támadást intézett a hóesés. Laza erdei sétára váltottunk. Különleges és hihetetlen pillanat volt, mint a zenga, a zen festési stílus avaré érzete, amely a titokzatossággal van összefüggésben, előtte pedig a téli atmoszféra a jugen, az őszi elmúlás felett érzett melankolikus nosztalgia dominált. Mi tagadás, festői volt az erdő, viszont még a java csak ezután jött...!

A Geravy-rét menedékháza ottjártunkkor zárva volt. Jogosan merült fel az igény, hogy a pustuló havazásban a túrázók szívesen betértek volna egy meleg levesre, egy teára, esetleg egy kávéra, hogy felfrissülve folytassák a betervezett útjukat. Viszont egy robusztus eb és pár rámenős cica pályázott az ennivalónkra. Macskáktól szokatlanul fel-felugráltak a falatokért, egy-egy karmolással ,,honorálva" közben a táplálék megragadását. Szegény párák rendesen dideregtek. Ugyanakkor a tisztással átellenben egy kifutón struccokat véltünk felfedezni. Le is döbbentünk rendesen az oda nem illő állatok láttán.

A pihenő után immáron egy darabon a nevezett tanösvényen haladtunk, amely összefonódott a  és  jelzésre, illetve az 5854-es számú kerékpárúttal. Megközelítőleg 500 métert mehettünk itt, majd balra fordultunk egy jelzetlen ösvényre, a Gacsói-szikla (Gačovská skala) felé. Egészen szépen ki volt taposva az ösvény, bár a fás szakaszon könnyen irányt téveszthettünk volna, ha nem lett volna felkészült a túravezetőnk, de a körülményes szekció után fantasztikus panoráma nyílt Imrikfalvára és a tóra is (Palcmanská Maša), ahonnan az indulási pontunk is látszódott. A csúcs másik oldalán az Alacsony- és a Magas-Tátra (Nízke, Vysoké Tatry) is gyönyörűen megmutatta magát, az utóbbi havas gránitbirodalmával a horizontot uralta. Nem győztünk betelni a kilátással, ugyanakkor szedelőzködnünk is kellett, mivel kezdett szürkülni. 
Így mentünk lefelé a meredek, avarral, gyökerekkel, apróbb kavicsokkal tűzdelt hegyoldalon, ahol fokozottan oda kellett figyeljünk, mert csúszós elegyet alkottak ezek az objektumok. Szerencsére kisebb megcsúszásokat leszámítva semmi komoly nem történt, így tudtunk leevickélni a falu temetőjéig, ahonnan már csak egy laza falusi bandukolás várt ránk, hogy a havat, sarat leverve, a lábbeliket átvéve beszállhassunk a buszokba. 

Már a naplemente utolsó sugarai aranyozták a látóhatártól innen és azon túl elnyúló hegyoldalakat, a tó pedig aranyfényben szikrázva intett búcsút egy ismét elmúló napnak.

Ha már zen, akkor egy haikuval zárom a beszámolómat:

Fuha határán
Bedőlt viskó, nem lakják:
Csak a szél süvít.

Alkonyi ködben;
Eltűnődni a múlton:
De távoli már!

(Forrás: mapy.cz)

Távolság: 9,5 km.
Szintemelkedés: 490 m.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: